Franczia zászló alatt

Az útleírások világában néha találkozik az olvasó olyan művekkel, ahol erőteljesen felmerül a gyanúja annak, hogy a szerző némileg csúsztatott a története papírra vetése során. Az ELBIDA projektben nemrég bemutatott Louis de Rougemont műve tökéletes példája volt ennek, de hamarosan Benyovszky Móric kalandjaival is foglalkozni fogok itt a blogban és az ő történetében is sok-sok olyan elem van, amelyeknek finoman szólva sincs köze a valósághoz. Mihályi Imre most következő ritka könyvét olvasva, hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. A szerző, testvérének Mihályi Bélának a gyarmathódító légionáriusnak történetét meséli el, a „Franczia zászló alatt – élmények és kalandok az Equatoron”című könyvében. Nem csupán a történet, hanem a testvérek élete és maga a könyvnek egyfajta túldimenzionálása is furcsa érzetet kelt. Mihályi Imre „elmondása” szerint, a halottnak hitt Béla öccse egyszer csak megjelent nála, kezében temérdek jegyzettel kalandjairól és arra kérte, rendezze feljegyzéseit össze és írja meg könyv formában történetét. Mihályi Imre ekkor már három saját könyv kiadásán túl volt és éppen le kívánta tenni „beszélyiró pennáját”, hiszen művei sikertelenségéből és a vele járó anyagi veszteségből arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon az emberek a könyvolvasás után nem törik magukat, hanem helyette isznak, ferbliznek és politizálnak. Béla azonban nem tágított, így Imre beadta a derekát és nekikezdett új könyvének a megírásához, amiben bemutatta a Mihályi Béla által bejárt temérdek civilizált és barbár nemzet szokásait, életmódját, erkölcseit, emellett a beutazott területek természetrajzát, a francia légiót, azaz a Légion Étrangérét és a leküzdhetetlen vándorlási ösztöntől fűtött testvér kalandjait. A könyv 1898-ban jelent meg Pápán a Főiskolai Nyomda betűivel Kis Tivadar nyomtatásában. Az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben először egy festett, aranyozott kiadói egészvászon kötésben megjelent példány volt, majd sikerül beszerezni egy ritka második kiadást, melyen az eredeti, illusztrált papírborító is megvan. A borítón a Mihályi testvérpár látható. A mindösszesen 448 oldalas könyvében egyéb illusztráció nincs.

A Mihályi Imre által Mihályi Béla kalandjairól írt könyv esetében, hogy az egész történet furcsasága jól érzékelhető legyen, mindkét fél életrajzát szükségesnek tartom röviden bemutatni.

Mihályi Imre körjegyző, író életéről csekély információval rendelkezünk. Vélhetően Pápa-Kovácsiban született és a most bemutatott mű előszavából lehet csupán születési évére következtetni, hiszen azt írja 1898-ra keltezett bevezetőjében, hogy „35 tavaszokat láttam”, így visszaszámolva a tavaszokat kapjuk meg a születésének 1863-as vélt dátumát. Pápán végezte a Református Collégiumban a gimnázium nyolc osztályát, majd Bajóthon lett jegyző. 1891-ben jelent meg első önálló könyve „Egy nótárius az irodán kívül” címmel, mely mű végén a kéziratos formában meglévő 323 költeményének jegyzékét is közölte. A „Targallyak” és „Összegereblyélte…” című munkái után jelent meg Mihályi Béla jegyzeteiből a most bemutatott műve. Egy mélypontot követően, Végh István főszolgabíró jegyzői állást kínált neki, mellyet elfogadott, így a választást követően Vaszar és Gecse községek jegyzője lett. Élettörténete ezen a ponton ér véget, ekkor 1898-at a mű megjelenésének évét írjuk. Élettörténetéhez további mozaikelemként, egy 1958 szeptemberében megjelent Amerikai Magyar Népszava írás adott némi információt. A „Kossuth nap Amerikában 1958. szeptember 19.” című cikkből kiderül, hogy Charles Z. Mihályi, a New York állambeli glenfieldi Real Estate iroda vezetője, kiállítást rendezett a saját gyűjteményében található Kossuth emlékekből, a watertowni múzeumban. A kiállításon megtekinthető volt egy saját kézzel 1851-ben írt Kossuth levél és három Kossuth kiáltvány is 1849-ből. A kiáltványok egyikén magyar vér száradt, hiszen Charles Z. Mihályi dédapja, Mihályi Antal a zsebében hordozta a dokumentumot, amikor szuronydöfést kapott. Mihályi Antal feleségét megölték, házát felgyújtották, marháit elhajtották és elégették 40.000 Kossuth bankóját is. Mihályi Antal végül túlélte a sérülést, majd Kufsteinben raboskodott évekig. A kiállításon bemutatták Kossuth Lajos halottas levelét is, melyet Bajóth községnek küldött a Függetlenségi és 48-as párt. A levelet Charles Z. Mihályi, apjától Mihályi Imrétől, az akkori bajóthi jegyzőtől kapta, aki amúgy a település küldöttségét is vezette a temetésre. A cikkből tehát kiderül, hogy Charles Z. Mihályi az egyike volt Mihályi Imre gyermekeinek, valamint az is, hogy a szerzőnk nagyapja Mihályi Antal volt. Ezt követően további adatot nem sikerült fellelnem Mihályi Imréről.

Mihályi Béla a történet főszereplője, akit életrajzában francia légionáriusként határoznak meg, 1866. szeptember 1-én született Pápa-Kovácsiban. Apja ugyancsak Mihályi Antal volt (ahogy azt az eredeti légiós dokumentumon is később láthatjuk), nem pedig az egyetlen életrajzában olvasható Mihályi Mihály uradalmi tiszttartó. Mihályi Béla a pápai református collegiumban tanult, de a gimnázium IV. osztályában megbukott, ezért apja Dombóvárrá küldte dolgozni egy kereskedésbe. A munkához amúgy sem, de a kereskedelemhez végképp nem volt sok kedve a fiatal Mihályi Bélának, ezért 1890 elején pénz és a szükséges iratok nélkül külföldre indult szerencsét próbálni. Horvátországon, Karinthián, Svájcon, Olaszországon, Szicílián keresztül Spanyolországba jutott, majd Franciaországban beállt az idegenlégióba. A légió tagjaként Marseillesből Oranba, majd Sidi-bel-Abbesba került, ahol a katonai kiképzését megkapta. Korabeli életrajza szerint kiváló lövész volt. A kínai-japán háborút megfigyelő hadtesttel Formosa szigete alá vezényelték, majd a Dahomey elleni háborúban harcolt. A Siam és Tonking elleni harcokban és a Madagaszkári hadjáratban is részt vett, de ezenkívül összesen 49 kisebb nagyobb ütközetnél volt jelen. Cselekedetiért ezüst hadi érmet és francia állampolgárságot kapott. Élete további történéseiről a magyar források ezen a ponton megszűnnek.

Részlet a könyvből:

„Abbesbeni megérkezésünkkor valóban szép fogadtatásban részesült az a néhány légiónárius, a ki Dahomey rettenetes hőségü éghajlata alól visszakerült. S jól gondoztak bennünket, mivel az ujra kiegészitett légió egy részét nemsokára Siámba rendelték, a honnét meg a china-japán háborut megfigyelő hadtesthez lettünk 1894.év nyarán vezényelve.

Az 1898. évi julius hó 13-án reggeli 7 órakor indult el Oranból egy zászlóalj légiónárius Tournier őrnagy vezénylete alatt Siámba a «Schamrock» nevü szállitó gőzösön, mely oda már 800 tengerész gyalogost, 175 tüzért és 24 hatalmas ágyut hozott magával. S a három árboczos, 4800 tonnás, 128 m. hosszu, 5000 lóerejü hajóóriás vigan röpitett bennünket keletre, óránkint 20 kmter sebességgel, a mi azonban a végtelen vizeken lassu mozgásnak tünt fel előttünk. De miután a tengeri utazás ma már igen sok olvasóm előtt ismeretes lehet, a szokásos utleirást mellőzöm a sokkal érdekesb egyéb anyag miatt, s csak a főbb állomásokat fogom megemliteni a jelentékenyebb eseményekkel együtt. Élelmezésünk a hajón a rendestől eltérő volt; reggel kaptunk 1/4 liter kávét, s 6 centiliter taffiát, vagy rhumot: délelőtt 10 órakor bablevest hussal, de sem a hust, annál kevésbé a babot főtelensége miatt megrágni alig lehetett; 4 órakor délután ugyanazt, többnyire a 10 órainak maradék étkeit, s fél liter jó veres bort. S ki hinné? ott, a forró éghajlat alatt csakis a szeszes italok mérsékelt élvezete képesiti az európait a neki szokatlan éghajlati viszonyok eltürhetésére, s azok nélkül még nagyobb volna a halandóság az európaiak között. Tizennyolczadikán érkeztünk a Szuez csatorna középtengeri bejárását őrző Port-Saidba, a mely igen élénk, s folyton emelkedő kereskedő város, de 2-3 emeletes vörös, téglaházai visszataszitó külsejüek. Itt hajónk szenet vett fel, a melytől mindnyájan olyanok lettünk, mintha kéménysepréssel foglalkoztunk volna világéletünkben.

Mikor a szuezi csatornába behajóztunk, minden ablakot lezártak, hogy el ne szökhessünk, mert itt sokszor megkisérlik a légiónáriusok a menekülést. S a tengerbe vetve magukat, a partra usznak, s angol szolgalatba állanak, eben gubát cserélve.

De elment a kedve annak a ki a szökésre készült, midőn látta, hogy a csónakok, horgonyok s köteleknek egész ármádiáját mozgósitották a netáni vizbeugrók kihalászására. Igy hát egy sem akadt olyan bolond közöttünk, a ki életét ilyen potya módon koczkára tegye. Pedig már türhetlen volt az élelmezés silánysága, s a durva bánásmód, mit a hajó legénysége részéről, kik itt korlátlan urak: még a tiszteknek is el kellett szenvedni. De e bajokon rövidesen, és hamarosan segitettünk, még ki sem érve a vörös tengerből.

Nemsokára Szuez előtt elhajózva, mely igen szép város: a messziről egy óriási fellegvárnak látszó Abyssiniával szemközt fekvő Obokra értünk, mely a francziák birtoka; hol is az előtóduló négerektől sokféle délszaki terméket, s gyümölcsöt vásároltunk potom áron. Kiknek elődjei az első izben itt kiszállott 800 francziát pár évtized előtt a szó szoros értelmében felfalták.

Itt történt, hogy egy bulldogg-pofaju, hatalmas termetü skót matróz (mert a matrózok többnyire Nagy-Británniából kerülnek ki) mindenféle gorombaságokkal illetve, megvert egy gyenge, beteges légionáriust. (Meg kell jegyeznem, hogy a szolgalattevő matrózoknak a hajókon mindenki engedelmeskedni tartozik, s ezek fölényüket gyakran még tisztjeinkkel is durván éreztették, a most elmondandó eseményig, mely után igen megjuhászodtak.)

Nosza nekünk sem kellett több! S egyszerre vagy harminczan beleragaszkodva, egy kötéllétra vaskapcsát az alacsony hajokürtőhöz akasztottuk, s a létrán felsegitve a halálra ijedt fókát: behajitottuk a kürtőbe, a mely az óriási gőzkazánok fütő kemeneczéjéhez szolgált.

Bezzeg elbámultak a roppant kemenczék fütői az e czélra fogadott szerecsenek, (mert európai embert az Equator alatt a kazánok mellett a roppant hőség miatt nem alkalmazhatnak; a négereket is minden négy órában felváltják, s folyton locsolják tengervizzel csupasz testüket) hogy miféle pecsenye kerül az ő pokolbéli parazsukra!

De lett is respektus ezután a légionárius-csiny után. Megfőtt ezentul a bab és hus puhára, mert a szakácsok nem akarták általunk pecsenyévé piritatni magukat. S a tengerész-gyalogság ezentul veszekedés nélkül, szép csendesen átengedte a pokróczokat, miket addig valóságos harczok között szedtünk el tőlük. S inkább fogvaczogva dideregték át a hüvös éjjeleket, s nappal aludtak, csak hogy velünk ne kelljen kösönködni. Mert a vörös sipkától fél mindenki az Equator alatt.

E kis intermezzo után egy másik, de nem ilyen drámai kimenetelü következett, ugyanis a mint az arábiai tengernek az óriási Hadramauth tartomány elött elnyuló részén hajókáznánk, megunva a 3 czimborámmal folytatott társalgást, az édesanyám által még Abbesba küldött <Pápai Lapok>-at kezdettem olvasgatni. Mire valaki a hátam mögött csak olvassa ám folyékonyan a vezérczikket. Meglepetve visszafordulok, S kérdém francziául, hogy hol tanult meg magyarul olvasni? Hát Budapesten, s az én nevem Buday Gyula, s itt szolgálok nem rég a 4-ik században! – Felelt az illető vissza magyarul.

Hát erre csak egymás nyakába borultunk, és sirva csókolgattuk egymást, mire tisztjeink azt hitték, megőrültünk a napszurás miatt; pedig csak annak örültünk, hogy magyar ember magyarra akadt ott a nagy kietlenségben! De még jól el se válhattunk egymástól, mikorra előkerült egy harmadik magyar ember: Szabó Antal is a 11. századtól, s most már persze kellemesen peregtek le a hátralevő utnak borzalmasan forró napjai. S az olyan kisebb baleset, hogy az ebédlő helyiségében a nyitott ablakon át becsapodó hullám lesodorta asztalunkról étkeinket, ezentul nem boszantott bennünket. S mintha csak kicseréltek volna, olyan vidám voltam most mindig. Beszélgetve és tervezgetve, s közben a többi, régebbi czimborával nagyokat iddogálva, vitorláztunk be a szépséges és leirhatlan buja vegetátióval biró Ceylon sziget fővárosa: Colombonak roppant forgalommal biró kikötőjébe, a hol is a világnak minden pénze kelendő, s vagy 400 nyelven csalják egymást az emberek. Itten, miután már a szökésre nem is gondolt senki, egy San-Franciscóból származó, Flamant Adolf nevü gazdag angol bankárfiu, kit családja javitani küldött a légióra: a tengerbe vetve magát, egy közeli angol hajóra felkapott; s igazi légiónáriusi humorral azon lucskosan fügét mutatott felénk.

Ezután a Nikobári szigetek között, s Sumatra mellett elhaladva, a Malakkai szoroson elvitorláztunk a remek szépségü Singapore mellett.”

A bevezetőben említett történetben megjelenő furcsaságok egyik eleme, Mihályi Béla „mindenhez is” értése. Természetesen hiszem, hogy vannak született tehetségek, akik bármibe is fognak sikeresek lesznek, de Mihályi Béla történetében az időtényezők figyelembevétele mellett meglehetősen megmosolyogtató az utazás kezdeti szakaszán végzett munkáinak felsorolása. 1890-en tavaszán kezdődött kalandozása, majd a könyv szerint 1891 szeptemberében a légió soraiba állt. A Francia Kulturális Minisztérium archívumában fellelhető légiós dokumentumok tanúsága szerint ez a dátum azonban valójában csak 1892 volt, de ez esetben ez most nem sorsdöntő fontosságú adat. Lényeg az, hogy a Magyarországról történő távozás és a légióba lépés között körülbelül 1,5-2 év telt el. Ez idő alatt, az utazás mellett, Mihályi Béla a következő munkákat végezte: kereskedősegéd, asztaloslegény, jövendőmondó, pincér, műlakatos, pezsgőgyári munkás, gyógyszertári laboráns, matróz, turista, csaposlegény, színész, fűrészgyári munkás, órássegéd, zárdaszolga, borkereskedő, gépészmérnök, mészáros, pék, szakács, titkos rendőr, szabadságolt bersaglieri, gesztenyesütő, hordár, garaboncziás diák, cirkuszi művész, konzuli tisztviselő, kénbányai munkás, iskolamester, leányszöktető, öszvérhajcsár, bűvész, toloncz, jeruzsálemi zarándok, incassans, református legátus, kalapossegéd, jegyszedő, utazó ügynök, gyümölcskereskedő, állatorvos, gyümölcsárus, halász, vasúti kalauz, postakocsis és bába. Talán ebből a felsorolásból is jól érzékelhető, miért vagyok némileg szkeptikus a történet egyes elemeivel.

Mihályi Béla légiós kalandjaival nem az a gond, hogy nem történtek meg, hanem mindig olyan érzésem volt olvasás közben, hogy kicsit túlszínezettek, ahogy főhősünk teljes élettörténete is. Vélhetően ez azonban nem Mihályi Bélának, hanem sokkal inkább Mihályi Imrének köszönhető. A Francia Kulturális Minisztérium oldalán sikerült megtalálnom Mihályi Béla légiós adatlapját, melyből sok minden kiderül és a könyvben olvasható történetek jelentős részét alátámasztja. Mihályi Béla az okmány tanúbizonysága szerint egy 171 cm magas szőke, kék szemű férfi volt.  Apja Mihályi Antal, míg anyja Mezey Josefa volt. Foglalkozásként, „üzleti ügynök” van feltüntetve a korabeli adatlapon. Ami sokkal izgalmasabb, hogy a könyvben szereplő 18103-as törzsszám is valós, azaz a légióba lépésekor valóban ezt a számot kapta. Szolgálatát valamikor 1892-ben kezdte meg ténylegesen, majd valóban részt vett hadieseményekben. A szolgálata végeztével francia állampolgárságot kapott 1896-ban. A könyvből tudjuk, hogy a légióban töltött évek után hazatért, majd pár hónap múltán, mint katonaszökevényt letartóztatták és 2 hónap börtönre valamint 6 hónap után szolgálatra kötelezték. Imre szerint a büntetést öccse, annyiba sem vette, mintha más embert egy szúnyog csípet volna meg. A korabeli légiós dokumentumból azonban az is egyértelművé válik, hogy Mihályi Imre később visszatért a légióba, ahol egészen 1912-ig szolgált és csak ezt követően szerelt le véglegesen.

A könyv mindent egybe vetve remek olvasmány. A szerző bár némileg túlszínezi a történetet, amely sokszor mosolyt csalt az arcomra, de az alaptörténet igaz és sok szempontból izgalmas betekintést kaphatunk a korabeli légiós élet nehézségeibe. A könyv első szakaszában Béla európai kalandozásait követhetjük nyomon, majd elérkezünk a légióba lépés időpillanatához. A könyv ezen pontján a történetbe ékelődve egy leírást olvashatunk a francia idegenlégió azaz a Légion Étrangère történetéről, az 1831-es megalakulásától kezdődően. A légiót bemutató részt követően érünk el a valódi légiós kalandokhoz és a hadicselekményekhez kapcsolódó, utazások szakaszához. Összességében tehát minden furcsasága mellett egy különleges és kimondottan olvasmányos könyv a „Franczia zászló alatt – élmények és kalandok az Equatoron” című Mihályi kötet.

A kötet zárszavában ismét visszatér kalandjaival Mihályi Imre szerző. A mű összeállítása nem csekély kihívást okozott számára. A hatalmas mennyiségű anyag feldolgozása egyből nem sikerült, ezért füzetes formában kezdte megjeleníteni, lényegében részletekben, testvére Béla kalandjait. Akkoriban amúgy egy-egy nagyobb lélegzetvételű mű, füzetekben történő kiadása ismert gyakorlat volt. Imre elmondása szerint ez a vállalkozás nem sikerült, 1800 Ft-ot bukott rajta, sőt kiadója is beperelte további 350 Ft-ra. A baj persze nem járt egyedül. Imre saját elmondása szerint az országgyűlési képviselőválasztáson tanúsított „kurucz érzelmei” miatt fegyelmi eljárás indult ellene. Egy „hülye itélettel, mely örökös szégyenfoltja marad Esztergommegyének” végül hivatalvesztésre ítélték. Öt gyermekével, koldusbotra jutott és félrevezetett községe kárörvendése mellett, álbarátai gúnykacaját is el kellett viselnie. Kegyelemkenyéren tengődött, de még mindig nem volt vége a megpróbáltatásoknak. Jött egy ravasz úrnő, akinek fondorlatai miatt további 2000 Ft-ot veszített, mely cselekedet miatt fékezhetetlen öccse Béla, majdnem önbíráskodás keretében vett elégtételt, de végül hosszas rábeszélést követően sikerült megakadályozni, hogy a furfanggal elrabolt pénzhez ne tapadjon vér. Mondanom sem kell ekkor sem értek véget még a sorscsapások. Tartozásai miatt bajóthi ingatlanát elárverezték és egészségi állapota is megromlott, súlyos beteg lett és majdnem megvakult. Kis idő múlva az egészsége bár nehezen, de elkezdett helyreállni, így tudott végül nekiállni Béla öccse történetét feldolgozni és ekkor kapott újra hivatali megbízatást is.

A nem csekély fantáziával megáldott szerzőnk a könyv megjelenéséről is némileg túlzó terveket szövögetett. A könyv megírásának semmi anyagi célja nem volt (elmondása szerint) csupán a testvéri szeretet vezérelte és az, hogy legalább öccse hírnevét megmentse a jövőnek. A megjelent mű hibáit saját viszontagságos életével indokolta, hiszen olyan időszakban írta művét, amikor más ember azon gondolkodott volna „melyik kereskedőnél vásároljon egy bulldogg revolvert” mellyel véget vethetne a szenvedésének. Végül azonban sikeresen megjelent a könyv 10.000 példányban. Mihályi Imre azonban nem elégedett meg ezzel, sőt a második kiadás zárszavában be is jelenti a harmadik kiadás tervét, amely egy hatalmas díszkiadású mű lett volna. Pompás díszkötés, 800 oldal, száznál is több illusztrációval díszítve, a jelenleginél kétszer nagyobb méretben, 100 fejezetre osztva és ahogy a korábbi kiadásoknál is ígérte, német, olasz, francia és angol nyelven is megjelentetve. A díszkiadás összeállításánál „a világirodalom minden hírneves történeti, föld és természetrajzi, természet, lélek és földtani, csillagászati s bölcsészettani s egyéb ide illő műveit” tervezte felhasználni. Konkrét szerzőket is említ, akik művét fel kívánta használni a Mihályi Béla légiós kalandjai bemutató díszkiadásához. Így Humboldt, Reclus, Flammarion, Schoppenhauer, Ribáry, Eötvös József, Puskin, Duncker, Tolstoj, Büchner, Huxley, Lavergne, Mackensine, Vambéry, Szécsenyi, Kennan, Thaly, Przsevalszky, Stanley, Voltaire, Kant, Madách, Taine, Zichy, Kossuth és Dante műveit. Mindezt azért, hogy a megjelenő új kiadás, tudományos értékkel is bírjon. Öccse kalandjai mellett további légiósok, így az aranyásó James Mill Kutting, a sokat bolyongott Martins van Beerem, a nihilista Szakarjeff, a szibériai menekülő de Bentkovszky (Benyovszky), s a vén matróz Jonathán Leedsey története is olvasható lett volna a díszkiadásban. A tervezett harmadik kiadás egymaga felért volna egy kisebb könyvtárral, egyetlen lap sem lett volna unalmas és mind az ifjúság, mind az aggkorúak számára élvezetes olvasmányt kínált volna. Csupán 10 Ft-ra volt tervezve a díszes kötet ára, mely anyagi hasznot nem hozott volna természetesen. A 10 Ft-os ár, bár elsőre soknak tűnhet, de Mihályi Imre megnyugtatott mindenkit, hogy nem az, hiszen a „Jó palócok” 25 Ft-ba került, Zichy kaukázusi utazása ugyancsak hasonló összeg volt és egy-egy illusztrált mesekönyvért is elkértek 12-15 Ft-ot. A remek díszkiadás már 5 Ft-től megrendelhető lett volna és a kartársak, a csendőrök, a katonák és a néptanítók egyedi kedvezményt is remélhettek.

Talán mondanom sem kell, hogy ez a nagyívű terv soha nem valósult meg, az utókornak csupán a 2 Ft-ba kerülő első és második kiadás maradt fent, amely beszerzése – ritkasága miatt – ma már nem egyszerű, de akinek végül sikerül, annak jó szívvel ajánlom, ha egy sok mosolyt az arcra csaló, kalandos olvasmányra vágyik.