Könyvek

A héten több könyvaukciót is rendeztek, amelyekre nagy reménnyel készültem. Nagyjából tíz olyan kötet volt, amely felkeltette bennem a vágyat, de egy könyv volt az, ami igazán erős emóciót váltott ki belőlem. Akartam, vágytam rá, de végül totális kudarc lett a vége. Sem a nagyon vágyott, sem a további kilenc kötet nem vált az ELBIDA projekt hátterében álló gyűjtemény részévé. Nem állítom, hogy ez jó érzés, de mindenképpen a gyűjtői lét sajátja. Éppen ezért, hogy tompítsam a ritka kötetek elszalasztásából fakadó veszteségélményemet, a gyűjteményem egy különleges ritkaságát mutatom be a blogban ma. A könyv mindössze kétszer szerepelt árverésen (2004-ben és 2007-ben), amely egyértelműen jelzi, hogy nem egy mindennapi darabról van szó. Balázs Gábor utazó, 1875-ben járt Dél-Amerikában, majd hazatérését követően megírta a hosszú hajóút során valamint az „ujvilágban” szerzett élményeit és tapasztalatait. A ritka mű a hazatérését követő évben, 1876-ban jelenik meg Kolozsváron, K. Papp Miklós kiadásában. A 166 oldalas műben illusztráció nem található.

Rendkívül ritka könyv

Kászonfeltizi Balázs Gábor honvédelmi minisztériumi tisztviselő és utazó, 1841-ben született Kolozsváron. Életéről vajmi keveset tudunk. Tehetős erdélyi családból származott, bátyja a sikeres író és műfordító Balázs Sándor volt. Balázs Gábor nagyon szeretett utazni, húszas évei végén bejárta Európát, majd 1875-ben Dél-Amerikába utazott. Utazásáról úti leveleket közölt a Hölgyfutárban, majd később könyv formájában is megjelent dél-amerikai úti beszámolója. 1863-ban a Nayad című évkönyvben, „Legelső szerelmem” címmel katonai életéről írt cikket. Testvérével nagyon szoros kapcsolatban voltak. Balázs Sándor 1887. augusztus 1-én, 56 éves korában öngyilkos lett Budapesten. Gábort rendkívül megviselte a váratlan tragédia. Sándor halála után elsődleges célja az volt, hogy testvére munkáit valamilyen formában ki tudja adatni. A Kisfaludy Társaságnak fel is ajánlotta a munkákat kiadásra, amelyre kedvező választ is kapott, de a kiadást már nem érte meg.  Az ősz folyamán nemhogy enyhült volna a veszteségélménye testvére miatt, hanem egyre inkább úrrá lett rajta az. Vélhetően ennek következménye volt, hogy 1887. december 2-án testvére Kerepesi úti temetőben található sírjához ment, majd onnan bátyja elhunyt lánygyermekének, Rózsikának a sírjához, ahol végül halántékon lőtte magát. Beszállították még kórházba, de az életét már nem tudták megmenteni. Zsebében egy kis papírlapot találtak, amelyre „Sándorom utánad jövök, Balázs” szöveg volt írva.

Balázs Gábor gyászjelentése

A végzetes lövést követő másnap, 1887. december 3-án, hajnali 4 órakkor halt meg, 46 éves korában. Két nappal később, a budai németvölgyi sírkertben helyezték örök nyugalomra.

Részlet a könyvből:

„Harmincz óra mulva azután megérkeztünk utolsó állomásunkra, Buenos-Ayresbe, márczius hó 12-én délben, tehát épen 41 napi folyamatos utazás után. A város mellett a víz nagy hajók részére igen sekélyes lévén, négy órányi távolságban már horgonyt vetettünk, felhuztuk az argentinai köztársaság diszes lobogóját, háromszor kilőttük ágyunkat és vártuk azután, hogy mi történik velünk. – Nem is ok nélkül voltunk türelemmel, mert estefelé csakugyan megjelent a végzetteljes „Comisione sanidades”, melynek az illendő távolság megtartása mellett, épen ugy mint Monte Videoban, szintén átnyujtottuk megbizó leveleineket, mire azután tudatva lőn, hogy az éjjelt tőltsük csak a hajón, majd holnap aztán „elbánnak” velünk.

Marseille kikötője

Mi pedig fogtuk magunkat abbeli boszuságunkban és elkeseredésünkben, hogy még mindig nem értünk czélhoz, s rendeztünk egy legutolsó mulatságot a derék „La France”-on, mely bennünket olyan becsületesen elszállított idáig, s derekasan ugy hozzáláttunk a még fenmaradott európai italok fogyasztásához, hogy ugy a töredék utazó közönség, valamint az összes „Equipage” bút bánatot feledve, kellemetes mámorral tért aludni. – Ez volt azután az legutolsó kedélyes együttlét, mert Amerikában már más divat van, ott az effélét nem ismerik.

Forgalmas kikötő Dél-Amerika partján

Másnap reggel kilencz órakor már a födélzeten voltunk; körültekintve mitsem lehetett mást látni, mint a távolban egy egész árbocz-erdőt, maga a Rio csunya sárga színével, nem nagyon ajánltatta magát a megivásra. Délben egy vitorlás bárka érkezett hajónkhoz, melyből egy mogorva kinézésü férfiu kuszott kötéllétra segélyével a födélzetre. Ezen uri ember azután bemutatta magár mint a vesztegzár felügyelőjét s ékes spanyol nyelven tudatta velünk, hogy bennünket elkísér a „Martin Garcia” szigetére, mert ott van a vesztegzár-intézet. De hogy hány napot kaptunk, arról bölcsen hallgatott sz érdemes sennor. Azoknak, kik tovább: „Valparaiso” felé utaztak, ki kellett arra a vitorlás bárkára szállaniok; az majd őket egy arra utazó angol hajóra szállítja. Voltak valami negyven-ötvenen, kik duzzogva bár, de engedelmeskedtek a változhatatlan parancsnak. – Mi pedig felhuztuk horgonyunkat és elindultunk ama hires sziget felé, mely hat órányira fekszik a várostól.

“Vesztegzár” sziget

A hogy a sziget felé közeledtünk, már messziről látszott egy nagy épületféle valami, magasra kitüzött sárga zászlóval a födelén. Délután hat órakor lehető legközelebb kikötöttünk, a nyolcz csolnakot lebocsátották, s azonnal megkezdődött a kibárkázás. Valóban a legszivélyesebben bucsuztunk el a „La France” Equipage-jától, mely az utolsó matrózig oly lelkiismeretesen teljesitettekötelességeiket, és annyi előzékeny szivességgel viseltettek az utazók irányában, hogy nem lehet csodálkozni, ha sokan még könyeztek is az elváláskor.

Őslakosok

A hogy az első transport megérkezett a szigethez, mintegy nyolcz lépésnyire a parttól volt egy nyolcz lépés hosszu és ugyanily széles kicövekezett hely a vízben, hová a partról két néger valami sárga port dobált bele. A bárkának ezen elzárt helynél megkellett állani és az utasoknak le kellett vetni czipőiket, fel kellett türniők térdig ruháikat s ezen praeperalt vizen mezitláb kellett átgázolniok, éles szúró köveken, s csak igy volt szabad a dicső Amerika partjára kiszállani. Hogy milyen kellemetlenségekkel járt a partraszállás, a hölgyeknek kivált, azt elképzelhetik önök.

Őslakos nő

Maga a sziget partja sivár, homokos, köves és bozótokkal benőtt elhagyatott hely. – Valami ötven mezitlábos és gatyás „katona” rettenetes puskákkal a vállaikon, egy darab helyen kört formált, és azon kör közepébe kellett mindnyájunknak csoportosulni, mindaddig, míg a málhák is kibárkáztattak. A szabad és vizes lábra azután reá tapadt a homok, a kövek fölhasogatták a talpokat, gyep nem volt mire leülni, tehát mindenki csak ugy állva egymásnak támaszkodva huzta fel czipőit. Mikor aztán együtt voltunk, a „Gefe” felügyelő előállt és elkiáltotta magár: „vamos”. Ez annyit tett, hogy menjünk. az ötven harczos körülfogott, s a négyszázötven emberből álló csapat, kiki megrakodva málháival, megindult a sziget belsejébe, s egy félórai bukdácsolásteljes gyaloglás után elérkeztünk a „Lazaretbe”. Ugyanis Lazaretnek neveznek egy deszkából készült roppant nagy hosszu csürt, ablaktalan lyukakkal mind két oldalon jól ellátva, mi azonban most táblákkal zárva volt, két kapuja van egymással szemben. Ide vezettek bennünket, s mint a juhoikat behajhásztak ebbe az üres deszkaterembe és a kapukat becsukták. Erre lön pokoli sötétség; a négy szögletben pedig megnyiltak valami zsilifpek, és omlott azokon be valami fojtó, büdöskénes füst, és elkezdénk vala prüszkölni, köhögni, tikácsolni, és az ajtót meg az oldalt dörömbölni. De nem nyitották ki az istentelenek mindaddig, mig csak az izzadtság a a fojtó légtől át nem voltunk járva tökéletesen. Azután föltárták a kapukat, a nőket elvezették egy hasonló deszka-helyiségbe, mindenkinek egy pokróczot nyomtak a markába, reá mutattak a apdozatra, s szerencsés jó éjszakát kivántak. – Az idő előre haladván, okoskodni ugy sem lehetett, tehát szép sorjában, mint a heringek, jól megfüstőlve, letelepedtünk, az első éjet a sokat emlegetett szabad hazában „kényelmesen” átaludni.”

Katedrális Montevideoban

Balázs Gábornak 1875 januárjában kezdődött a nagy utazása. Trieszt, Milánó, Genova, Nizza és Toulon érintésével érkezett Marseille-be, ahonnan január 31-én a „La France” nevű, 6000 tonnás, három árbocos, gőzössel indult Dél-Amerika felé. Az út során az első megálló a spanyolországi Vigoban volt, majd Lisszabon következett, aztán elhaladtak a Kanári-szigetek mellett és végül a nagy átkelés előtti utolsó megálló, a Zöld-foki-szigeteken volt. Innen megállás nélkül 9 nap alatt érték el Rio de Janeirot. A városban sárgaláz vírus volt, így gyakorlatilag partra sem szállhattak, hanem egyből tovább mentek Montevideoba, majd onnan Buenos Airesbe. Az eredetileg 32-40 naposra tervezett hajóút végül 41 napos lett. Ott is pár nap vesztegzár várt rájuk egy szigeten, de végül aztán ténylegesen elkezdődött a vidék és a város megismerése. Pár hét ott tartózkodás után, június végén hagyja el a várost a „Patagonia” nevű hajó fedélzetén. A visszaút során megállnak Rio de Janeiroban, ahol addigra alábbhagyott a sárgaláz vírus, így három napot sikerül eltölteni ott is, mielőtt Európa felé vették az irányt. A hazaút gyorsabb a „Patagonia” fedélzetén, mint az odafelé út, így 1875. augusztus 5-én, 28 nappal az indulás után érkezett meg a szerző ismét Marseille-be.

Helyi őslakosok

A könyvnek rendkívül érdekes a tagolása. A 166 oldalas mű, 103. oldalán érkezünk meg Buenos Airesbe, azaz a tengeri utazás leírása több mint a kötet felét teszi ki. Az odaút rendkívüli részletességéhez képest a hazaút leírása csupán egy oldal terjedelmű. Balázs Gábor szerint a hazaúton csupán egy érdekes dolog történt, mégpedig mikor két utas „őrülési rohamot” kapott és le kellett zárni őket. A tényleges dél-amerikai tartózkodás élményeinek és tapasztalatainak a leírására, így csupán körülbelül hatvan oldal jut. Ami miatt azonban nagyon szerethető a könyv szerintem, hogy nagyon jó stílusban és egészen részletesen meséli el a szerző a látottakat, szinte filmszerű képet kapunk a korabeli utazásról, utasokról és elsősorban a korabeli Argentínáról. Balázs Gábor művében semmi tudományos nincs, hanem egy igazi, jól megírt élménybeszámoló ez, egy a saját korában is különleges utazásról.

Az őserdők határán

A könyv ritkasága mellett sem lehet elmenni. Szeretem ezt a könyvet, számomra igazi olvasmányélmény volt, azt leszámítva, hogy óvatosan kellett lapozni, mert féltettem a könyvet magát. Nagyon kevés információ van azonban a könyvről, még a saját korában is, csupán egyetlen helyen, az 1877-es Budapesti Szemle egyik számában találtam egy rövidke, de alapvetően pozitív kritikát róla. A könyv vélhetően csekély példányszámban jelent meg, így nem csoda, hogy extrém ritkaságnak számít. Az egyik műkereskedelmi oldal könyvaukciós archívumában két példányt találtam, amely persze nem tökéletes és teljes archívum, de aki valaha is használta, az jól tudja, ha csak két találat van, az igazi ritkaságra utal. Nagyon boldog voltam, amikor a gyűjteményem része lett, hiszen ez egy olyan könyv, amely egy élet gyűjtői munkája mellett sem garantált, hogy sikerül beszerezni. Nekem azonban akkor szerencsém volt. A könyv tehát gyakorlatilag beszerezhetetlen és sajnos elektronikus formában sem megtalálható, így bár a különösen ajánlott kategóriába tartozik, valójában tét nélküli az ajánlásom, mert nem elérhető a mű. Idővel, ha sikerül terveimet megvalósítani, talán elérhető lesz valamikor elektronikus formátumban, de ez még a jövő. Balázs Gábor a blog tematikájába illő könyvek tekintetében, egykötetes szerzőnek számít, így búcsúzunk is tőle az ELBIDA projektben. A ritkaságok sora azonban még messze nem ér végett a blogban. Hamarosan ismét igazi kuriózum érkezik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címed nem lesz nyílvános. Kötelezően kitöltendő mező *

Elküldöm