Uti-vázlatok

Visszaemlékezések

Egy kis kitérő után ismét új kötet bemutatásával folytatódik az ELBIDA projekt. A most következő művel már régóta szemeztem a könyvespolcon és időről-időre elhatároztam, hogy a következő bemutatott könyv Pulszky Ferencz „Uti-vázlatok” című műve lesz, de valami miatt mégis meghiúsult a terv és valamely más kötet „beelőzte”azt. Most azonban eljött Pulszky ideje, akit bevallom férfiasan, mielőtt a művét beszereztem volna, nem ismertem, miközben a szerző személye már önmagában megérdemelne egy bejegyzést, hiszen saját kora meghatározó és jelentős személyisége volt. Szeretett utazni és életében többször utazott is, amely utakról több a blog témájába illeszkedő könyv született. A most bemutatott művében lényegében a keleti utazásának történetét meséli, sok ponton nehezen olvasható, de mégis élvezhető formában. A mű első kiadásának a dátuma kissé bizonytalan, hiszen a könyvben nincs feltüntetve és több eltérő információt lehet róla találni, de valószínűleg az 1888-as esztendő a kiadás valós időpontja. Budapesten jelent meg a mű, Aigner Lajos gondozásában, összesen 239 oldal terjedelemben. A könyvben egyetlen fénykép sem található, így a bejegyzés illusztrációi internetes forrásból származnak.

A fiatal Pulszky Ferencz

Cselfalvi és lubóczi Pulszky Ferencz Aurél Emánuel politikus, régész és műgyűjtő a jómódú köznemesi származású cselfalvi Pulszky család gyermekeként, 1814. szeptember 17.-én született Eperjesen. Édesapja Pulszky Károly Emmanuel, Sáros vármegyei táblabíró volt, míg édesanyja Komlóskeresztesi Fejérváry Apollónia. A Pulszky család a kurucvilág idején költözött át Lengyelországból s telepedett meg Magyarország északi részén, hol nemzedékeken keresztül gazdálkodással foglalkozott. 1740-ben kapta a család Mária Teréziától a nemességet Cselfalva adományozásával, melyhez később az 1800. február 5.-én I. Ferenc magyar királytól szerzett birtokadományt és kapta meg a “lubóczi” nemesi előnevet.

Pulszky Ferencz

A régészeti és műtörténeti érdeklődését a Fejérváry családtól örökölte, mert anyai nagyapja, Fejérváry Károly, híres műgyűjtő, nagybátyja pedig, Fejérváry Gábor szenvedélyes régész és tájékozott műkedvelő volt, aki nagy hatással volt rá, és akivel később többször beutazta Európát. Pulszky Ferencz, a tanulmányait Miskolcon, majd Eperjesen kezdte, diplomáját pedig a Pesti Egyetem jogi karán szerezte. 1832-ben Pozsonyban kezdte meg báró Vay Miklós táblabíró mellett joggyakornoki idejét. Itt ismerkedett meg a reformkor jelentős alakjaival és kapcsolatban került a kor számos irodalmi nagyságával. 1834-ben Az ügyvédi vizsga letétele után Sáros vármegye aljegyzője volt. 1837-ben utazást tett nagybátyjával Nyugat-Európában. 1839-től Sáros vármegye követe az országgyűlésben. 1844-ben feleségül vette egy bécsi bankár lányát, Walter Teréziát, akitől több gyermeke is született Ágost, Károly, Polixénia és Garibaldi.

Pulszky Ferencz

Az első felelős kormányban előbb Kossuth mellett pénzügyi, majd Esterházy Pál, a király személye körüli miniszter mellett államtitkár volt Bécsben 1848. október közepéig. Felmentése után visszatért Pestre. 1849-ben Kossuth Londonba küldte, hogy próbáljon támogatókat szerezni a magyar függetlenségnek. Ez a küldetése ugyan sikertelen volt, de fontos szerepet játszott az emigráns magyarok támogatásában. A szabadságharc bukása után távollétében felségsértés miatt a hadi törvényszék bűnösnek találta és kötél általi halálra ítélte.

Pulszky és Kossuth

1851-1852-ben, miután Kossuth elhagyta Törökországot, csatlakozott hozzá és elkísérte európai, illetve amerikai körútján. Kapcsolatuk az 1860-as években megromlott, miután Pulszky egyre inkább hajlott a magyarországi kiegyezés támogatására. Az 1861-es választásokon Sáros vármegyében képviselőnek választották, de ekkor még nem léphetett magyar földre. Eötvös közbenjárására végül 1866-ban Pulszky hazatérhetett Magyarországra, azzal a feltétellel, hogy nem akadályozza a kiegyezés folyamatát. A feltételt megtartotta, sőt támogatta is Deák politikáját az országgyűlésben, előbb Szentes, majd Szécsény követeként. Az 1870-es évek végén hosszabb keleti utazást tesz. Tevékenyen részt vett az Esterházy-képtár és több más külföldi gyűjtemény állami megvásárlásának előmozdításában, mely gyűjteményekből jött létre később az Iparművészeti, majd az 1880-as években a Szépművészeti Múzeum jogelődje, az Országos Képtár.

Pulszky Ferencz

Pulszky Ferenczet a dualizmus kultúrpápájának is nevezik, hiszen 1869-től 25 éven át a Nemzeti Múzeum igazgatója volt. Nyugdíjazása után, 1872-től a magyarországi múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelője lett és emellett számos egyéb társaságnál volt vezető vagy tag. A Magyar Tudományos Akadémia 1838-ban levelező, majd 1840-től rendes tagja lett. Később 1873-tól igazgató tagja, aztán osztályelnöke végül pedig haláláig másodelnöke volt. Pulszky Ferencz 72 éves korában, 1886. ápr. 29-én másodszor is megnősült és egészen haláláig élt szeretettben Geszner Rózával. 1897. szeptember 9.-én, 83 éves korában hunyt el Budapesten.

Részlet a könyvből:

„1875. szeptember 17-dikén. késő este néhány barátom az indóház egyik melléktermében gyűlt össze, hogy születésem évfordulóját s elindulásunkat kelet felé kedélyes vacsorával üljék meg. — Negyven évvel ezelőtt ugyan e napon nagybátyám megígérte volt, hogy tavaszszal Konstantinápolyiba és Athénbe magával viszen, de márcziusban megjött híre, hogy Kis-Azsiában cholera dühöng s mi májusban Német-s Angolországba utaztunk: a görög út elmaradt, pedig ez volt ifjúságom egyik fő vágya. Gyermekkorom óta rajongtam a görög történelem eszményi alakjaiért. Miltiadest és Themistoclest, Cimont és Periclest, Epaminondast, Demosthenest jobban szerettem, mint akár a római államférfiakat, akár az újkor nagyjait, s a görög mythosok inkább érdekeltek, mint bármily regény; nem képzeltem nagyobb boldogságot, mint azon földet taposni, melyen hőseim s félisteneim viaskodtak, szenvedtek, elvesztek. Hát még midőn a görög irodalom kincseivel megismerkedtem s Winkelmann munkáiból a görög művészet szelleme érintett! Az új görögök vitéz szabadságharcba is mélyen meghatott, sírtam, midőn Mauromichali halálát és Missolungi elestét az Augsburger Allgemeine-ban olvastam. Örültem Miaulis és Kanáris tengerészi hősiségének, boszankodtam Ibrahim basára s Omer Vrione arnautjaira: később Hyron költeményeibe mélyedtem bele álmaim mindig keletre vezettek.

A korabeli Akropolisz

Konstantinápoly az 1800-as évek végén

Többször terveztem utazást oda de mindig közbe jött valami akadály, teljes negyven évig, míg végre mint öreg úr kihűlt phantasiával indultam oda, hová mint lelkesülő ifjú vágyódva készültem. Időközben egész Európa kiábrándult philhellén eszményeiből s elvesztette azon meleg rokonszenvet, melylyel Hellasz feltámadását üdvözölte. Mindnyájan olvastuk Urquhart szellemes munkáit, ki a török elem fényoldalait oly találóan kiszemelte, s Fallmerayer gyönyörű könyveit, melyekben a mostani gö­rögöket szlávoknak mutatja be s a kelet byzanczi jellegét oly elragadó irálylyal ecseteli. Tanúi voltunk az új görögök tapintatlan belviszályainak. melyek óriási aspiratióik mellett oly kisszerűeknek jelentek meg, hogy a politikai világ egyszerűen elvonta figyelmét a görög néptől, annál is inkább, minthogy az régi dicső emlékeinek felásatása s a meglevők megtartása és felállítása iránt alig tanúsított érzéket, pedig ez biztosította volna legjobban a művészek és írók, s általok a művelt világ rokonszenvét. Az új hellének ezzel kevesebbet gondoltak, mert nem Pericles Athenje, hanem Constantin Byzancza lebegett szemeik előtt, mi csoda tehát, ha a nyugot nem gondolt többé velök, meglehet, hogy igazságtalanul, de a tény el nem vitázható, csak az angolok képeztek kivételt, midőn a történelemben páratlan nagylelkűséggel, napjainkban a kis királyságnak Corfut s a hét szigetet minden középületekkel, erődítésekkel, csinált utakkal karácsoni ajándékul, minden kárpótlás nélkül, oda adták s az országot területének és népességének egy harmadával gyarapították. A prózai, önzés hírében álló angol ez egyszer megmutatta, hogy nagylelkű is tud lenni. A század első felének ideális világnézete mégis nemcsak bennem, de az egész világban, még a mostani ifjúságban is erősenlehűlt: prózai szemekkel nézzük a viszonyokat, az ábrándozás korát felváltotta a rideg valóság számító idő­szaka.

Athéni utcarészlet

A korabeli Firenze

Tizenegy órakor berobogott az elkésett bécsi gyorsvonat az indóházba, gyorsan kiürítettük az utolsó búcsúpoharat, belé siettünk a vasúti kocsiba, hol csakhamar elaludtunk.

Athén látképe 1880-ban

Konstantinápoly

A mint szombaton reggel felébredtünk, Báziás körül találtuk magunkat, hol a szőlőt már a rónán tenyésztik: kilencz óra tájban felültünk a gőzösre, mely lassan a szerb határon úszott le. Ott láttuk Galambócz várát, mely Mária Terézia alatt épült ugyan újra, de középkori festői alakját egészen megtartotta, s a barlangot, melybe a nép hite szerint szent György a sárkányt temette s ennek tetemeiből támadnak minden évben a kolumbácsi legyek myriádjai, a vidék marháinak kínjául. E mondára alkalmat adott az a körülmény, hogy ez apró szúnyogfélék csakugyan itten, a sok hegyi patak mentében terjedő posványokban tenyésznek, honnan őket a szél hihetetlen távolságra is elviszi, úgy, hogy egyszer Belényesen, Biharvármegyében jelentek meg. Nem sokára oda értünk Izlashoz, hol a Duna medrét többszörös alacsony sziklasor metszi keresztül, melynek csúcsai mint egy megfordított borona állnak ki a rajtok megtörő habokból. Ez a hajózás első akadálya, mert alacsony vízállásnál a gőzös gondosan keresi a szé­lesebb csatornát a zajló habok által mosott sziklák közt, két hajó nem is térhet ki egymásnak, a jövő­nek be kell várnia a menőt. Ebédnél voltunk, midőn Kazánhoz értünk, a híres mértföldnyire terjedő Duna-szoroshoz, hol az egész méltóságos folyam né­mely helyeken nyolczvan ölre szorul össze, egyike a legnevezetesebb látványoknak.

A firenzei dóm

Bazár Konstantinápolyban

A part meredeken emelkedik mindenünnen, a hegyoldalak hol buja erdőnövényzettel fedvék, hol egyenesen felmagasodnak, mintha egy geolog keresztülmetszette volna a sziklákat, hogy belső szerkezetök tárva legyen s az emelő plutonikus erők eredménye lássék, mert a kőrétegek itt úgy össze-vissza vannak gombolyítva, mintha egy vastag könyv lapjait két felől oldalt összeszorítanók. A folyónak minden fordulatánál új meg új meglepő képek tűntek elő, gyanítani sem lehetett, merre kanyarodhatik a Duna, úgy látszik, mintha egy regényes tó közepén eveznénk, de házat vagy embert alig látunk. A szerb parton a sziklába vésett római út romjai s egy régi felírás még most is hirdetik Traján dicsőségét, a magyar parton a gyönyörű szikla-út Széchenyink lángeszét dicsőíti, melylyel a kereskedésnek a Duna alvidékét megnyitotta, mert ha a tél, vagy a vízállás felül az Izlasnál, alul a Vaskapunál elzárja a hajózást, az egész közlekedés csak Széchenyi útján lehetséges. Orsova alatt, hol a magyar földet végkép elhagytuk, ismét kitágul a Duna, a hegyek dombokká alacsonyodnak, a vidék szélesebbre terül, de itt leljük a hajózás legnagyobb akadályát, a Vaskaput, mely semminemű kaput nem képez, s nem egyéb, mint egy roppant szélességű sima sziklatábla, mely a Duna egész medrén keresztülvonul, úgy, hogy az év legnagyobb részében csak kisebb gőzösök, melyek sekélyebb vízben is megélnek, mehetnek óvatosan le a sebesen zuhanó habok egyik csatornáján. A vaskapu valóságos zára a Duna-hajózásnak, mert az Izlas sziklái már sok helyütt szétromboltattak s könnyen szétrombolhatok, csak pénz legyen meg hozzá elegendő mennyiségben: de arra, hogy a sziklatáblába csatorna vájassék, melyen a nagy hajók is kényelmesen feljöhessenek, nemcsak pénz kell hanem mechanikai lángész is, mert nincs sehol hely hol a hajó vagy naszád horgonyozhasson, hogy a dynamit lerakathassék, mely a sziklát szétzúzza. Itt meg kell teremteni az archimedesi pontot: addig pedig, míg a Vaskapu nincs keresztültörve, Budapest nem válhatik nagy kikötővé s a kelet árúinak rakhelyévé. Érezte ezt egész Európa, de a londoni conferentia daczára, melynek végzése szerint a Vaskapu megnyitása esetében a vámszedés a szabad Dunán megengedtetik, a hajózás ez akadályainak elmozdítására nem történt tettleges lépés.

A Ponte Vecchio Pulszky korában

Velencei utcakép

Éjjel érkeztünk török földre Kalafatra s Bodonba (Viddin). Vasárnap reggel Bolgárország és Románia közt úsztunk. Itt láttuk Nikápolyt minaretjeivel, hol a török 1396-ban először tette tönkre seregeinket, melynek előhadát a franczia nemesség virága képezte, oly bátor, könnyelmű s elbizakodott egy csapat, hogy azzal kérkedett, ha az ég leszakadna, feltartaná lándzsáival. Zsigmond király csak álruhában menekülhetett meg csónakon. Bajazid pedig, kit a törökök Ilderimnek (villámnak) neveztek el, másnap főúri foglyait maga elébe vezettette s kiválasztva közülök a Neversi grófot huszonketted magával, kiktől nagy váltságpénzt várt, a többieket, minthogy az Izlamot elfogadni vonakodtak, trónja előtt sorban lefejeztette, csak a legfiatalabbnak kegyelmezett, legyen hírmondója a győzelemnek s eszközölje ki a váltságot Francziaországban. Kellemesebb emléket költött Sistovo, hol a múlt század végével azon béke köttetett, mely azóta köztünk s a törökök közt szakadatlanul fennáll. Végre Ruszcsukra értünk, hol a Duna felfelé kanyarodik s a vasút kezdődik, mely egyenes vonalban Várnába a tengerhez viszen. Elhagytuk a hajót, a török hivatalnokok megkívánták útleveleinket, meg is nézték elül-hátul, kétlem, hogy el tudták volna olvasni; podgyászunkkal is kezdtek bíbelődni, de a baksis (borravaló) megszelídítette a motozók buzgalmát, a vizsga csak jelképes maradt, mert megelégedtek azzal, hogy a kulcsokat kezeinkbe vettük s készeknek nyilatkoztunk a bőröndök felnyitására; egyébiránt láthatták, hogy nem vagyunk csempészek, a török pedig lustább, mint hogy csupa kedvtöltésből alkalmatlankodnék az utazóknak.”

Firenze

Palazzo Cavalli-Franchetti palota

A művében leírt és elmesélt keleti utazása régóta dédelgetett álma volt a szerzőnek. Ifjú korában már egyszer tervezték nagybátyjával az utat, de végül a térségben tomboló kolera járvány miatt megváltoztatták útitervüket és inkább Nyugat-Európába utaztak. Több évtizeddel a sikertelen keleti utazást követően végül hatvan éves korában sikerült elindulni barátaival a vágyott útra. A Dunán hajóval indulnak útnak, majd Ruszénál vonatra szállnak és Várnán keresztül Konstantinápolyba utaznak. A város lenyűgözi Pulszkyt csak úgy, mint a nemrég bemutatott „Konstántinápoly” című mű szerzőjét, Vértesi Károlyt is. Törökországból Görögországba, Athénbe utaztak. Pulszky szerint Athén nem kéjutazóknak való, hiszen megközelítőleg sem tud olyan kényelmet biztosítani az oda látogató turistáknak, mint a nyugat európai nagyvárosok. Kulturális, művészeti és történeti értékei ugyanakkor lenyűgözték és ott tartózkodása alatt nagy lelkesedéssel tanulmányozta a görög művészetet. Görögországból aztán Olaszországba, azon belül is elsőként Firenzébe utaznak. A szerző fiatalkori élményei miatt rajongott a városért, ahol csakúgy, mint Athénban előszeretettel tanulmányozta a művészeti alkotásokat. Az utazás végső állomása Velence volt, ahonnan tértek vissza a kiindulópontjukra, Budapestre.

Velence az 1800-as évek végén

Konstantinápoly

Pulszky műve régi nyelvezete miatt nem könnyen olvasható. Az első pár oldalon kifejezetten szokatlan, de aztán ha felvesszük a „ritmust” akkor nagyon hamar magával ragad a mű. A könyv ritkának és nehezen fellelhetőnek számít, így kimondottan szerencse, hogy az ELBIDÁRIUMból elérhető, mert így mindenkinek lehetősége van megismerni a könyvet. Számomra kimondottan kellemes élmény volt a mű, amely persze nem egy vegytiszta útleírás, hanem sokkal inkább egy olyan utazást elmesélő mű, amely során a szerző a klasszikus úti beszámoló mellett mesél történelemről, művészetről és politikáról is. Az olvasó számos ismerettel gazdagodik amellett, hogy megismeri Pulszky Ferencznek, a kor jelentős figurájának, keleti utazását is. Jelenleg ez az egyetlen Pulszky kötet a gyűjteményemben, de reményeim szerint fogunk még találkozni a szerzővel az ELBIDA projektben, hiszen van még a témába vágó izgalmas műve. Már csak be kell szereznem.