Az elmúlt héten egyetemi kötelezettségeim pánikhangulat keltésére alkalmas mennyiségben torlódtak fel, így csúsztatnom kellett szokásos heti könyvbemutatómat. Legutóbbi bejegyzésemben Csudáky kalauzolásában napkeleti tájakon bolyongtunk, most pedig a napnyugat felé vesszük az irányt. Ritka és érdekes könyv, Sebestyén Károly, „Napnyugati séták” című, kicsit talán Sven Hedin nemrég bemutatott háborús kötetéhez hasonló műve. A szerző 1915-ben, az első világháború kezdetét követően utazik „napnyugatra”, majd hazaérkezését követően, írja meg művét, melyben a semleges Hollandiáról, a német megszállás alatt lévő Belgiumról és a harcoló Németországról mesél az olvasóknak. A könyv az Olcsó Könyvtár sorozatban jelent meg 1916-ban Budapesten, a Franklin Társulat gondozásában. A 91 oldalas műben illusztráció nem található.
Sebestyén Károly ritka műve
A szerző
Sebestyén Károly színikritikus, irodalomtörténész, filozófiai író és műfordító esetében azt biztosan tudni, hogy Schosberger Károlyként született 1872. július 10-én. A „hol” kérdésre már nem ennyire biztos a válasz, hiszen egyes források szerint Kaposváron, míg más források szerint Gödrén. Kaposvár az Somogy, míg Gödre Baranya vármegye területe volt. Hajlanék inkább Gödre irányába, ugyanakkor stílusánál pedig somogyi gyökereit említik, ami ugyancsak elbizonytalanít. Mostani ismereteim szerint mégis azt mondanám, Gödrén született és Kaposváron járt iskolába. Apja Schosberger Mór lókereskedő, míg anyja Krausz Róza volt. Nevét 1890-ben változtatta meg Sebestyénre. A kaposvári középiskola elvégzése után, egyetemi tanulmányait Budapesten, Lipcsében és Berlinben végezte. 1895-ben doktori, majd 1896-ban tanári oklevelet szerzett magyar és latin nyelvből és irodalomból. 1895 októberében a budapesti VII. kerületi állami főgimnáziumban a klasszika-filológia helyettes tanára lett, majd 1897 májusában rendes tanára. 1912-től 1932-ig a Színművészeti Akadémián tanított, eközben pedig igazgató-helyettese és 1928–1930 között, igazgatója volt az intézménynek. 1929-ben a Kisfaludy Társaság tagja lett. Számos filozófiai és esztétikai tanulmányt írt, főként a klasszikus hagyományokat kedvelte. Két fő szerelme volt, a klasszikus ókor és Shakespeare. Már egyetemi hallgató korában több cikke jelent meg a Pesti Hírlapban. 1898 elejétől 1903 végéig a „Magyarország” című napilap színházi és irodalmi referense, 1904-től a Budapesti Hírlap szerkesztőségének tagja, majd a Pester Lloyd belső munkatársa volt. 1895. október 26-án nősült először, akkor Bak Hedviggel kötött házasságot. Felesége 1922-ben meghalt. Pár évvel később, 1925-ben nősült újra és vette el Mezey Géza és Engel Friderika lányát, Mezey Gizellát. 73 éves korában Budapesten halt meg, 1945. január 5-én. Hivatalosan a holokauszt áldozatai között tartják számon, de halálának körülményei nem ismertek.
Részlet a könyvből:
„A csöndes, előkelő, diszkrét Hága megelevenült. Országútja lett belőle, a melyben kalandos, fantasztikus népek vonulnak át, találkozóhely, a hol halálos ellenségek szembe nézhetnek egymással, egymás mellé ülhetnek a színházban, a kávéházban és ha nagyon is közlékenyek, hanem áll meg bennük a szó semmiképpen, akkor akár szóharczra is kelhetnek egymással, vitatkozhatnak, veszekedhetnek, hajbakaphatnak. De nem kapnak hajba. Még csak nem is veszekesznek. Csodálatos: Hágában nincs durva zsivaj, nincs ökölre kelő verekedés, s ha valaki este nagyon hangos a Spui-straat-on vágy a Vlamingstraat-on, akkor az bizonyosan bortól derűs hollandus, nem külföldi.
Hágai utcakép
Hotel de Belle Vue – Hága
A külföldiek összeszorított ajakkal, szótlanul, bizalmatlanul járnak a forgalmasabb helyeken, és csak akkor engednek föl, ha biztosságban érzik magukat. A franczia urává lett temperamentumának, az angol önző és mindeneket lenéző dölyfének, amaz nem kiabál, emez nem terpeszkedik a vendéglőben és kávéházban. A hollandus vígan és hangosan, vendégeivel semmit sem törődve küldi gutturális hangjainak nagy sokaságát, éles és nyilt magánhangzóit a világba. Az idegen vagy hallgat, vagy suttog. És valamennyi azt a komikus benyomást teszi a szemlélőre, mintha, összeesküdnék. Ki ellen, mi érdekből, nem tudom. Nagy a gyanúm, hogy nem tudja ő maga sem. Az Angol asszony operettkórusára emlékeztetnek és pianisszimo éneklik: Mi összeesküvők vagyunk .. . De valószínűen titkuk oly ártatlan, oly gyermeteg, hogy egyre erősbödő crescendo-val végül akár el is harsoghatnák: Mi összeesküvők vagyunk …
Hága
Szélmalom Hágában
Ártatlan gyermekek ezek, a kik hazájukból titokzatos okok miatt kivetve most fontoskodó képpel a kávéház márványasztala mellett akarják megmenteni a hazát. És mohón szívják be azt a mérges italt, a melyet esztelenül túlzó sajtójuk itat velük és az otthonmaradottakkal. Mert ebből aztán a világsétára indult vándornak bőségesen, szinte túláradó gazdagsággal kijut a része. Most érezzük először igazán, hogy szabad és semleges országban vagyunk: minden felől korlátlanul árad felénk a hadviselő nemzetek közvéleménye. És ha eleinte bele is szédülnek az egymást gyilkoló ellentétek, egymást halaka czáfoló híradások forgatagába: ebből a káoszból a jól elrendezett, tényeken induló, ítéletre képes agyvelőben csakhamar kialakul a kozmosz, a biztos áttekintés, a teljes rend, csak 14 nem azt merném mondani, maga az igazság. És itt legyen szabad közbevetnem egy megjegyzést, a melynek mindnyájunk javáért óhajtom teljes foganatját. Drezdában az Altmarkt-on, a legforgalmasabb téren vásároltam meg a párisi Figarót. Berlinben az Unter den Linden újságárusaitól naponta megszereztem a Times-t, a Daily Telegraph-ot. A mi határainkat elzárták az ellenséges sajtó elől. Néhanapján, nagy titokban jutottunk hozzá egy-egy franczia vagy angol újsághoz. Most már talán bebizonyította az otthonmaradottak nagy harczoló társadalma is, hogy eléggé nagykorú és nem veszti el a fejét az ellenség sajtójának szertelen, fölfuvalkodott, belül mégis üresen kongó vezérczikkeitől? Ideje volna, hogy az illetékes hatalmak ezt a beviteli tilalmat megszüntessék . . .
Hágai vasútállomás
Hága – Binnenhof
Mohó szomjúsággal vetem magamat az első angol újságokra. A Northcliffe-sajtó lapjai tajtékzó dühvel támadják a kormányt. Az alsóházban Snowden szocziálista nyíltan kimondja, hogy Churchillt azért küldték az admiralitás palotájába, hogy a háborúra készüljön. Sir John French, a nagy marsall öt év óta egyebet sem tesz, csak a mostani háború tervein dolgozik. Hogyan merik azt mondani, hogy Angliát meglepte a háború. Lloyd George most törvényjavaslatot ad be a municzió-készítés munkájának nemzeti művé való avatására. De ez a bill gyalázatosság. Ez a kormány tehetetlenségének és rossz gazdálkodásának minden terhét át akarja hárítani a munkásra, a kitől úgyszólván ingyen munkát követel a szent háború szent eszméje nevében. Sir Arthur Markham szemébe vágja Asquithnek, a miniszterelnöknek, hogy liverpooli beszédében hazudott, mikor azt hirdette, hogy a nemzet készen van minden tekintetben a küzdelem folytatására, és kollégája és legbizalmasabb barátja, kiszemelt utódja, Lloyd George két héttel később a municziós billel megfenyegeti, megzsarolja és kiszipolyozza az angol népet, s ezt mind azzal a megokolással, hogy a nemzet nincs készen a küzdelem folytatására. Houston unionista nem átallja kimondani, hogy az ammunition hiánya meg fogja ölni Angliát. „Országunk egész történelmének folyamán a helyzet soha nem volt oly kétségbeesett és kétségbeejtő, mint ma. Minisztereink bolondítanak bennünket hazudozásaikkal. We want the truth, követeljük az igazságot.” És a másik oldalon lenyes győzelmek Flandriában, a melyeknek csodálatos módon nincs pragmatikus folytatásuk, két kolumna hősök kitüntetése, garden party Devonshire herczegnőnél hadiárvák javára, eleműit színházak százai között három-négy, a mely még hirdeti, hogy agonizál. „Csak szívdobogása mutatja, hogy él…” Sok és életbe vágó ellentét bizonyára van köztünk és amazok között. De nagy különbség alig. Az egész világ egy város.
Brüsszel
Szent Gudula székesegyház – Brüsszel
De elég ebből a papirháborúból és papiros életből. Ama másik a valódi, színével, illatával, gazdagságával, antitéziseivel, hatalmas lüktetésével és ijesztő pauzáival mégis csak vonzóbb és tartalmasabb. Hága az Urbs gentium, az egyetlen igazán nemzetközi város ma. A mi volt még csak egy éve Paris és London, Berlin és Bécs, és Róma, mindenekfölött Róma még talán két hónappal ezelőtt is, az ma mind összevéve Hága. Boldogtalan és nyomorult Róma, a mely aljas és buta önzésből, szégyentelen kapzsiságból eltaszította magától gyönyörű szerepét, a szerepet, a mely kétezerötszáz esztendőn át díszítette és nagygyá tette, a mely a mostani háború befejeztével soha nem sejtett fény és nagyság magaslatára emelte volna föl…
Brüsszeli vasútállomás
A vasútállomás madártávlatból
Hága, a viszonylag nem nagy és nem szép város a nemzetközi életben már régen jelentős volt. Pontossága most ezerszeressé nőtt. Ne feledjük el, hogy itt egymás szomszédságában lakik a német és franczia, az angol és az osztrák és magyar követ, innen küldi széjjel jelentéseit a világnak az olasz meghatalmazott miniszter, itt él Japánország képviselője, a szerb ügyvivő, az egész megháborodott világ minden hatalmasságának megbízottja. És soha annyit nem dolgoztak a diplomaták béke idején sem Párisban, sem Péterváron, sem Berlinben, sem Rómában, még a Ballhaus-Platzon sem, mint manapság Hágában. Mert azelőtt a nagy világvárosokban a nagy köretek a háborún dolgoztak. Most a csöndes Hágában a követek a béke javáért fáradoznak. Szembeötlő, mennyi tehetséges ember van a hágai diplomaták között, nemcsak a követségek élén, hanem a tanácsosok sorában is. Ezekre a referensekre roppant munka és még sokkal nagyobb felelősség hárul a mostan való napokban. És ha a némelyiktől kapott információ nem követelne abszolút titoktartást, és ha a név szerint való megjelenésük nem ártana haladásuknak: nekem nagy öröm volna e kitűnő férfiak nevét és művét a nyilvánosságnak átadnom. A hivatásból és megbízásból diplomatizálók száma nem módfölött nagy. Itt is talán az írás szavai szerint sokan vágynak a hivatottak, de kevesen a választottak. Annál több a megbízás nélküli diplomata Hágában. Mint az éjszaka leszálltával a denevérek, úgy surranak, repülnek, csaponganak a kémek az utczán, a nyilvános helyeken, a sokadalomban, színházak előcsarnokában, étkező termekben, szállók foyerjában. A kém nem összeesküvő. Magában jár és épenséggel nem komikus. Sokat tart külsejére, emberi méltóságára, társas összeköttetéseire és a világért meg nem nevezné a hiteles személyt, a kinek köz vetetlen szolgálatában áll. Nem olyan túlzottan óvatos, mint a kolportázs-regényekben, nem is olyan furfangos, mint Sherlock Holmes. Külsejére, modorára úriember, a ki mesterségét semmivel sem tartja alábbvalónak az enyémnél vagy az önénél. Ezeknek az uraknak a kapcsolatuk a maguk kormányával vagy szövetségével nem egyforma, a hogy állásuk, műveltségük, használhatóságuk sem az. Akad közöttük, a ki becsesebb szolgálatot tett hazájának, mint megannyi élhetetlen generális. De van soraikban akárhány éhenkórász is, a ki fontoskodva kínálja becses észleleteit a Lange Vorhout-on vagy a Vijverberg-en, elkér értük százezreket és boldog, ha néhány forinttal — kidobják.
Bois de la Cambre – Brüsszel
Brüsszeli panoráma
A bennszülött hágai azonban ismeri valamennyit, a nagy farkasokat és a kis — rovarokat egyformán. Úgy van velük, mint a jóvérű pesti fiú a titkos rendőrrel akinek rendőrvolta nem titkos. Kissé felsőbbségesen — bár úri diszkrécióval — mutatja meg egyiket-másikat és a fülembe súgja: orosz kém, ismeri minden hágai gyerek. A hollandust mulattatja ez a figura is, mint a hogy általában mulattatja minden jele a hadban állók idegességének érzékenységének, egymástól reszkető hisztériájának. Ő ennek a háborúnak nemcsak, kívül van, hanem fölötte is. A kém az ő szemében csak szín, a mely még tarkábbá, elevenebbé, mozgalmasabbá teszi Hollandia fővárosát. És a hágai elégülten lesi, mint pukkadoz az irigységtől Amsterdam, mert neki vannak hajói és jachtjai, fényes boltjai és három börzéje, milliomosai, sőt milliárdosai. De nincsenek követei, külföldi újságírói és nincsenek kémei. Amsterdam gazdag. De Hága érdekes. Amsterdam a kincsek városa. Hága a népek városa.”
Pariser Platz – Berlin
Berlini életkép
Sebestyén Károly 1915-ben utazott Nyugat-Európába. 1914-ben, az első világháború kitörése után, Luxemburg és Belgium megszállásával a német hadsereg megnyitotta a nyugati frontot, de ahogy a nemrég bemutatott Sven Hedin mű kapcsán is szó volt róla, Antwerpen elfoglalását követően, 1914 őszén beállt a nyugati fronton a patthelyzet. Nagyjából ebben az időszakban érkezett Sebestyén a független Hollandiába, majd onnan a megszállt Belgiumba utazott és végül a békés, de háborús lázban égő Németországban zárul a napnyugati sétája. Hollandia az első világháború alatt végig meg tudta őrizni függetlenségét, ahogy a szerző írja, nemcsak kívül volt a háborún, hanem fölötte is. Az utazás során Németország volt a másik békés ország melyet Sebestyén bejárt, azonban itt már kevésbé pozitív volt a véleménye, mint Hollandiában. Berlint az emberi nagyság, akaraterő, öntudatosság és önfeláldozás városának tartotta, de eközben az erőszaknak és a rosszaságnak a gyújtópontjának is gondolta. Az akkor már megszállt Belgiumról, mint az utazással érintett harmadik országról, pedig az volt talán a legbeszédesebb mondata, hogy „itt nem jó lenni”. A könyvből valójában nem derül ki az utazása konkrét célja, de ez esetben talán ez teljesen lényegtelen is volt, ugyanakkor erőteljesen érezhető az, hogy a szerző nem a háború pártján állt. A Sven Hedin féle propaganda íznek, itt nyoma sem volt.
Kronprinzenpalais – Berlin
Schloßplatz – Berlin
Sebestyén Károly könyve szerethető, személyesen legalábbis mindenképpen kedves könyv volt számomra. Véletlenszerű, de mégis érdekes választás volt ez a kötet. Csudáky napkeleti utazása után egy napnyugati utazás és Hedin világháborús könyve után, egy hasonló időszakban és térségben tett utazás emlékei. Bár sok ponton hasonlít Hedin művéhez, de Sebestyén könyvében egy pillanatig sem volt jelen, a számomra Hedinnél némileg zavaró, elfogult és egyoldalú ítélkezés a háború résztvevői kapcsán. Sebestyén inkább benyomásairól mesél, apró, az utazás során történt epizódokról, mely képet ad az olvasónak, az adott ország akkori helyzetéről. Véleménye van, de talán nem olyan sarkos, mint az Hedin esetében volt. Stílusa különleges és szerethető, a korabeli sajtó is dicsérte, volt ahol azt írták róla, hogy a „szerző stílusa Somogy gyökeres magyarsága körében fejlődött, s Róma classicitásán tökélesedett. Sokszor, igazán, mintha latin auctor kitünő fordítását olvasnók, Sebestyén soraiban.” Bár az Olcsó Könyvtár (Franklin Kiadó) sorozatban jelent meg, de ettől függetlenül ritkának számít a könyv. A sorozat egy, két nagy részből álló, magyar könyvsorozat volt, mely a 19. század végén és a 20. század elején jelent meg a Franklin Társulat gondozásában. Az első sorozat 1875-1897-ig 384 címet tartalmazott, míg a második sorozatban 646 mű jelent meg egészen 1920-ig. A második sorozat számozása eltért az első sorozat egy mű, egy sorszám logikájától, hiszen itt a gyakorlatban egy-egy nagyobb kötet több sorszámot is kapott. Sebestyén műve a 1811–1913 sorozatszámot kapta. A jelentős magyar sorozat bizonyos kötetei nagyon könnyen beszerezhetők, de vannak a sorozatban itt is kimondottan ritka, nehezen fellelhető művek. Ezek közé tartozik Sebestyén Károly „Napnyugati séták” című könyve is. Szerencsére azonban elektronikus formátumban, külső forrásból elérhető a mű, így aki a szerző segítségével szívesen utazna 1915-ben a semleges Hollandiába, a német megszállás alatt lévő Belgiumba vagy a harcoló Németországba, az szabadon elérheti a könyvet az ELBIDÁRIUMból. A szerzőtől itt elbúcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen utazással kapcsolatos önálló műve nem jelent meg több. Az Olcsó Könyvtár sorozat különleges kötetei azonban, ahogy eddig is, úgy a jövőben is, jelen lesznek még a blogban.
Az egyetemi tanulmányaim kicsit többet kívánnak tőlem, mint ami komfortos lenne, de remélem azért, hogy a húsvétra tervezett bejegyzésem nem fog elmaradni emiatt. Igyekszem, de a határidők kegyetlen dolgok. Függetlenül azonban mindentől, a visszaszámlálás már megkezdődött, a centiből már nincs sok vissza, így hamarosan visszatér az ELBIDA projekt a normál kerékvágásba.