Könyvek

Lassan két éve már, hogy az ELBIDA projektben bemutattam Majthényi Flóra, „Spanyolországi képek” című művét. A könyv nem volt rossz, de igazából a szerzőnő élete volt az, ami sok gondolatot ébresztett bennem. Majthényi Flóra és férje az eleinte szegény, majd később ünnepelt költő Tóth Kálmán, 12 évig életek házasságban, de ez az időszak alapjaiban meghatározta mindkét fél életét. Kapcsolatukból egyetlen gyermek született, Tóth Béla, aki később ismert újságíró, filológus, publicista és anekdotagyűjtő lett. A mai bejegyzés főszereplője is Tóth Béla, hiszen életművében nem egy a blog tematikájába illeszkedő könyve ismert. A most következő „Konstantinápolyi emlékek” című művét régóta kerestem, de soha nem kerültem még a vételi lehetőség közelébe sem, egészen mostanáig. Egy internetes piactéren bukkantam a könyvre és sokáig úgy tűnt, jó áron tudom megszerezni, de ez esetben nem volt szerencsém. Lelkes licitáló partnerem egészen magasra vitte az árat, de mégis úgy döntöttem, nem szalasztom el a lehetőséget és megvettem a könyvet. Előre jelzem nem bántam meg. Tóth Béla könyve rendkívüli, hiszen elegyíti egy útleírás és egy szépirodalmi mű jellemzőit, így létrehozva egy egészen különleges olvasmányélményt. A könyv 1877-ben jelenik meg Budapesten, az Athenaeum Társulat gondozásában. A 109 oldalas műben egyetlen illusztráció sem található.

Tóth Béla újságíró, filológus, művelődéstörténész, író és műfordító, 1857. október 20-án született Pesten. Szülei az író, költő páros Tóth Kálmán és Majthényi Flóra volt. Középiskolába a pesti piarista gimnáziumba járt, majd 1875-től a Budapesti Tudományegyetem orvos és természettudományi karának volt hallgatója. 1877-ben egy egyetemi küldöttség tagjaként utazik Konstantinápolyba, amely útról aztán még abban az éveben megírja „Konstantinápolyi emlékek” című művét. 1878-ban félbehagyja tanulmányait és utazni kezd. Bejárja Macedóniát, Görögországot, Bulgáriát és Egyiptomot.

Tóth Béla

Hazatérését követően újságíróként kezd dolgozni. 1878-tól a Fővárosi Lapok, a Függetlenség és a Budapesti Hírlap munkatársaként dolgozik, majd 1897-től a Pesti Hírlap vezető munkatársa. Apja 1881-es halálát követően sem válik szorosabbá a viszonya anyjával, ritkán találkoznak, de ettől függetlenül folyamatos pénzbeli támogatással segíti az idegenvezetői fizetéséből szűkös anyagi körülmények között élő Majthényi Flórát. 1890-es években egészsége megrendül, kedélyállapota megváltozik. Felesége 1906-ban bekövetkezett halála tovább rontja az amúgy sem könnyű helyzetét, majd 1907. április 3-án, 49 éves korában szívszélhűdés következtében hal meg Budapesten. Termékeny író volt, emellett élete során közel ötven könyvet fordított magyarra. Ismertségét mégis elsősorban filológiai és művelődéstörténeti kutatásainak köszönhette. A magyar anekdotakincset összefoglaló hatkötetes műve tudományos szempontból is kiemelkedő.

Részlet a könyvből:

„A mecset ajtaja elé érve levetettük cipőinket; s egy szűk falépcsőn fölmenve, egy oratóriumszerü karzatra értünk, honnan be lehetett jól látni az egész templomot. Kupolás, szürkefalu, régi épület, ónkarikás patkóivü ablakokkal. Az ajtóval szemben van lefüggönyözve a kaába fekvését mutató fekete márvány tábla, a templom egész talaját pedig födi egy nagy, bekeritett rondeau, épen olyan, (bocsánat e profán hasonlatért) mint egy cirkusz manége. E rondeau finom cédrusdeszkákkal van padlózva, s fölsikálva oly fényesre, oly simára, hogy megirigyelhetné bármely bálterem. A kör szélén, elfoglalva az egész peripheriát, egymástól szabályos távolban, összefont lábakkal ültek a dervisek, nagy süvegeikkel, kék, piros, sárga, barna pamutköpenyekben. A kaába-táblának háttal ült a seik, mellette a három vén zöldkendős prófétautód. Imádkoztak mély csendben, mély áhitattal.

Táncoló dervis

Egyszerre a velünk szomszédos karzaton egy muezzin elkezdte a keringő szertartás énekét. Komoly, sötét arcú férfi volt, s egy könyvből olvasta az igéket. Sajátságos egy dallama van ezeknek. Hangok a skálából egymás mellé rakva minden zenei logika, rendszer nélkül; valódi végtelen melódia, olyanféle, a minőért Bayreuthban lelkesülnek. Es hatása, mély hatása mégis van. Oly nem szépek oly dallamosság nélküliek azok a hosszú, három negyedórát tartó elrecitált korán vagy »Burda«-versek, s mégis, ha nehány percig hallgatjuk, önkénytelenül meghajlik fejünk, szivünk halkabban ver s rágondolunk az örökkévalóságra, a végtelenségre. A muezzin, a nélkül, hogy valami cadenza-félét érzetünk volna énekében, hirtelen elhallgatott, épen mint közepén harapta volna el a szót. Erre lent mintegy villanyütésre fölálltak a dervisek, aztán ismét leborultak arccal a földre. A mint homlokuk s tenyereik a talajt érintették, összhangzó robaj hallatszott. Fekve maradtak igy nehány percig, mialatt főn a kóruson egy vén szerzetes szörnyű komoly képpel dolgozni kezdett, két kis üstdohon az öklével. Ez a zene: a dobok két hangú váltakozó döbbenése, tartott vagy tizenöt percig. Ez alatt a dervisek fölálltak s méltóságteljes léptekkel, egymástól mindig egyenlő távolban, kezdték megkerülni a kört. A kaába-tábla előtt elhaladó mindig megfordult, s mélyen meghajlott a háta mögött jövő felé, kezét mellén keresztbe téve. Háromszor fordult meg a
körben a harmincöt mevleviből álló gyűrű, s midőn a seik harmadszor ért a szent hely elé, egyszerre megálltak s kezdtek egy prózai foglalkozást: levetni harisnyáj okát s a hosszú köpenyt. Mezítláb, rövid ujjasokban s hosszú szoknyákban, fejükön a sárga sü­veggel áltak a dervisek a kör szélén, a seik pedig benn járkált a manége közepén.

Konstantinápolyi életkép

A doh robogása lassankint elnémult, s a halotti csendben megszólaltak a mevlevi-fulyulyák. Vastag, rövidebb,  hosszabb bambusznád csövek ezek; mindkét végok nyilt s nincs bennök ajak vagy nyelv. Hat lyuk egyik oldalukon; ez az összes mesterségök. Magunkféle ember nem tudna még hangot sem kicsalni belőlük, de a dervisek művészek rajta. Vagy tizenöt tilinkót fújtak egyszerre. Lágy, panaszos arab dana töltötte be a mecset sötét kupoláját, halk síró, mint a sivatag alkonyi szellője. A seik intésére azonban hirtelen, átmenet nélkül, trillázó vad dalba csaptak át a sipolók. A nakara csörgött, csengett a réztányér s a dobokat féktelenül döngette a vén barát. A vallásos tánc megkezdődött.

Konstantinápolyi utcakép

A dervisek a seik körül kettős kört képeztek. A külső körben volt vagy huszonöt, a belsőben vagy tiz szerzetes. A nakib-ül-ezsrafok közül az első a körökön kivül, a második a két kör közt, s a harmadik a seik mellett állt. A dervisek keresztben vállaikra tették kezeiket, s elkezdtek forogni. A lassú forgás nehány pillanat múlva sebessé fokozódott, s ekkor kiterjesztették karjaikat; a jobb kezet tenyérrel égnek, a balt pedig lefelé forditva. Jelentősége ennek az, hogy jobb kezökkel áldást kérnek istentől, s a ballal lehintik a nyert malasztot a földnek. Ez emberek forgása bámulatos; szükségképen gyermekkor óta folytatott gyakorlat eredménye. Jobb lábuk hegyén állanak, s a bal. lal forgatják magukat. Szemüket behunyják, arcuk halálsápadt , bő szoknyájuk pedig felpuffad a levegőtől, s épen olyan lesz, mint egy óriási tölcsér megfordított kúpja. E kúp kerülete a forgás közepette legalább hat öl lehet. A sárga magas süveg kört vág a levegőben, mindig szabályos kört; igy követeli a szertartási kánon. A dervisek mintegy tizenöt percig forognak egy huzamban, mialatt az ő gyűrűjök is lassan megfordul a körben. Mire az a dervis, a ki a kaába-táblával szemben állt, ismét régi helyére kerül viszsza, megállnak a keringő sphaerák. A barátok kinyitják szemüket, s pihennek vagy tiz percet. Szédülésnek, roszullétnek nincs nyoma egyen sem. Vállratett kézzel állnak mélyen meghajtva fejőket. A szokott idő letelte után újra inta seik, újra kábító zajt üt a zenekar, s kezdődik a má­sodik tour. Ez ellenkező irányban való keringés, mint az előbbi, máskép mindenben megegyez vele. Az a szertartás, melyet mi láttunk, négy tourból állott; van azonban istentisztelet, melyben tizenháromszor is keringenek egymásután.

Konstantinápolyi életkép

Soha oly különös látványt, mint ez a dervistánc Önök talán arra gondoltak, hogy komikus hatást is ébreszthet kissé az emberben. En épen az ellenkezőt tapasztaltam. A homályos, boltozatos, régi imola, a csengő-bongó zene vad dissonáncai, vegyülve a furulyák zokogó panaszával, a sápadt, száraz emberek lehunyt szemeikkel, lobogó tarka ruhákban rajongón keringve, — mind oly idegenszerűek, hogy első pillanatra szinte elkábulunk a látványtól.

Konstantinápolyi utcakép

Alattunk sürög a bizarr kép, s eleinte alig látunk egyebet, mint alaktalan nyüzsgést. Csak később tudjuk megkülönböztetni az egyes táncolókat. Ott egy pelyhetlen állu, sárgaarcu ifjú, orsóként peregve, homlokán a fanatismus borongó fé­nyével. Amott egy nyolcvanéves ősz aggastyán, kin meglátszik hogy nehezen viseli már az élet terhét is, de azért táncol az isten dicsőségéért az utolsó lélekzetig; vén agyveleje nem szédül meg az órahosszáig tartó forgásban és száraz karjait kiterjesztve bírja tartani T alakra négy negyedórán keresztül; a mienk elerőtlenűlve hullana le már tiz perc múlva is s a huszadik perdülésnél kábulva rogynánk össze. A második körben kering egy barát, kinek szakála, fehér teintje rögtön elárulják, hogy nem a török föld szülötte; angol születésű ember, kit a sors a legcsodálatosabb kalandok után, miután már volt new-zeelandi missionárius, párisi balletmester, indián főnök az Ontario-tó kö­rül, bécsi pincér, dúsgazdag bojár Bessarábiában, borbélylegény, rác miniszteri hivatalnok, fotográfus és croupier Wiessbadenben, ide sodort a daud-pasai mevlevi hánéba, s most táncoló dervis. Épen olyan, mint a többi; ép oly sá­padt, ép oly vázsovány (a hassis mértéktelen élvezetétől,) ép oly magas, sárga süveg a fején. Táncolja ő is a mystikus táncot, mely jelképezi az ember bujdosását, vergődé­sét e földi téreken majd a planéták örök keringését a nap körűi, majd, hogy Allah mindenütt jelenvaló, majd az isten dicsőségét, melynek nincs vége, mint a körnek.

A mindig nyüzsgő város

A negyedik tour vége felé hirtelen elhallgatott a zene. Csak a levegőben úszó ruhák suhogása s a tükörsima padló ropogása törte meg a hangtalan csendet. Egyszerre megálltak a körök s mint villámcsapásra borultak arcra a dervisek. E helyzetben maradtak addig, mig a szolgák vállára nem boriták mindeniknek a saját köpenyét; ekkor föl­ álltak, s falrengető hangon fölkiáltottak: — Alláh !

Török nő

S a végső »áh« szótagot elhúzták jó félpercig, a chromatikus hanglépcső fokain decrescendo haladva le. Halk, névtelen, mély zúgásban halt el a kiáltás, mint egy visszhang. Ezzel véget ért a szertartás. A kolostor nagytermébe tértünk vissza, hol ismét frissitőkkel szolgáltak: rehat lukummal, dulcsászszal, gyümölcsökkel. Kevés vártatva bevonult a seik is a rendtagokkal s mi még kis ideig a török látogatási szabályok szerint nagy komolyan, összefont lá­bakkal ültünk a kereveteken s szittuk a cigarettet. Aztán hálálkodások közt elbúcsúztunk a seiktől s a derék bará­toktól. A seik kegyesen csókra nyújtotta kezét (ez nagy megtiszteltetés náluk) s Ígérte, hogy imáiba fog bennünket foglalni. A szakadó esőben (mert a mystérium alatt megnyíltak az ég zsilipjei) egész a kapu elé kisértek minket a jó dervisek, s mikor kocsijaink elrobogtak, éljeneztek harsogón. Még a kis mevlevi-temetőnél is hallatszott a távolból: Jasaszin madzsarlar! Jasaszin!”

A magyar küldöttség átadja a díszkardot

Tóth Béla utazása nem egy egyszerű turistautazás volt, hanem egy speciális történelmi helyzet eredményeként létrejött „hazafias” expedíció. 1876-ban a Balkánon elindult folyamatok célja az volt, hogy a Balkánt felszabadítsák az évszázados török uralom alól. A Balkánon élő népek és a török szultán közötti konfliktust tovább színezte, hogy az orosz cár is magáénak szerette volna a területet. Ez az úgynevezett „keleti kérdés” sok országot érintett, közöttük Magyarországot is. Az Osztrák-Magyar Monarchia akkori közös külügyminisztere, gróf Andrássy Gyula alapvetően a függetlenségre törekedett ebben a helyzetben. Éppen ezért, egy megállapodás született Budapesten a cár küldötte és Andrássy Gyula között, amely szerint, ha Oroszország megtámadja a törököket, akkor a monarchia semleges marad, ugyanakkor az oroszok pedig vállalták, hogy nem terjesztik ki hadműveleteiket a Balkán nyugati részeire. Az akkori ellenzék és a közvélemény jelentős részének a szimpátiája, tudva az oroszok várható háborús lépését, egyre inkább a törökök felé fordult. Természetes volt ez még akkor, hiszen a legtöbb magyarban még élénken élt az a gesztus, amely során menedéket nyújtott Törökország, az 1848-1849-es magyar szabadságharc leverését követően menekülő magyaroknak. A korabeli török-barátság fő hangadója a pesti egyetemi ifjúság volt. A törökök iránti rokonszenvük kifejezése érdekében tüntetéseket terveztek és szerveztek. Tisza Kálmán az akkori miniszterelnök, azonban betiltotta ezeket a tüntetéseket, sőt a rendőrséget is bevetette. Ekkor merült fel gondolatként, hogy rokonszenvük kifejezéseként, ha tüntetni már nem lehet, akkor küldöttséget szerveznek és küldenek Konstantinápolyba, akik amellett, hogy kifejezik a török vezetéssel szembeni szimpátiájukat még egy speciálisan erre az alkalomra gyártott díszkardot is átadnak Abdul Kerim török fővezérnek. A díszkard elkészítésének anyagi fedezetéül gyűjtést szerveztek, ahol hamar összejött a kard ára, amelyet aztán Pacholek György pesti kardműves és egy bécsi ötvösmester készített el. A kardra több felirat is került, melyek közül az egyik így szólt: „A magyar ifjúság, Abdul Kerimnek, a djunisi győzőnek 1876” A díszkardot az elkészülte után közszemlére is kiállították és így gyűjtöttek pénzt a török sebesültek javára. Mintegy 1000 forint jött össze a gyűjtés során. A Konstantinápolyba induló küldöttség vezetője végül Lukáts Gyula későbbi országgyűlési képviselő lett, a küldöttség tagja pedig Kállay Leopold, Scossa Zoltán, Gebhardt Bódog, Milassin Károly, Lederer Béla, Neményi Ambrus, Bágya Kálmán, Soós Jenő és végül Tóth Béla.

Tóth Béla és a küldöttség hajója a “Ceres” volt

A Törökországba induló csapat 1877. január 4-én a Délicatesse nevű kávéházban gyülekezett korán reggel. Az út magyarországi szakaszán még ünnepelték a küldöttséget, azonban Triesztbe érve már tüntetők várták őket, akik még az induló „Ceres” nevű hajójukat is megdobálták rohadt gyümölcsökkel. Az akkori sajtó szerint nem trieszti emberek voltak a “gyümölcsdobálók”, hanem környékbeli délszlávok, akik az évszázados török elnyomás dicsőítéseként fogták fel a magyar küldöttség törökbarát utazását. A hajó végül kifutott a kikötőből és elindult úti célja Konstantinápoly felé. Tóth Béla is ezen a ponton indítja történetét a „Konstantinápolyi emlékek” című könyvében. Az első fejezetben a „trieszti skandalumról” azaz a tüntetésekről mesél egy kicsit, valamint az indulás körülményeiről. A következő megálló Korfu szigete volt, azonban a tüntetők miatt itt sem javasolták a kiszállást a csapatnak. 1877. január 11-én aztán elérik Konstantinápolyt, ahol nagy vendégszeretettel várták a magyarokat, hiszen a törököknek ez a fajta szimpátiautazás rendkívül fontos volt ebben a számukra oly ellenséges időszakban. Az utazás további eseményeit sorra megörökíti Tóth Béla könyvében, aki mesél a díszkard átadásáról, a várnai utazásukról, a nőkről, az ételekről, a táncoló dervisekről, a hasisról és megannyi apró élményről, amelynek köszönhetően egy rendkívül izgalmas és színes képet fest Konstantinápolyról.

Az ajándékba vitt díszkard

Az utazásról végül 1877 februárjának elején tér haza a küldöttség, akit itthon ünneplő tömeg fogadott. A következő időszakban a résztvevők járták az egész országot és élménybeszámolókat tartottak az utazásról, amely tovább erősítette a már amúgy is erőteljes török szimpátiát. 1877 májusában viszonozva a magyar gesztust, egy török küldöttség érkezett Budapestre, Seikh Szulejmán vezetésével. A magyar rokonszenvutazás szép gesztus volt, de nyilvánvalóan zéró hatása volt az adott politikai helyzetben. A Török Birodalom végül szétesett és a Balkánon megszűnt a török uralom. A kialakult török barátságunk azonban kulturális szempontból felbecsülhetetlen eredményeket hozott, hiszen hatására a szultán visszaküldte hazánknak a török tulajdonban lévő magyar corvinákat. Bécsben adták át, de a pesti Egyetem Könyvtára kapta meg azokat.

A magyar küldöttség

Imádtam ezt a könyvet. Alapvetően is szeretem a térségről szóló útleírásokat, de ez a háttértörténetének és Tóth Béla elképesztően jó stílusérzékének köszönhetően, az egyik legjobb Konstantinápolyról szóló könyv volt, amit valaha olvastam. Majdnem olyan jó, mint Vértesi Károly „Konstantinápoly” című műve. Igazi ritkaság a mű, hiszen évek óta keresem és ez volt az első felbukkanó példány. Az aukciók archívumában kutakodva is csak igen kevés példányt lehet találni, így kevés esély van arra, hogy bárki kézbe fogva elolvashatja ezt a könyvet. Szerencsére azonban van lehetőség az elektronikus formátumban történő ingyenes elérésre, mégpedig az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából. Bátran ajánlom, olvassátok, kiváló mű. Tóth Bélától, bár alapvetően nem útleíró volt, még nem búcsúzunk, hiszen van még műve, amelyet ha sikerül beszereznem, biztosan bemutatok az ELBIDA projektben.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment