Könyv

A két hete már beígért extrém ritka kötet és a benne olvasható különleges keleti utazás története végre megérkezett az ELBIDA projektben. Régóta vágytam erre a könyvre, de pont az a kategória, amely esetében még az is előfordulhat egy gyűjtő életében, hogy bár vágyik rá, de soha nem tudja beszerezni. Nekem szerencsém volt és végre a gyűjteményem részeként, büszkén mutathatom be, Urházy György „Keleti képek” című művét. Urházy a magyar sajtótörténet első helyszíni tudósítójaként volt jelen 1854-ben a krími háborúban, ahonnan levél formában tájékoztatta a Pesti Napló szerkesztőségét a kinti eseményekről. Összesen 44 levelet írt, amelyek bár nem a megírás sorrendjében de megjelentek az újságban, így lényegében a kor technikai lehetőségeihez képest gyorsan és elsőkézből származó információk alapján „közvetíthették” a háború eseményeit a lap olvasóinak. Urházy György aztán hazatérését követően élményeiből és tapasztalataiból megírja „Keleti képek” című művét, amely elsősorban nem a háború politikai oldalát mutatja be, hanem sokkal inkább a szerző útiélményeit, a balkáni terület népeinek szokásait és a török hadsereget. A könyv 1854-ben jelent meg Pesten, Emich Gusztáv könyvnyomdájának gondozásában. A 214 oldalas műben illusztráció nem található. A kötet címe annyiban érdekes, hogy az ELBIDA projektben immár ez a harmadik “Keleti képek” című munka. Az első Bálint Imre számomra kedves könyve volt, aztán jött Adorján Sándor extrém ritka és kitűnő műve, most pedig harmadikként itt van Urházy György remek könyve is.

A ritka könyv

Urházy György (korábban Urházi György) újságíró, író, országgyűlési képviselő és honvédtiszt, 1823. december 15-én született Tokajon. Apja Urházy György református lelkész, míg anyja Kemény Terézia volt. Az elemi iskolát Zsibón végezte, majd gimnáziumi tanulmányait Zilahon folytatta. Ezt követően Kolozsváron tanult jogot. majd az iskola befejezése után 1847-ben sikeres ügyvédi vizsgát tett Marosvásárhelyen. Az 1848-as forradalom kitörésekor Kolozsváron, az erdélyi kormányszéknél volt fogalmazó. A forradalom szelleme azonban megérintette és ezért 1848 őszén önkéntesként jelentkezett az akkor szerveződő 15. (Mátyás) huszárezredbe. Részt vett Bem József erdélyi és bánáti hadjáratában. Többször jeleskedett a harcokban, ezért előbb hadnaggyá, majd később főhadnaggyá léptették elő. 1849. április 1-jétől parancsőrtiszti beosztást kapott Bem törzsében. A harcokban tanúsított példaértékű magatartásáért április 24-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát. 1849. május 18-án beosztásának megtartása mellett alszázadossá léptették elő. A fegyverletétel után édesanyja rokonaihoz, Tokajba menekült, így végül a felelősségre vonást sikerült elkerülnie. Már iskolai tanulmányai közben is írt, 1842-ben az Erdélyi Hiradó munkatársa is lett. Később a Méhes Sámuel által szerkesztett lap Nemzeti Társalkodó című mellékletében számos verse és cikke jelent meg. 1846 év elejéig ő vezett a „Kolozsvári napló” című rovatot is. Elkötelezett híve volt Magyarország és Erdély újraegyesítésének, ezért 1848 tavaszán Teleki Domokossal közösen, „Unió” címmel zsebkönyvet szerkesztett.

Urházy György

A szabadságharc után amikor elcsendesült minden, ismét újságíróként dolgozott és a  kora egyik legtekintélyesebb külpolitikai újságírójává vált. 1850-től a Pesti Napló külföldi rovatát vezette. Bonaparte Napóleon és az általa képviselt eszmék nagy tisztelője volt. Az 1851. december 2-ai párizsi hatalomátvétel után „III. Napóleon” címmel tanulmánykötetet is írt, mely ugyancsak 1854-ben jelent meg. E téren kifejtett munkásságáért 1853-ban megkapta a Francia Becsületrendet. 1854-ben a lap kiküldött tudósítójaként a krími háború hadszíntereiről tudósított. Írásaiban a háborús események mellett a tudósításainak helyszínén élő népek életéről és népszokásairól is beszámolt. Sokat időzött a háború felvonulási területének számító Szerbiában és munkásságának köszönhetően jelentősen hozzájárult a szerb-magyar közeledéshez. Úti élményeit a “Keleti képek” című művében írta meg, valamint ugyanekkor készült a „Kaukázus leírása” című több kötetes műve is, amely ismereteim szerint csak kézirat maradt és soha nem jelent meg. Hazatérését követően 1855-től 1857-ig ő volt a Pesti Napló vezércikkírója. 1857. július 1-jén azonban kilépett az újságtól és „Magyar Posta” címmel saját politikai lapot indított. Az újság csak 1858 június végéig működött, majd ezt követően a Magyar Sajtó külföldi rovatának vezetője lett. 1861. decemberében a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául választották. 1861-ben a zsibói választókerület országgyűlési képviselője lett. 1862-től 1867-ig az ellenzéki Hon munkatársa volt. Jókai Mór eltiltása alatt, 1863-tól 1865-ig ő szerkesztette a lapot. A kiegyezés után kivált a Hon munkatársai közül és az Esti Lapok külföldi rovatának lett a vezetője. 1869-től haláláig Deák-párti programmal ismét a zsibói választókerület országgyűlési képviselőjeként dolgozott. 50 évesen, 1873. április 21-én hunyt el Pesten.

Részlet a könyvből:

„Körülményeim azt kivánván, hogy néhány napra Szerbiába ránduljak, s egyik vonalát, Radujevácztól Gladován át föl Tekiáig, gyorsan befussam, Bolgárország azon részén kellett átjőnöm, mely Widdintől a Timokig terjed. Widdinben igen sok török szekeres van, kik roppant nagy vasalatlan kerekü szekereikkel, s rosz lovaikkal készen állanak az utazásra, egyszersmind fiakkeri kötelességet teljesiteni. Egy ily török fiakkere kapaszkodva, elhagytam Widdint, a török pasákat, jó törököket, szép török nőket, fösvény bolgárokat, kutyákat, gerliczéket, s egy kis török fiuval, ki kocsisom volt, nagyon lassan kidöczögtünk ezen, különben érdekes városból. Widdintől a Timokig igen áldott föld terjed, kis cserjés halmokkal, s ezen halmok között, melyeket juhnyájak és szarvasmarha gulyák borítottak, haladunk Rakovicza felé. A Duna mellett térség huzódik el, míg a tulsó part Kalafáttól elkezdve Grujáig magas partvidék, melyen fehérlő falvak látszanak a messzi távolban. Minden lépten gondoltam, hogy minő áldott ország fekszik a Duna jobb és bal partján, hol tán a föld miveletlen is terem, s mily kevés jóllét, kényelem, miveltség van, ezen kedvező viszonyok daczára itt kifejlődve. Még azt sem mondhatnám, hogy itt, a földmivelés virágzik, mert hogy míg egykét bolgár és oláh szánt vet, a földek parlagon hagyása, a beláthatatlan pusztaságok azt mutatják, hogy itt majdnem az ős természeti állapot létez. Gondolám, hogy jó magyar gazdáinknak ide kellene jőni földet vásárolni, bérelni, annyival inkább, mert századokkal ezelőtt itt magyarok laktak, itt magyar telepitvények voltak, mint ezt a történet bizonyitja. Nem akarok felőle vitázni, kit illet kelet mostani polgárositásának joga, de annyit bátran ki merek mondani, hogy egykor minken illetett; ez a föld, melyen most járok, ugy szólva Magyarországba volt keblezve, s dicső Nagy Lajosunk magasztos törekvéseit majdnem egész uralkodása alatt ezen tartományokra irányzá.

Vidin látképe

Katonák a Krími háborúban

Ily gondolatok közt egyik rongyos falut a másik után hagytuk el, s ereszkedtünk le a rakoviczai térségre. Már esteledni kezdett, midőn ide érkeztünk – mert Widdint csak délben hagytuk el – s aztán ezen különben 6 órai utat a kis Mustafa lovai nem birták a rendes idő alatt megtenni. Nagy bajjal végre Wurfra vergődtünk, mert híres kis kocsisom az utat eltévesztette, addig danolgatta, a kocsi oldalnak vetve derekát, a sztambuli kedvencz dalt: „Iki csifte, bir piade.” – „Két lapát és egy evező” – s itt szerencsére török lovasság levén, az alőrnagyhoz hajtottunk, előre föltéve, hogy a kolászi – alőrnagy – keleties vendégszeretettel fog fogadni. Nem csalódtunk. Az őrnagy neve Omer volt, ifju ember, kit még egyszer Widdinben láttam volt, s itt Wurfon a 4-ik lovas ezred egyik századát, mint előőrséget, vezénylette. Másnap reggel Wurfot, a török kolászi kiséretében, elhagytam, saját lovát adta alám, s igy mentünk lovagolva a rakoviczai ó sánczok mellett a Timok vizeig. E folyónál búcsut montam a jó töröknek s átszállottam a szerb földre. Jól esett lelkemnek, hogy ismét azon földet taposom, melyen multkori utam alkalmával annyi jó órát töltöttem.

Szerbia korabeli térképe

A Timok vize nem valami jelentékeny folyó. Szerbia egy részét választja el Bolgárországtól. Hadtani tekintetben nincs valami fontossága: alig 8 ölnyi széles. Azt hiszem, hogy a gyalogság könnyen átgázolná, míg a lovasság is veszély nélkül megusztathatja.

A háború nyoma

A Timok vizétől Radujevácz, a szerb veszteg-intézet 2 órányira fekszik. Csinos kis falu, épen szemben Grujával a tulsó part hegyoldalán. A veszteg-intézet, melynek felügyelője Büchele Ferencz, egy tyroli, nem a legkégyelmesebb és tisztább, mindazáltal Szerbiában dicséretet érdemel. Nekem itt kellett 24 órát vesztegelnem, olvasva és sétálgatva a veszteg-intézet előtti kis kertben, míg a tilsó parton kozákok busongó danáikkal olykor-olykor elmélkedésemből fölverének.

Ebéd a sátor előtt

Radujeváczot elhagyva Negotinnak vettem utamat, Szerbia egyik legszebb fekvésü mezővárosába. Negotin szép térségen fekszik, a Dunától 2 órányira. Nyugatról gyönyörü erdőség és szőlőkoszorús hegyek körzik. Az erdőségben a görög kolostor regényes képet mutat. Negotin főispáni székhelye, első rangu gymnasiummal.

Vidin

Innen utam a Duna mellett Gladova, s föl Uj-Orsovának vitt. gladova Negotintól 12 óra; innen Tekia és ezzel szemben Ó-Orsova jó négy óra. E 16 órát 1 ½ nap utaztam, Szerbia egyik legjobb utján, mely radujevácztól majdnem Tekiáig vasút ágyának alkalmas volna. A vaskapu és romai erőditések romjai itt az utazó figyelmét megragadják.

Tábor a frontvonal mögött

Néhány nap mulva ismét ezen uton valék visszafelé a bolgár határokra. Gladován megállapodtam, s itt fürkésztem némely minket érdeklő régiségek után, de itt nem mutathattak egyebet, mint Turnu Severint, a tulsó parton, a romai híd maradványaival.

Balaklava település látképe
(Az 1854-es Balaklavai csata helyszíne)

Negotinban pár napot mulattam, s itt magyaráztatám meg magamnak azon magyar tárgyu szerb balladákat, melyekre már Belgrádon és Zaicsáron figyelmeztettek. Ezen balladák figyelmemet élénken foglalkodtaták, mert ugy tekinthetni azokat mint megannyi hős költeményt, a magyar királyság dicső multjából.”

Támadás !!!

Urházy György 1853. november 23-án kapta meg az útlevelét, majd 1854. január 9-én indult el Budapestről. 1854. január 19-én érkezik meg Zimonyba, majd egy nappal később Belgrádba. Az első levelét itt fogalmazta meg, mely 1854. február 2-án jelent meg elsőként a Pesti Naplóban. Innen 1854. február 9-én utazik tovább, majd 19-én érkezik meg Vidinbe. A városban ekkor már több külföldi lap tudósítója van jelen, akikkel sok közös időt töltött a szerző. Ekkortól már valóban haditudósítóként működött, és folyamatos leveleiben beszámolt a háború eseményeiről. Az oroszok azonban nem Vidin felé vették az irányt, hanem inkább a Duna alsó folyása mentén tervezetek támadásokat végrehajtani, ezért a fontos történések távolodni kezdenek a szerzőtől. Urházy meg is említi egyik levelében, hogy valójában Vidinből nem is lehet igazán tudósítani a háborúról, hiszen a környéken jelentős hadi események már nem nagyon voltak. Bár a város közelében történtek azért izgalmas cselekmények, de Urházy nem merészkedett a történések közvetlen közelébe. Voltak olyan tudósítók is, akik egészen a frontvonalra utaztak és onnan közvetítették kiküldő lapjukat, de néhányan majdnem porul jártak, így többen választották azt az utat, amit Urházy is, azaz, hogy a Vidinbe érkező híreket összesítette, majd ezeket küldte tovább az adott lap szerkesztőségének. Urházy vidini tartozkodását követően egy rövid időre Orsovára utazott, de ezt követően újra visszatért Vidinbe. Mire azonban visszaért, a háború történései nagyon eltávolodtak Vidintől, vele együtt távoztak a külföldi tudósítók és a hadsereg is elhagyta a várost, így végül Urházy is úgy döntött, hogy hazatér. Végül, valamikor 1854. május végén indult vissza Magyarországra.

Pihenő a harcmezőn

A szilisztrai erőd

Urházy műve egy nagyon izgalmas utazás, jól megírt és alapvetően élvezetes története. Azért írom, hogy alapvetően élvezetes, mert a könyv nyelvezete és a szerző néha különös gondolatvezetése miatt nem egyszerű olvasni, pontosabban nem egyszerű követni a történet szálait. Természetesen bele lehet rázódni, de semmiképpen sem hétköznapi a kötet e tekintetben sem. A leveleivel ellentétben a könyvében nem dominál a háború, vagy annak politikai vonatkozásai, sokkal inkább erőteljes a műben az út, az utazás során látottak, a helyben élő népek és azok szokásai, a szerzővel személyes kapcsolatba került emberek történetei és maga a török hadsereg leírása, bemutatása. Különleges és komplex mű a „Keleti képek” című Urházy könyv, amely egy nagyon érdekes történelmi helyzetről mesél, a szerző, szerintem sokszor szubjektív szemüvegén át. Ritka, sőt bátran mondhatom, hogy extrém ritka a kötet, így könyv formában keveseknek adatik meg az, hogy bejegyzésem hatására a könyvespolcukhoz lépjenek és leemeljék a művet. Szerencsére azonban az interneten fellelhető a különleges mű, így az ELBIDÁRIUMból most mindenki számára elérhető Urházy György könyve. Remek könyv, sok érdekes résszel, így bátran ajánlom mindenkinek, még akkor is, ha valaki csak szemelvényeket olvas belőle. Urházy Györgytől most búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen bár több könyv szerzője volt, de utazással kapcsolatos műve csupán ez jelent meg. Az ELBIDA projekt azonban folytatódik tovább, hiszen a könyvespolcon található még számos Urházy művéhez hasonlóan ritka (vagy ritkább) könyv, és sok-sok kevéssé ritka, de rendkívül olvasmányos és izgalmas kötet. Jövő héten, valamely kategória egyik képviselőjével, visszatérek itt a blogban.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment