A rubinok hazájából

Két éve nyáron mutattam be Szalay Imre „A piramisok hazájából” című művét. A szerző 1894-es egyiptomi utazásáról szóló könyvet sokáig kerestem, mire végre sikerült beszereznem. Az akkori bejegyzés végén már jeleztem, hogy Szalay Imre valamikor vissza fog még térni a blogba, hiszen létezik másik a témába illő műve is. „A rubinok hazájából” című könyv folyamatosan rajta volt a legkeresettebb könyvek listámon, de soha nem sikerült birtokba vennem. Egészen eddig. Most meglett végre, így nem volt hiába az éveken át tartó „hajtóvadászat” utána. Szalay ez esetben két társával Latinovits Gézával és Madarász Andorral utazik Kelet-Indiába és Ceylon szigetére, majd hazatérésüket követően naplójegyzetei alapján írja meg élményeit és személyes benyomásait „A rubinok hazájából” című művében. A könyv 1897-ben jelent meg Budapesten, az Athenaeum Részvénytársulat kiadásában. A 134 oldalas műben tizenhat eredeti fénykép található. Szalay Imréről ebben a bejegyzésben nem írok újra, hiszen az „A piramisok hazájából” című művénél már megtettem, így ott az elolvasható.

Részlet a könyvből:

„A dsungli folyton tart, pedig már rég haladunk benne. Most vizzel elöntött rétre érünk a százados fák alatt, a fákon néhol kigyók, néhol gémek tanyáznak. Töltésen vezet országutunk a vizen keresztül s én leszálltam a szekérről, hogy nehány gémet lőjjek. Ezek, noha hasonlók a mieinkhez, nem találhatók minálunk. Még hosszan haladunk így, mig egyszerre megáll szekerünk és kérdésemre azt mondja a kalauz: ez Havarane.

Csak rongyos viskókat látok. Kérdezősködésemre megmutatják a Rasthouset, hol 5 napig akarok tanyázni. Turbános alak fogad, a ki, azt hiszem, csodálkozik, hogy valaki 5 napig akar itt maradni. Az épület három tágas szobából áll és köröskörül verandával ellátva, eléggé biztató. A két szélső a hálószoba,a középsó az ebédlő. A vendéglős vagy mi? külön lakik a konyhában a feleségével és gyerekeivel, a kik eleinte félnek tőlem és elhuzódnak, mig baksist nem adok. A ház maga óriási fák között épült, tágas előtérrel; a dsungli felé néző oldalán egy kis kertben nehány banánt, egy narancsot (kár,hogy-még egészen zöld) és egy czitromfát látok.

A hálószobát vizsgáltam meg legelőször. Padlása nincs, a cserepes tető is látható, a mennyezeten sok a szelelőlyuk és tüskével van berakva, hogy a levegő bejöhessen, de állat, legalább nagy, ne férjen be; gyikot azonban látok vagy féltuczatot a falon mászkálni. Ezt föl sem veszem, ehhez már hozzá szoktam, ámde az ágy is tele van pókkal és más ezerlábu állattal; ezt rögtön észrevettem és megtisztittattam, azután elhelyezkedtem. Jó, hogy fürdeni is lehet az e czélra való melléképületben; mert itt Indiában a bennszülött ugy, mint az európai, folyton fürdik és az a sajátságos, hogy a singaléz, noha mély a tó, melynek szélén áll, nem bukik alá, hanem övig állva a vizben, edényből folyton öntözi fejére a vizet, mintegy zuhanyozva magát.

Következett az ebéd és élelem kérdése, ez volt a punctum saliens; egyéb nincs, mint tojás, csibe, rizs és krumpli. Hát-hisz ez magában véve mind jó, de ugy elkészitve mint itt, az borzasztó! A csibe mindig félig nyers, iztelen, a Curryről meg ne is beszéljünk. Nagyon óvatos voltam és az általam lőtt különböző majmokat, gémeket és más madarakat elajándékoztam a megnyuzás után; az azt nézdelő singalézeknek, de nem vagyok benne bizonyos, hogy a ház hátsó ajtaján nem hozták-e vissza és a rettentően fűszeres Curryben nem etették-e meg velem? Bővebb kutatást nem mertem tartani, inkább maradjon az egész kétségben, bocsássa meg neki gyomrom nemtője, ha rászedtek. Ha a nyers csirkét ott hagytam, azt másnap fachirozva vagy krumpliba sütve okvetlenül föltálalták. Jó szerencse, hogy egy doboz Huntley és Palmers biscuitet végső szükség esetére magammal hoztam és hála nekik, ez meg is mentett, kenyér itt nem lévén használatban; csak egy pár éves kétszersültet kaptam. Lisztjük nem volt, mert különben majd csináltam volna én egy kis turós tésztát, bár turó nélkül, mert itt az sincs. Tej van ugyan: kecsketej, de ebben a melegben meg sem alszik talán, csak elromlik. No de 5 napig kibirtam és ez a fő.

A falu mellett nagy tó van és benne töméntelen vizi állat tanyáz, leginkább a gémek különböző fajai: fehér, szürke, kisebb, nagyobb. De különösen sok egészen fekete buvárforma madár uszik és röpül szüntelen ki és be a tavon és nemcsak sokszor és hosszu időre bukik a viz alá, hanem közben gyakran rá száll a vizbe levő száraz faágakra is. Különben nem panaszkodhatom: az 5 nap ebben a vad idegenben, hol senki engem nem értett, sem én őket, jól telt el; annyi vadat lőttem, hogy praeparatorom alig győzte nyuzni és tömni. Esett vagy 60 darab. A vadászat rendkivül változatos volt. Egyik napon szarvasvadászatra mentem kopónak éppen nem nevezhető kutyákkal, melyek inkább sakálhoz hasonlitottak; de egyikök egy sárga, kitünő állat volt, a szép nagyszarvu gimet legalább ötször megforgatta, sajnálatomra azonban nem nekem hajtotta, hanem egyik sikari lőtte meg. A másik napon, mikor vagy 5 óráig járkáltam már a dsungli sürüiben, jön három sikari azaz idevaló vadász és jelentik, hogy elefántcsordát találtak, de gyalog kell menni és rögtön. Csak két óra odáig, egy óra a keresés, két óra vissza: öt óra; hozzáadva az előbbi 5 órát, összesen 10 óra. Ez már mégis sok volna a mulatsagból ebben az őrjitő melegben. Lemondtam tehát róla, noha érdekes lett volna már azért is, mert még eddig Ceylonban elefántot nem is láttam, még szelidet sem és most vadat láthattam volna. A tréfa belekerülne ugyan 100 rupiába, azaz hetven forintba, mert annyi az elefánt lövődija. A mig 10 rupia volt, boldog boldogtalan lődözte őket. Azért emelték fel a lövődijat.

Reggel 6 órakor szoktam megindulni és vadászgatok 10 óráig. Egyszer az órámat  otthon felejtettem s a szerencsétlen sikari oly messzire vezetett, hogy csak délre értem haza. Délután 4—6 közt azután ujra kezdődik a lődözés. Különösen érdekes, ha az ember a tó egyik szélén a dsungliban áll és a sok gém, fekete buvár stb. folyton huz. Volt este, hogy 8-10 darabot is lőttem. Persze a fele falu mindig mellettem van, mutogat majmot a fán, kis madarat és azt az egyet irigylem is tőlök, hogy bámulatos szemük van; huszan is mutogattak egy-egy madarat, de a madár is zöld, a levél is zöld és én bizony sokszor nem láttam. Mutattak a fa ágaihoz lapuló akkora mókust, mint egy kis nyul; azt sem láttam meg, hiába mutogatták, mig meg nem mozdult.

Azt látom, hogy nagyon szolgálatkészek, csekély baksisért is hálások, keresik a lelőtt vadat, kiaportirozzák a mély vizbői is; de máskép roppant lusták. Egy szolga a Rast-housesból velem jött rendesen, de mindig mást küldött a tüske közé s amugy is roppant lusta volt, sokszor megbosszantott; de ha azután hozta a vadat, vagy kedvemre tett valamit és látta, hogy meg vagyok elégedve, oly mosolygó örömteljes arczczal jött, hogy szivesen elfelejtettem lustaságát.

Esténként néha érdekes karaván jött a ház előtti térre: Indiába visszatérő tamilok, kik elvégezvén a tea- és kávé-ültetvények körüli teendőket, a megtakaritott keresményökkel haza vándorolnak. A szigeten lakó benszülött, a singaléz, lustaságánál fogva nem alkalmas a munkára. A tamilok, feleségeikkel és leányaikkal letelepedvén, rögtön tüzet raktak és rizsfőzéshez láttak. Fa pedig mindenfelé ingyen kapható, csak vágni kell a kidőlt fákról; de élő fát is szabad kivágni. Hogy sok pakkal utaznának, nem mondhatom: néhány gyékényszőnyeg, a fejükön turbán, mely betakarózni jó, ha hüvös az éj, néhány főzőedény és egyéb semmi.

Vissza felé ujra zebu-fogat vitt, csakhogy most utitárs is akadt, még pedig olyan, a ki nem szivesen kelt föl fekvő helyzetéből, mint a hogy a waggonban is látjuk sokszor, mikor a később érkezőre nem jó szemmel néznek. De valahogy csak megfértünk. Egész sötétben történt az indulás hajnali három órakor. Reggel hét órakor értem Dambulba, hol egy napot időztem, hogy egy kicsit az itteni dolgokat és embereket is tanulmányozzam.

Dambul kicsinyke község, postával és távirdával. Gyönyörüen fekszik egy nagy hegy tövében, melynek épp a falura néző oldala sima szikla, melyen semmi növény sem tenyész, rajta bokor sincs, ugy hogy a hegynek ez a része már messzire szembe ötlik feketeségével. A Rasthouseban egy jóképü öreg van, kinek élénk fia rögtön hozzám csatlakozik, ha a puskámat vállamra veszem. Az utczán sok zebu-fogatot látok, terhet szállitanak Trincomale felé. Valóságos uri fogatok: a rud ébenfa, a járom, mely egy hosszu, erős rud, tikkfa és a kerék hicori,a zebuk szarvaira pedig rézből csinos czifraság van tüzve. Igaz, hogy a gyeplő, mely a zebu orrán van keresztül huzva, csak kókuszkötél, de azért ugyancsak drágán lehetne ilyesmit nálunk kiállitani! Az árukból legalább két szekér kerülne ki.

A faluban szikla- és földtöltéssel ellátott kisebb tó van, hol a mosást és fürdést végzik a jó falusiak; itt-ott egy-egy terebélyes fa áll a tóban és több kisebb-nagyobb, kimeredő szikladarab. Este felé itt üldögéltem, várva a vadász-szerencsét, mely nem is késett sokáig. Feltünt ugyanis, hogy az egyik fa ágán 7—8 darab gyönyörü, kolibri-nagyságu és szinü madárka sipongva csapkod röpdösve és piczi csőrükkel vagdosva az ág felé; azt gondoltam, valami rovarra vadásznak, oda lövök, s a szivárvány minden szinében ragyogó tollu két madarat ejtek zsákmányul. Egyebet nem is vártam, de rövid idő mulva nagy csodálkozásomra egy másfél méter hosszu, egészen zöld kigyó is zuhan le, szintén találva a lövésemtől. Egy lövésre két madár és egy kigyó, igazán ritka vadászszerencse.

Soha életemben tavat teknősbékával ugy tele nem láttam, mint ezt; kisebbek-nagyobbak tizével-huszával telepedtek fel a vizből kiálló sziklákra. Hiába Iőttem reájuk, ha eltaláltam is a fejüket, belezuhantak a mély vizbe és kivenni egyet sem sikerült. Csodálom, hogy az idevalók nem fogdossák; pedig a teknősbéka-leves drága is és jó is. Az egész tó azt a benyomást tette reám, mintha teknősbéka-tenyészde volna. Bár a falut a dsungli környezi, a madárvilág gyöngébben van képviselve, mint Havaraneban: Am azért itt ujabb fajt is ejtettem el: egy varjut, melynek a teste aczélkék, a szárnyai pedig barnák.”

Az utazótársaság 1895. december 31-én indul a budai pályaházból vonattal Trieszt felé. Egy nap pihenő után felszálltak a 2400 tonnás „Imperator” nevű hajóra, amellyel 1896. január 3-án elindultak Port-Said felé. Innen a Szuezi csatornán keresztül érték el Adent, ahol ismét egy kis pihenő következett. Az adeni rövid turistáskodást követően 5 napi hajózás következett az Indiai Óceánon, majd ezt követően érkeztek meg Bombaybe. Itt meglátogatták a híres állatkórházat, jártak a hindu temetőben, felkeresték a magyar származású és nagy vagyont szerzett Telléryt és a híres Elephanta szigetet is. A két napos bombay-i pihenő után, a „Maria Teresa” nevű hajóval indultak el végső úticéljuk, Ceylon felé. Január 27-én érkeztek meg Colomboba. Pár napig innen járták a vidéket, majd február elején tovább utaztak Candiba, ahonnan Havaranebe és Hattonba is több napos vadászkirándulásra mentek. Colomboba visszatérve tovább járták a környéket, majd február végén Szalay a „Gizella” fedélzetén hagyta el Ceylon szigetét. A könyvből az derül ki, hogy ezen a ponton szétvált a csapat, volt aki Indiába ment, szerintem Latinovits, míg Madarász maradt Ceylon szigetén. Szalay Bombaybe ment, ahonnan az „Imperator” testvérhajójával az „Imperatrix” nevű hajóval indult haza. Ismét átkelve a Szuezi csatornán, Alexandrián át, Görögország felé hajózva tért vissza Fiuméba, 1896. március végén.

Szalay útitársai érdekes szereplők. Az egyik Latinovits Géza ugyancsak szenvedélyes vadász, aki nem ismeretlen az ELBIDA projektet rendszeresen olvasók számára. A blogban már bemutatott „A fehér czár birodalmából” című műve egy rendkívül ritka könyv, csakúgy, mint a szerző másik két, Indiáról szóló útleírása is. Szalay és Latinovits barátok voltak és vadásztársak. 1894-ben közösen szervezetek egy dél-amerikai vadászutat, amely végül is meghiúsult Latinovits betegsége miatt. Ekkor utazott Szalay egyedül Egyiptomba. Ceylonba azonban közösen mentek, majd mikor Szalay hazaindult, akkor vélhetően Latinovits volt az, aki Indiába ment. Az biztos, hogy járt ott, hiszen 1896-ban jelent meg a „A maharadsák honából” című műve, míg 1897-ben pedig a „Vázlatok Indiáról” című ritka munkája. Az időpontok biztosan stimmelnek. Ahogy Szalay, úgy Latinovits is sokat utazott és mindenhol előkerült a puska is. 1899-ben Bács város országgyűlési képviselőjévé választották, majd 12 évvel túlélve Szalayt, 1914-ben halt meg.

A másik útitárs Madarász Andor volt. A nemeskisfaludi Madarász család egy híres, ősi, somogyi család, akik közül többen beírták magukat, Kaposvár és Somogy megye történetébe. Talán a legismertebb családtag „Madarász apó” azaz Madarász József volt, aki a nemzeti ellenállás idején nagy népszerűségnek örvendett országosan. 1848-ban a sárkeresztúri kerület képviselőjének választják, Kossuth egyik közeli bizalmasa volt. 101 éves korában 1915-ben halt meg. Testvére az a Madarász László volt, aki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején rendőrminiszter volt. Miután Zichy Ödön gyémántjainak elsikkasztásával megvádolták, lemondott, és a szabadságharc leverése után az Egyesült Államokba emigrált. Amerikában farmer lett, majd 1901-ben ott is halt meg. Halála előtt pár évvel, azonban honvágyában hazautazott és meglátogatta unokaöccsét Kaposváron. Az unokaöcs Madarász Andor volt, aki Szalayval és Latinovitssal együtt utazott Ceylonba. Madarász az 1890-es években Kaposvár politikai életében különösen aktív volt. Névleg nem ő volt a Függetlenségi párt elnöke, de a háttérből ő irányított. Tisztelői és barátai „Andor-papa”-ként becézték. Jákói birtokait eladta majd Kaposvárra költözött. Híresen gavalér ember hírében állt, aki nem sajnálta a pénzt semmire. Komoly összegeket áldozott a 48-as párt céljaira is. Sógora Németh Ignác volt, Kaposvár egykori polgármestere, akinek polgármestersége alatt választották meg a város díszpolgárává Kossuth Lajost. „Andor-papa” végül 1920-ban, 75 évesen hunyt el. Szalay és Madarász egyaránt 1845-ben született, Madarász somogyi születésű volt, míg Szalay somogyi kötödése is ismert, hiszen 1875-ben a lengyeltóti kerület képviselőjének választotta, amely tisztséget hat cikluson át egészen 1896-ig látott el, így politikai aktivitásuk is egy időszakra esik. Vélhetően tehát innen a barátságuk. Arra nem találtam információt, hogy Latinovits és Szalay mellett Madarász is hódolt-e a vadászszenvedélynek.

Szalay Imre könyvének megszerzése gyűjtőként nagy örömöt okozott, de olvasóként is nagyon szerethető volt. A szerző azzal indokolta könyvének a megjelenését, hogy angol és német nyelven rendkívül sok utazási leírás jelent meg akkoriban, de a magyar irodalomban jóval csekélyebb számban volt jelen ez a műfaj, ezért művét megjelentetve, csekély módon, de hozzájárul ennek a hiánynak a pótlásához. Jól tette, hiszen ekkoriban valóban nem volt túl sok elérhető útleírás a térségről és emellett, a képekkel együtt, egy remek könyv is lett belőle. Szalay jó stílusban ír, személyes benyomásait érdekesen közvetíti, élményeit, az ismeretlen tájat és ismeretlen embereket szépen mutatja be. Hazatérését követően gazdag vadászzsákmányából és értékes néprajzi gyűjteményéből még kiállítást is rendezett, mely csakúgy, mint a könyve, igen népszerű volt az emberek körében. Vadászoknak különösen ajánlott a könyv, de ezentúl bárkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani, Szalay Imre bármely művét. Beszerezni már bajosabb, hiszen mindkét eddig bemutatott könyve ritkának számít, de míg az egyiptomi utazásának története elektronikus formátumban elérhető az ELBIDÁRIUMban, addig sajnos ez még nem. A nyáron igyekszek időt szakítani, hogy ezt a hiány pótoljam. A szerzőtől még nem búcsúzunk, hiszen létezik még talán két olyan pokoli ritka, korai műve is, amelyet ha sikerül beszereznem, akkor Szalay Imre visszatér az ELBIDA projektbe. „A piramisok hazájából” és „A rubinok hazájából” című klasszikus útleírásokat amúgy egy harmadik munka is követte volna, tervezett Japán útjáról, amelynek címe „A czopfok hazájából” lett volna, de a szerző korai halála közbeszólt, így sem az utazás, sem a könyvírás nem tudott már megvalósulni.