Szentföldi utam

Gyűjteményemben található könyveimre sokféle jelzőt írhatnék. Szép, olvasmányos, ritka vagy ha fokozni szeretném akkor extrém ritka, különleges, izgalmas, kalandos és folytathatnám napestig. Nyilván a jelzők nem mindegyike érvényes minden műre, de mindig van valami, ami megragad egy könyvben. Viszont amit ritkán említek, az a szerző személye. Élményt kereső olvasóként, vagy ritkaság után kutató gyűjtőként kevéssé fontos, hogy ki írta a könyvet. Blogbejegyzést író gyűjtőként azonban mindenképpen foglalkoznom kell vele és van eset, hogy a szerző személye az, ami igazán magával ragad, még akkor is, ha a műve nem kiemelkedő. P. Boros Fortunát, „Szentföldi utam” című könyve esetében ez történt. A tragikus sorsú szerző az erdélyi ferencesek történelmi alakja, akit Tamási Áron az „Ábel a rengetegben” című regényében is név szerint említ, és Ő az, akinek 2003-ban kezdeményezték boldoggá avatását is. Félre értés ne essék, a „Szentföldi utam” című könyv, melyben a szerző az 1934-1935 fordulóján átélt szentföldi zarándokútjának élményeit meséli el, nem rossz könyv. Egy klasszikus szentföldi zarándokút leírás, amelyben vannak kimondottan olvasmányos és néha még humoros részek is, de mégis a szerző személye volt az, ami igazán magával ragadott. A könyv 1940-ben jelent meg Kolozsvárott, a Szent Kereszt Szövetség kiadásában. A Szent Bonaventura könyvnyomdában nyomtatott 136 oldalas műben, számos fotó található.

P. Boros Fortunát lelkipásztor, művelődésszervező, és történész (Boros Domokos néven) 1895. június 3-án született Zetelakán. Apja Boros István, míg anyja Lukács Mária volt. Székelyudvarhelyen járt iskolába, majd 16 évesen belépett a ferences rendbe. Szászmedgyesen érettségizett, majd ezt követően a Ferences Hittudományi Intézetbe került Vajdahunyadra, ahol teológiát tanult. 1918. június 11-én szentelték pappá. 1919-ben Kolozsváron, történelem-földrajz szakon kezdte meg egyetemi tanulmányait, majd Szegeden 1923-ban végzett és doktorált. Székelyudvarhelyen a Kollégium Szerafikum tanáraként és vezetőjeként tevékenykedett, majd 1930-ban a székelyudvarhelyi ferencrendiek házfőnöke lett. 1932-ben Kolozsvárra került, ahol a házfőnöki teendői mellett, egyházi lapok szerkesztőjeként és a Szent Bonaventura nyomda vezetőjeként is dolgozott. 1934 végén részt vesz egy szentföldi zarándokúton, mely utazás élményeit később könyvben örökíti meg. 1935-1945-ig a Szentföld erdélyi biztosaként is tevékenykedett. Az írás része volt az életének, nevéhez 27 darab könyv és több mint 300 tanulmány köthető szerzőként. A II. világháború alatt is igyekezett Kolozsváron maradni, de végül több rendtársával Budapestre menekült 1944-ben. A történet szerint Fortunát atya arra kérte rendtársait, hogy menjenek nyugatra, egészen addig, ahol már nem lesznek az oroszok hatalmában. Arra kérte őket, építsenek egy kolostort, a csíksomlyói mását, párját, hogy bármi is történik, a világ ne felejthesse el a ferenceseket. Ő néhány társával visszatért Erdélybe, bár kérték, hogy ne tegye, ő azonban jelezte „Csíksomlyó soha nem maradhat barátok nélkül”. Az Amerika felé induló csapat végül Páter Fortunát kérését betartva, az Ohio állambeli Youngstownban megépítették a kolostort.

A hazatérő Boros Fortunát életében nehéz évek jöttek. 1948-ban a brassói ferences kolostor házfőnöke lett, de ekkor már folyamatosan zaklatta a politikai rendőrség. 1948-ban még a csíksomlyói búcsú körmenetét vezette, de rövidesen bujkálni kényszerült. 1951. augusztus 20-án, egy régóta tervezett akció keretében kíméletlenül leszámoltak a ferencrendiekkel. Összegyűjtötték a ferenceseket és Máriaradnára vitték gyűjtőtáborba őket. P. Boros Fortunát azonban „külön elbírálás” alá esett, így vele még kegyetlenebbül bántak és az épülő Duna csatornához vitték kényszermunkára. A dobrudzsai építőtelepek a kegyetlen és embertelen bánásmódról voltak híresek, rettegett is attól, hogy valaki odakerül, hiszen nagyon sokan vesztették életüket. A Boros Fortunáttal együtt ide hurcolt papok beszámolóiból tudjuk, hogy a fogságot türelmesen viselte, bár sokat szenvedett. Másfél év a Capul Midia település melletti építőtelepen, nagyon megviselte a cukorbeteg atyát, akinek gyógyszer hiányában, teljesen tönkrement az egészsége. Pontosan a mai napig nem tudni, de 1953. március 16-án a dobrudzsai munkatáborban megölték P. Boros Fortunátot. Valaki egy lapáttal agyonverte. Egyes források szerint az őrök ölték meg, van aki szerint, mint gyengélkedőt verték agyon egy lapáttal, de Balogh Edgár író egy feljegyzésében arról mesél, hogy hallotta ahogy egy rabtársa mesélte, hogy Boros Fortunát papot lapáttal ütöttem agyon. Testét egy tömegsírba temették, helye a mai napig ismeretlen. Szülőfalujában Zetelakán a szülei sírja mellett emlékműve van, utcát neveztek el róla és a helyi középiskola nevében is Páter Fortunát emlékét őrzi. A gyulafehérvári Főegyházmegyei hatóság 2003-ban kérte a Szentszéktől Páter Fortunát boldoggá avatását.

Részlet a könyvből:

„Még el sem indultam, azt kérdezte Péterke: milyen a tengeri betegség? Akkor azt feleltem neki, majd elmondom, ha túl leszek rajta. Sajnos ebben is a nehezebb részt kell választanom. Nem mesélhetek, mert útközben szavamat adtam, hogy le fogok írni mindent, ami érdekessége, vagy rendkivülisége lesz az útnak.

A tengeri betegségről sokat hallottam, de még egy magyarázat sem elégített ki engem. A legtöbbről azt találtam, hogy igen keveset mondottak és többet gondoltam róla, mint ahogy a valóságban lezajlik.

Mielőtt elindultam volna, ismerőseim közül a legtöbbet az út részleteiből épen csak ez érdekelt, ezt emelték ki és a folytonos visszatérés a félelem egy bizonyos nemét váltotta ki belőlem. El sem indultam, már szerettem volna túllenni rajta. Különben minden utazással így vagyok.

Mindennek meg van a maga rendje és módja. S most csendes nyugalommal azt szegezhetem le: majd mindenre sor kerül. Amit nem ismerünk, attól félünk. Ami érdekes és rendkívüli, azzal foglalkozunk. így volt a tengeri betegség kérdése is.

Milyen óvóintézkedésekkel induljak a tengerre, annyira megtanácsoltak, hogy majdnem elveszítettem a fejemet. Előre bocsátom, a tanácsokat mind olyanoktól kaptam, akik tengert sohasem szagoltak.

Az egyik azt mondta; egyél sokat, hogy jusson belőle a halaknak is. A másik azt ajánlotta, bort ne igyam, a harmadik, vigyek magammal ecetet és tormát, mert attól a betegség megsem kezdődik. Továbbá ne cigarettázzak, azért vittem magammal a pipát. A vizet ne nézzem, de ne is igyam. Ajánlottak különféle orvosságokat különféle használatra. Folyadékot és porokat bedörzsölés és belső használatra. Igazán ebből mindenki megértheti a zavaromat, mert ennyi elővigyázatossági óvóintézkedés épen elég, hogy az ember idő nap előtt elrettenjen és beteg legyen.

Ugyanis mindezért az első két órában én igen jól laktam, de ez nem volt egészségemre, mert tengerhullámzás nélkül is megháborodott a gyomrom, úgy amint otthon is nagyon sokszor szokott. Most ráfoghattam, hogy tengeri betegségben vagyok, mert mindenki elhitte.

Könnyű lett volna bort nem inni, ha a társaság egyik hölgy tagjának Triesztben eszébe nem jut a borvásárlás. Mivel ez nem ment elég simán és majdnem kaland lett belőle, úgy jutottam én is hozzá egy kis erőszakkal fájdalomdíj cimén.

Jóhiszeműen vállaltam az összekötő szerepét a jegyintézők és a bevásárlók között s nyugodtan sétáltam a kikötő előtt, hogy egymást el ne veszítsük. Várok, sétálok, nyugtalankodom s amikor a dolgot nagyon eluntam, bemegyek az útlevél elintézőbe, akkor az utitársak elkezdenek sopánkodnia hát én hol voltam, mennyit aggódtak, hátha lemaradtam volna, a tanítónő semmit se szólott, csak a két üveget fityegtette és élvezte a jerikói lármát. Amikor a hajón az egyik üveget rendelkezésünkre bocsátotta és ebéd alatt észrevettük, hogy csak abban bizhatunk, minden szesztilalom ellenére, akkor megbocsátottam neki magamban: ejnye, mégis csak volt esze ennek az Erzsinek.

Még otthon gondoskodtam ecetről és tormáról. Ebben is magamat hazudtoltam meg, mert az ecetet belső használatra nem szeretem. Külsőképen annál gyakrabban használtam. A szakácsunk egy félkiló reszelt tormával kedveskedett az elinduláskor, szerencsémre nem kérdeztem meg, hogy a halak szeretik-e a tormát?

Eltelik egy nap, a hajó simán megy. El kettő s társaságunk női tagjai méltatlankodni kezdettek a görög partok körül, hogy nincs egy kis vihar s nem gyönyörködhetnek a hajó táncolásában.

Én magam is szükségtelennek tartottam minden elővigyázatosságot. A tormát és ecetet csak az első nap vittem magammal az ebédlőbe. A pipázást már reggel elkezdettem, mert a dolgomtól jól ráértem és nem is volt utolsó dolog a heverőszéken ülni a fedélzeten és pipafüst mögül figyelni a tengert és a távoli szigeteket. Az étkezést is hamar meguntam, mert az első húsétkezés után a hideg mindig rázott, a matrózok nagy csodálkozására, ha megláttam a húst. Csodálatosnak tartottam, hogy otthon ha sokáig néztem a vizet reggel a mosdótálban, a torkom mindig összeszorult és itt semmi bajom, pedig milyen sokat időzöm a korlátnál és figyelem a hajó útját, ameddig a szem ellát.

Az ördögöt nem jó a falra festeni. A hajóskapitány a rendes úttól eltért és nem vezényelte be a hajót a korinthusi szorosba, nehogy ottrekedjünk, hanem a Metaphan fokot megkerültük. Ezen út hamarább vezetett a nyilt tengerre.

Reggel mit sem sejtően keltünk föl. A hajó már javában táncolt s nehéz volt a mozdulatlan állás. Táncolni kezdettünk mi is. A társaság jó része kezdett melegedni. Mintha a beleinket húzták, tépték volna. A homlok gyöngyözött, a fej szédült s akik nem voltak kabinjukban, azok alig találtak vissza, mert a szűk folyosón, amely azelőtt elég tágas volt, szédelgő emberekbe, hirtelen ott felejtett szemétdombokba botlott az ember és azt sem tudta megkülönböztetni, hogy a hajó inog-e rendületlenül, vagy pedig nála van felbomlóban minden? A legtöbbnél már késő volt minden tapogatódzás, mert kitört a tengeri betegség. Ez a hajón nem tűnik föl és nem szégyen, mindenki el van készülve rá.

Hiába szólott a reggelire hívó csengő. Amint értesültem, az útasok egyharmada a kabinjában várta, hogy a pincérek szerepét betöltő matrózok vagy szobalányok felszolgálják a teát, vagy kávét, ha épen kedve volt az embernek valamit enni.

Ebéd alatt az asztaloknál a székek üresen maradtak. Minél jobban mozgott a tenger, annál több jutott a halaknak. Egyik nap csak az útasok egyharmada jelentkezett ebédre. Egy fiatal édes anyát a szomszéd asztalnál, aki két kis gyermekének étkezésére ügyelt fel, az első általános tünet óta nem láttuk egyszer sem.

Mije fáj az embernek? Különösképen semmije és általánosságban mindene.

Meddig tart? Amíg a hajónak ingása van, vagy amig az ember tudomást vesz arról az egyenletes mozgásról, amely elkábítja, bélrendszerét fölkavarja. Az bizonyos, hogy nem kívánatos betegség, de nem veszedelmes, különösen ha az ember elejét veszi azzal, hogy amíg a tenger hullámzik, addig ágyban marad és nem hősködik, ha hajlamos a tengeri betegségre.

Pillanatok alatt fogja el az embert a rosszullét. Az egyik hősnő, aki elégedetlen volt a tenger egyenletes hullámaival, az egyik reggel azzal ugrott föl az asztaltól: „megyek, mert érzem, hogy most lesz valami.“ A sietéssel elkésett.

Azt mondanom sem kell, hogy a tengeri betegségre mindenki fölkészült az ellenszerekkel, de arról nem hallottam, hogy valakit az ellenszerek megvédtek volna. Ennek oka lehet az is, hogy mindenkinek azután jutott eszébe, hogy mit kellett volna tenni, amikor már túl volt a veszélyen.

A társammal öt nap alatt a két liter bort nem tudtuk elfogyasztani. A tormát nagy méltatlankodások között a tengerbe hajítottam. A nyugalmazott vasúti mérnök társam nagy óvatosan a veszedelem után megsúgta: az volt a baj, hogy sokat pipáltam, ugy látszik a gyomromat vasúti síneknek nézte.

Én magamban csak azt gondoltam: beszélj, csak beszélj, hogy számolhatnék be Péterkének, hogy milyen a tengeri betegség, ha nem estem volna keresztül rajta?”

P. Boros Fortunát könyve egy klasszikus beszámoló egy szentföldi zarándokútról. Aki az ELBIDA projektet rendszeresen olvassa, az tapasztalhatta, hogy a zarándokutakról, azon belül is a szentföldi utakról jelentős számban jelentek meg könyvek. Sokan kik részt vettek egy ilyen zarándoklaton, nem csak a zarándokúttal tisztelegtek az Úr Jézus előtt, hanem többen közülük, kötelességnek érezték megörökíteni írásos formában élményeiket. Saját maguknak emlékezni, az otthon maradt híveknek elmesélni és az utókornak megőrizni a zarándokút emlékeit, élményeit. Így főként az 1930-as években az ilyen művek száma jelentős. P. Boros Fortunát műve ezek közül egy. A szentföldi zarándokutakról készült beszámolók nagyon hasonlóak, már ha az ott meglátogatott helyszínek leírását nézzük, hiszen szinte szervezett turistautazás szerűen járták be a zarándokcsoportok a klasszikus látnivalókat. Amiben különbséget tapasztalhatunk, az tipikusan a szerző stílusa és személyes meglátásai, már ha rögzítette őket művében. Szerencsére, bár nem tömegével, de P. Boros Fortunát megtette, így vannak a könyveben kimondottan üdítő és újszerű elemek is, melyben még a humor is megjelenik. Összességében tehát bátran ajánlom, az amúgy meglehetően ritka művet. Arra nem találtam forrást, hogy a könyv ritkaságának az oka az, hogy kevés példányszámban nyomtatták, vagy pedig a szerző személyének üldözése magával vonta a műveinek megsemmisítését is. Szerencsére azonban elektronikus formátumban megtalálható az ELBIDÁRIUMban, így aki kíváncsi az ott elérheti. A zetelaki vértanú P. Boros Fortunáttól most búcsúzunk, hiszen bár rendkívül termékeny író volt, további a blog témájába illő műve nincs, de a szentföld még sokszor a vendégünk lesz. A jövő heti bejegyzéssel kapcsolatban olyan sok minden van a fejembe, hogy magam se tudom, de az általam csúnyán elhanyagolt időszaki kiadványokban megjelent útleírások közül egyre inkább az ELBIDA projektbe kívánkozik néhány, és lehet, hogy teret engedek nekik. Jövő héten meglátjuk.