Délamerikából

Amikor először kaptam üzenetet az ELBIDA projekt oldaláról, akkor rendkívül boldog voltam. Az üzenetek valódi kézzel fogható bizonyosságai annak, hogy olvassák a blogot. Persze nem népszerűség keresés miatt kezdtem el írni az elbidát, de mindig fontos motivációt jelent egy-egy olvasói üzenet. A statisztikából látható, hogy az oldalt látogatják, talán még olvassák is, de a levél az már egy igazi interakció. Minden üzenet öröm, ha pedig az külföldről érkezik akkor az igazán különleges ajándék. Az ember tudja, hogy az internet világában bárhol és bármikor olvasható amit ír, de ezt a valóságban megtapasztalni egészen más érzés, mint elméletben tudni. Az első külföldi levél Brazíliából jött. El voltam képedve, talán még büszke is voltam magamra. Aztán jött egy az Egyesült Államokból, Svédországból, Bulgáriából majd Olaszországból és azon kaptam magam, hogy nemzetközi lett a blog. Az üzenetek egészen pici része az, amiben pozitív vagy negatív kritikával illetik a blogot. A legtöbb egy adott szerzőhöz vagy műhöz kapcsolódó emlék, ismeret vagy kérdés. Autodidakta módon váltam az útleírások bizonyos szintű ismerőjévé, így ezekből az üzenetekből én is mindig tanultam. Örökösök vagy a szerzők ismerői sokszor osztottak meg velem olyan információt, amit nem tudtam és elektronikus archívumokból sem ismerhettem volna meg. Többször ajánlottak művet bemutatásra és nem egyszer olyat, amit magam sem ismertem. Az üzenet tehát jöjjön itthonról vagy külföldről, mindig sok érdekes ismeretet vagy emóciót tartalmaz számomra. Pár hónapja is kaptam egy levelet, akkor éppen Paraguayból.

Egy női név volt olvasható a feladónál, nevezzük most az egyszerűség kedvéért Juditnak. Leírta üzenetében, hogy olvasott egy Dél-Amerikát érintő könyvbemutatómat és érdeklődött a térségről szóló további művekről. Judit egy itthonról messzire vándorolt magyar, aki nagy nyitottsággal érdeklődött újonnan választott otthona iránt. Levelezésünk egy pontján aztán írt egy olyan szerzőről, akiről azt megelőzően nem hallottam. Gyorsan utánanéztem és azonnal izgatott is lettem. Aznap éjszaka csak böngésztem a neten és kerestem a frissen megismert szerző írását. Éjfél múlt mikor az “Élet” című időszaki kiadvány 1909-es egyik számát felleltem, ahol megjelent a kereset szerző pár oldalas műve. Azonnal megrendeltem és jeleztem Juditnak, hogy hamarosan be is mutatom az ELBIDA projektben az általa említett szerzőt. Három nap múlva aztán jött a feketeleves. Téves volt a raktárnyilvántartás és mégsem volt meg, a megrendelt mű. Bár rosszul érintett a hír, de nem keseredtem el, ilyen a gyűjtői lét. Az eset után nap mint nap kerestem a vágyott időszaki kiadványt. Pontosan fél év telt el Judit levele óta és most itt fogom a kezemben az “Élet” 1909. február 14-i számát.

Nagybányai és németszőgyényi Dr. Jósa András híres főorvosnak és feleségének Láner Olgának összesen hat gyermeke volt. Márta, Vilma, Andrea, Rózsa, Anna és mai történetünk főhőse Jolán, azaz Jósa Jolán. Az 1900-as évek elején báró Babarczy Jenő hadnagy feleségül vette, majd két éves dél-amerikai kiküldetésére magával vitte őt. A talpraesett asszony preparátornak tanult és a Magyar Nemzeti Múzeum állattára számára gyűjtött anyagot, valamint írni kezdett. 1906-ban jelent meg első írása a “Nyírvidék” című újságban, majd sorba jött a többi. Cikkei felkeltették az országos lapok érdeklődését is, így egyre több helyen lettek olvashatók a dél-amerikai élményei. Az „Élet” című szépirodalmi és kritikai hetilap első, 1909-es évfolyamának, első kötetében jelent meg az általam keresett „Délamerikából” című írása. A teljes cikk mindösszesen 4 oldal melyhez 8 kép tartozik a hetilapban. 4 oldal? Csupán ennyi? Babarcyné Jósa Jolán Dél-Amerikáról szóló életműve sok-sok cikkből, apróbb írásokból áll össze és talán egyszer, az elveszett 500 oldalas kézirata is előkerül, amely teljes paraguay-i utazását bemutatja.

Jósa Jolán 1881-ben született Nagykállóban. Miután apja megkapta a Szabolcs vármegyei főorvosi megbízást a család Nyíregyházán költözött. A Jósa lányok, így Jolán is, a Kunike intézetben tanultak, ahol magas szintű művészeti képzést kaptak. Jolán író tehetsége már itt gyermekkorában kiderült. A nyíregyházi iskolai befejezése után Kisvárdán tanítónak tanult, itt is szerzett oklevelet. Ezt követően apja mellett dolgozott, mint a Jósa kutak vizének vegyelemzője. 1901 végén báró Babarczy Jenő hadnagy eljegyezte, de az esküvőre csak 1905-ben került sor. Az esküvő után báró Babarczy két éves kiküldetést kapott Paraguayba, ahová feleségét is vitte magával. Jósa Jolán ekkor egy preparátori képzésen vett részt, majd gyűjtést vállalt a Magyar Nemzeti Múzeum állattára számára. Paraguayi tartozkodása alatt több láda anyagot gyűjtött a múzeum számára. 1906-ban jelent meg első írása a „Nyírvidék” című napilapban, majd azt követően számos további cikke jelenik meg. A helyi lap után az országos újságok is felfigyeltek rá, így egyre több helyen lehetett találkozni már írásaival. 1907 végén Marcaliban a Babarczy birtokon meghalt 11 hónapos Károly nevű fia. Egyre többet írt, majd hamarosan megjelent első önálló könyve, „Monó kalandjai” címmel, melyben saját majma, Monó történetét mesélte el, elsősorban az ifjúságot megcélozva. 1908 -ban a szürke gémek életét tanulmányozta a Duna mentén majd két részes cikkben számolt be a gémek megfigyelése során szerzett tapasztalatairól. 1916-ban Budapesten egyetemi tanulmányokat kezdett, de mindeközben munkatársa volt a „Néplap” című újságnak, majd később a „Nyírvidék” című lapnak is. báró Babarczytól még egy gyermeke született, Tibor, de végül az 1910-es évek végén elváltak. Újságíróként aktívan dolgozott tovább,  de politikai tartalmú cikkei rendszeresen a cenzúra áldozatai lettek. 1920 februárjában, sokak megdöbbenésére férjhez ment egy román főhadnagyhoz, a székelyhídi főszolgabíróhoz. A románok kivonulása után Jósa Jolán nevét évekig nem írta le a helyi újság. Vélhetően ebben az időszakban született még egy gyermeke Jolánnak, akit Andreának hívtak. 1934-ben Nagyváradon élt. Ezt követően román férjétől is elvált és visszatért gyermekeivel Magyarországra. 1936-ban „Nyírség” címmel új hetilapot indított, újra aktív újságíróvá vált és még abban az évben a Magyar Rádió leadta, az Irinyi János életéről írt hangjátékát is. Újságcikkei mellett több sikeres rádiójátékot is írt ebben az időszakban. Haláláig aktív maradt, 1944-ben újra kiadta „Monó kalandjait” és paraguay-i élményeit is megírta, de a kézirat, mely közel 500 oldalas volt, eltűnt, elveszett vagy ki tudja mi lett vele, de soha nem jelent meg. 1950. január 30-án szívbénulás következtében hunyt el, 66 evés korában, Nyíregyházán.

Részlet a cikkből:

„Kapaszkodunk föl a domboldalon, bukdácsolva a fagyökerekben. Ez aztán a zöld szin diadala, hiszen itt a tél olyan, mint a mi júniusi nyarunk. Üvegházba illő dudvákat csalt ki az eső s a televény csak úgy szórja elénk a tarka virágokat. Némelyiknek szirmán ott legyeskedik reszkető libbenéssel, pirosanzölden aranytól csillogó kolibri. Esővert, tépázott szárnyú óriás kék lepkék surrannak előttünk, s muzsikáló darázsbandák látnak a gyűjtésnek. Egyszerre a sűrűségből pálmarancho toppan elénk. Telegyümölcsös narancsfák, megterpeszkedő banánabokrok között bújt meg. Őrt áll előtte néhány délceg pálma. Jöttünkre kipenderül a ház egyik lakója. Fiatal, félmeztelen menyecske hívogat — mert beszédjét nem értjük — ékes gesztusokkal.

Ahogy aztán megtudtuk, payagua-indiánoknál jártunk. Valamikor sokan voltak bent az erdők mélyében, hanem egyszer csak pusztító betegség tizedelte meg törzsüket. A megmaradtak — lehettek vagy tizen nekiváglak a nagy világnak s ott vertek tanyát a város közelében. Házuktól pár lépésre néhány apró fekete fejfa beszéli, hogy azóta is megfogyatkoztak. Ahogy beljebb kerülünk, egyideig nem látok a nagy sötétségtől, nem lévén ablaka a kunyhónak. Nagysokára ismerem föl a pálmasudarakból keresztberótt falakat. Két sarkában keresztül-kasul aggatva függággyal. Most is, világos délután heverésznek benne, egy barna kamasz meg egyhangú dudolással a lelógó kötelet rángatva, ringatja őket.

Nekünk kitűnő udvariassággal — szék hiányában – a földön mutatnak helyet. Ahol pattogó tüzet ülnek körül s egy vén anyóka igazgatja rajta a forróvizes vaskannát. A mi fogalmaink szerint is szép, éjfekete szemű, hollóhajú leány hozza elébem nemsokára a gőzölgő paraguayi teát. Hiába szabadkozom, jót szippantalak velem a közös szívócsőből. Aztán végigkinálják a magukgyártotta szivart s nemsokára egymást is alig látjuk az égett fa, meg égő dohány füstjétől.

Valamelyik gondos mama serdülő fruskájának szedi megszámlálhatlan fonatokba a haját. Valószínűleg csak minden holdforduláskor lát fésülő kezet, mert alig lehet elbánni a gubancos fürtökkel. Én általános megfigyelés alatt vagyok; európai és szőke nőt a városban is alig látnak. Még az orromat is megtapogatnák, s kuncogják tőlem minden holmimat. Óvatosan hárítjuk el őket, ahogy gyermeket és bolondot szokás.

Mikor már túlon-túl fojt a füst, fölkerekedünk. Kivájt dombon járunk, szorost vágtak közepébe az arralakók, nem tudom, hogy térnek ki benne, akik szembekerülnek. Majd kiérünk sík mezőre. Üde zöldje lejtőn ereszkedik le alacsony házikóhoz. Előtte narancsfáktól befogott réten indián anyóka foglalatoskodik. Kezdetlegesen összetákolt szövőszékén jár a keze, mint a motola.

Függőágyat készít; pálmarost-zsinegből, vastag pamutfonálból szövi ki rajta, istenadta fantáziájából nézve le a szebbnél-szebb mintákat. Megszólítjuk. Értelmetlenül néz és rákezdi «baé pico» (mi az), most már mi nem értjük; guarani indiánul szólt. De hogy kimutassa barátságos jóindulatát, beszalad egy kötényre való narancsért és elébünk rakja egész szivarkészletét.

Most már úttalan bozóton törtetünk át, le a folyóhoz. Valahol háló akad az arcomba, finom, sárga selyemszálakból szőtt háló. Keresztül-kasul, néhol átláthatlanul bogozza össze az ágakat. Százával társaságban élő pókmester a takács. Megriasztom őket, rémülten futkosnak, hamvaszöld, feketén pettyegetett mogyorónagy potrohukkal.

Közel a vízhez erdős részhez érünk. Némely fa kötésig-lombig áll a vízben. Sokféle kúszó növény vet gáncsot lábunknak. Stréber módon majd agyonszorítja a fát, ahogy föltolja magát leghegyébe, ott aztán diadalmasan nyitja föl virágját, úgy nézi le az alantmaradottat. Jöttünkre hangosat loccsan a víz, s indián legényünk nagyot kiált: «dzsakaré»! Így főst hát az alligátor közelről. Jól megfigyelhetem őket; egyre-másra nagy barna testek buknak a víz alá. Nincs mit félni tőlük, jobbak, mint mi vagyunk, mert nem támadnak, csak pariroznak…

Hat hónappal később más köntösben láttam újra ezt a helyet. A természet egyik véglete szüli a másikat. Az özönvizes tél után hervasztó szárazság ülte meg a nyarat. Agyvelőforraló hőségtől száradtak ki az esővízgyűjtő medencék, kiapadt a kevés ásott kút, és drága pénzért, literenként vásároltuk a vékonyan csorgó források vizét. Élelmes asszonyok úgy hordták fejükön házról-házra ócska tíz-tizenötliteres petróleumos bádogban. A városban pedig itt-ott rebesgetik, itt van újra a mirigyes pestis, a «pesta bubonica». Nem nagy a meglepetés, elég gyakori vendég, ámbátor nem benszülött. Indiából importálták rizskásás zsákokkal.

Eleinte nem hisszük, mert a hatóság óvón intézkedik ugyan, de tagad. Figyeljük a municipalidádon (városháza) kitett halálozási kimutatást. Nincs pestis-rovat. Aztán jövünk rá, hogy a naponta szereplő «fiébre» (láz) álarc alá bujtatják. És a fiébre rovására egy nap utóbb már tizennégy is kerül. Még sem félünk. Ránk ragad a lakosság nemtörődömsége. Azt tartják, Isten kezében vagyunk és az óbégatás nem segít. Imádkoznak hát és mossák, egyre mossák kezeiket.

Enni mindig kell, ennivalóért piacra járunk, a mercádo (vásárcsarnok) pedig a legkedvezőbb bacillustelevény. Mert többnyire patkányok a takarítók, s a vásárcsarnok környékén este, meg korán reggel sokszor belebotlunk pestistől elhullott patkánytestekbe, lévén a pestis eredetileg patkánynyavalya. Hanem aztán amelyik családban egyszer lecsap a fekete halál, ott kitör az eszeveszett rémület. így esett meg egy ügyvéd házánál, hogy temetni vitte a familia pestisben elhalt idősebb fiát. A fiatalabbik egy-két napja gunnyasztva, fejét fájlalva otthon maradt. Mire hazaértek, halva lelték. És megfogta lelküket a szeretet minden kötelékét széltépő halálfélelem, nyakrafőre menekültek messze eső nyaralójukba. Nyitva maradt a ház, elkerülte a tolvaj, s a szomszédok jelentésére földelte el a hullát a hatóság. Mi még nem féltünk. Jártam a város ligeteit, hogy a Nemzeti Múzeumnak küldhessek paraguayi állatokat. De kiszáradtak a város kertjei, s szükségben jutott eszembe a hónapokkal előbb látott buja növényzetű folyampart. Indián inasunkkal gyalogszerrel indultam fölkeresni.”

báró Babarczy Jenő dél-amerikai kiküldetésének az okáról gyakorlatilag nem tudni semmit, pedig ismeretink szerint többször is járt a térségben, sőt még könyvet is írt, mely „Dél-Amerikai emlékek” címmel 1909-ben jelent meg Aradon. Babarczy katona volt és emellett pedig szenvedélyes vadász, amelyet a Csiki Ernő szerkesztette, „Az állatvilág – állattani, vadászati és halászati folyóirat” 1909. évfolyamában írt, „Vicuna- és Guanacovadászatok” című írása is bizonyít. Feleségével való viszonyáról sincs sok információnk, így válásuk okairól sem. báró Babarczy Jenő neve válásukat követően röviddel, ismét rendszeres szerepelője lett a korabeli újságoknak. 1920. november 10-én hajnalban az Oktogon környékén Miklós József rendőr segélykiáltást hallott. A tér egyik oldalán katonaruhát viselő férfiak egy, mint később kiderült, nyomdászt bántalmaztak. A rendőr a bántalmazott segítségére sietett, mire az elkövetők elmenekültek. Egy másik rendőr, Soltra József is felfigyelt az eseményekre, de ő éppen szembetalálkozott a menekülő elkövetőkkel, akikkel szóváltásba keveredett. Bár Miklós József próbálta rábírni Soltrát, hogy hagyja a túlerőben lévő férfiakat, de ekkor három férfi kivált a csapatból, fegyvert rántott és több lövést adott le Soltra Józsefre. Miklós József a menekülő elkövetők után lőtt, mire azok visszafordulva rá is tüzet nyitottak. Soltra a helyszínen meghalt, míg Miklós, aki ugyancsak lőtt sebétől rogyott össze még bántalmazás áldozata is lett, hiszen a visszatérő férfiak a földön fekve meg is verték. Miklós bár súlyos sérüléseket szenvedett, de ő nagy szerencsével túlélte a támadást. Az eset után indult nyomozás során a szemtanúk mindegyike úgy nyilatkozott, hogy az elkövetők a Britannia Szállóba futottak be. Hatalmas volt a társadalmi felháborodás a rendőrgyilkosság miatt, így a hatóságok nagy erőkkel kezdtek nyomozni. Héjjas Iván főhadnagy, aki a kor befolyásos paramilitáris vezetője volt, tudta, hogy a nyomozás során az emberei által birtokolt épületet a hatóságok majd el akarják foglalni, ezért felkészült a fegyveres védelemre. Elbarikádozták a bent tartózkodó katonák magukat, akik lőszert és gránátokat is magukhoz vettek. A fegyveres összecsapás azonban elmaradt, mert Prónay Pál a nagy tiszteletben álló alezredes felszólította a bent lévő szabadcsapatokat a hatóságokkal való együttműködésre. A „britanniás” ügy, így végül lövések nélkül lezárult és a hatóságok elkezdték felderíteni, elfogni a Soltra gyilkosság részeseit. Ekkor került báró Babarczy Jenő neve a gyanúsítottak közé, mint az egyik Britannia szállóban lakó katonai különítmény vezetője. Babarczytól még Héjjas is elhatárolódott, így a gyanúsítottak közé került ő is, több emberével együtt. Az Ehmann-telepi laktanyánál kialakult fegyveres harc során sokukat elfogták, de Babarcynak sikerült elmenekülnie, majd egy ideig Kecskeméten bujkált, végül őt is elfogták. Soltra József gyilkosaként végül Mészáros Imrét gyanúsították meg, akit emiatt ki is végeztek, de sok akkor a Britannia szállóban lakó katona került bíróság elé. báró Babarczy Jenő is sokáig volt vizsgálati fogságban, majd a hadosztálybíróság bűnösnek mondta ki, közcsend és közrend elleni vétségben és ezért egyhavi fogházra ítélték, de végül ez alól is felmentették. Sok-sok évvel később 1948-ban, az 1926 májusában véglegesen betiltott, majd hosszú szünet után 1945. május 14-én újraindult „Világ” című politikai napilapban került elő ismét Babarczy története. A „Betyárvilág a Teréz körúton – A Britannia rémregénye” címmel több részben közölt dokumentumregényben dolgozták fel a „britanniás” történetet, amelyben báró Babarczy Jenőről azt írták: „Nevétől visszhangzott akkoriban a város. Rettegtek tőle, mert egyike volt a legkegyetlenebb tiszteknek.”. báró Babarczy Jenő szerepe a Britannia ügyben, bármilyen súlyú is volt, semmissé tette élete addigi cselekedeteit és végérvényesen negatív fényt vetett rá további életében.

Ahogy férje életrajzából, úgy Jósa Jolán egyik cikkéből sem derül ki utazásuk valódi célja, de még a „Monó kalandjai” című ifjúsági műve sem ad választ dél-amerikai útjuk hátteréről. Könyvében és cikkeiben az utazás során átélt és a két év dél-amerikai élet alatt szerzett élményeit és tapasztalatait mutatja be. A Monó majom kalandjait feldolgozó mű abban az értelemben speciális, hogy mint a címe is utal rá, elsősorban a kis majommal kapcsolatos történeteket tartalmazza, Monó van a középpontban, ugyanakkor például a tengeri hajóút több részletét is ebben a műben meséli el Jósa Jolán.

A különböző időszaki kiadványokban megjelenő cikkei közül egy kivétellel (ami az út során érintett spanyol városokról mesél) azonban már mind Dél-Amerikáról, Paraguayról, az ott élő emberekről vagy az ott tapasztaltakról szól. Cikkeiben olvashatunk az özönvizes télről, az agyvelőforraló hőségről, pestisről, Asuncionról a fővárosról, a yerbáról, a marhatenyésztésről, a gvarani nyelvről, a paraguayi csipkéről, a Mbocayá ligetről, egy szilveszternapi búcsúról és a dél-amerikai indiánokról. Írásai tartalmasak és olvasmányosak, így bátran ajánlom mindenkinek, különösen azért, mert Paraguayról nem sok utazó mesélt a hazai olvasóknak. Az ELBIDÁRIUMban elérhető egy általam készített Jósa Jolán gyűjtés, melyhez „bónuszolvasmányként” hozzáfűztem báró Babarczy Jenő vadászírását is. A szerzőnőtől most búcsúzunk az ELBIDA projektben, bár titkon reménykedem, hogy valaha előkerül valakinél teljes paraguayi történetének 500 oldalas kézirata és végül az érdeklődők számára elérhető lesz valamilyen formában. báró Babarczy Jenőtől a férjtől azonban semmiképpen nem búcsúznék, mert bár nagy esély nincs arra, hogy sikerül beszereznem a „Dél-Amerikai emlékek” című művét,  de gyűjtőként átéltem már olyat, ami miatt nem használom azokat a szavakat, hogy „soha”, „kizárt” és „esélytelen”. Mindig van valamennyi esély, így  remélem egyszer Babarczy Jenő könyvén keresztül mélyebben betekinthetünk Jósa Jolán és férje dél-amerikai utazásába.