Könyvek

A blogban most bemutatott „Utazás Tuniszon át” című mű egy különleges és ritka kötet. A szerző, a fiatalon elhunyt Báró Erlanger Károly azaz Carlo von Erlanger egy kevéssé ismert, felfedező és ornitológus, a mű pedig egy csekély példányszámban megjelent századfordulós kötet. A könyv bár egy klasszikus útleírás, ugyanakkor komoly szerep jut benne a szerző kutatási területének, a madaraknak is, amelynek személy szerint rendkívül örültem, mert magam is rajongok a madarakért. A műben Erlanger a második és harmadik afrikai expedíciójáról számol be. A könyv 1901-ben jelent meg Budapesten, Barta Lajos kiadásában, 107 oldal terjedelemben. A műben összesen 1 kép található mely a szerzőről készült. Az eredeti művet Kormos Tivadar a Királyi Magyar Természettudományi Társulat és a Német Ornitológiai Társaság tagja fordította és látta el bevezetéssel és jegyzetekkel. A blogbejegyzésben látható illusztráció egy része internetes forrásból származik.

Báró Erlanger Károly azaz Carlo von Erlanger, 1872 szeptember 8-án született Nieder-Ingelheimben, Németországban. Ő volt a legfiatalabb fia báró William Erlangernek és feleségének Caroline-nak. Fiatalon már kitűnt tehetségével a kortársai közül, így miután befejezte középiskolai tanulmányait a Cambridge-i Egyetemen folytatta tanulmányait, természetrajzi szakon. A korban elvárt katonai kötelezettségének a 13.-ik huszárezred tartalékos tisztjeként tett eleget. Tanulmányai befejezése után 1893-ban utazott először Tunéziába, a Paul W.H. Spatz felfedező által szervezett tudományos expedíció tagjaként. 1893. május 8.-án indultak Gabesből és ide is tértek vissza, egyes források szerint a két hónapig, míg más források szerint a négy hónapig tartó sivatagi expedícióból. Az útról rövid közlemény is készült.

Báró Erlanger Károly
A szerző sírja

Hazatérését követően bár égett a vágytól, hogy visszatérhessen Afrikába, mégis úgy döntött inkább folytatja tanulmányait, hogy tudását elsősorban az ornitológia területén elmélyíthesse. Három évig Berlinben a Királyi Múzeumban dolgozott és Londonban a British Museumban a pacsirtaféléket tanulmányozta. Az ismeretek elmélyítése után aztán 1896 októberében kezdetét vette második expedíciója. Az felfedező út központjában természetesen a madarak álltak ismét. Az 1897. februárig tartó utazás eredményéről aztán a Neisse-i ornitológiai konferencián számolt be. A második útnak köszönhető szakmai sikertől felbuzdulva, 1899 novemberében harmadik expedíciója is elindul. Hazatérését követően feldolgozta az expedíció során gyűjtött anyagokat mely ismét komoly szakmai sikereket hozott neki. Sokáig azonban nem élvezhette sikereit, mert 32.-ik születésnapja előtt egy nappal, 1904. szeptember 4.-én, autóbalesetet szenved Salzburgban és életét veszti. Erlanger Károlyt a családi sírban Ingelheimben temetik el. Tudományos gyűjteményét 1917-ben anyja múzeumoknak adományozza. Egy részét a Senckenberg Múzeumnak adja, míg további részét a szülővárosának Nieder-Ingelheimnek, amely aztán az anyagból később városi múzeumot nyit.

Részlet a könyvből:

„Márczius elsejét rendezkedéssel és rakodással töltöttük. Másnap azonban már utban voltunk a Djebel Tfel hegység felé. Legfőbb ideje volt, ha még fészkelő keselyűket akartunk találni. Gyorsan haladtunk előre s alkonyatkor a Tfel folyó eredeténél elértük a hegységet. Első dolgom volt Alit a közelfekvő douarba küldeni, hogy keselyüfészkek után tudakozódjék. Ali csakhamar egy Mohamed nevü beduin kiséretében tért vissza, ki késznek nyilatkozott bennünket több „nagy madár” fészkéhez vezetni.

Eredeti felvétel az első expedícióról
A harmadik expedíció tagja: Oscar Neumann híres afrika kutató

Alig pirkadt a hajnal, midőn már útban voltunk egy barnakeselyüpár (Vultur monachus) fészkéhez. Miután ez nem a Djebel Tfelen, hanem a távolabb fekvő Djebel Atig egyik legmagasabb csucsán volt, fárasztó utat kellett megtennünk. Eleinte a Tfel folyó mentén haladtunk. Néhol igen veszélyes, meredek hegyekre értünk, mi a legnagyobb elővigyázatot követelte. A mellett minden oly sivár volt, hogy néhány tülevelü bokrot leszámitva,  – melyek a forrás közelében tengődtek – semmi növényzetet nem találtunk.

Vultur monachus – Barna keselyű
Serinus hortulanus – Csicsörke

Annál élénkebbnek mutatkozott az állatélet. Legnagyobb csodálkozásomra itt, a magas hegységben számtalan európai madarat találtunk. Csizek, zöldikék, kerti sármányok, kenderikék és csicserkék (Serinus hortulanus) bujkáltak a sövény közt. Láttunk kék rigót (Monticola cyanus), sivatagpirókot (Erythrospiza githaginea) és a déltunisi helyekben mindenütt otthonos algiri pacsirtát is. Fenn a meredek sziklafalban a szirtigalamb fészkelt s a légben bonellisas kóválygott. E sasfaj Dél-Tunisban gyakori jelenség. Ritkább, nagyobb rokona: a szirtisas inkább az északi részeket lakja. Több fakókeselyü (Vultur fulvus) is mutatkozott.

Vultur fulvus – Fakó keselyű
Monticola cyanus – Kék rigó

Végre megmászva az Atig legmagasabb csucsát, czélhoz értünk. Előttünk egy körülbelül 50 méter hosszu és 20 méter magas sziklafal állt; ezen kellett vezetőnk állitása szerint a fészeknek lenni. Különösnek tünt fel előttem, hogy az öregek nem mutatkoznak a közelben, holott rendesen védelmére kelnek fenyegetett fészküknek. Sem a sziklákon, sem a levegőben nem láttuk őket. Erre a sziklafalat vizsgáltuk át. Egy kiálló kövön észrevettük a madarak nyomait s néhány odahordott gallyat, de a fészket nem láthattuk, mert egy bemélyedésben volt. Mohamed tehát csakugyan igazat beszélt. Hogy a fészekhez jussunk, fel kellett a sziklafal tetejére másznunk. Innen aztán Alit lebocsájtottuk a fészek irányában, de mivel nem érte el a falat, ismét felhuztuk. Ekkor én kisérlettem meg és sok próbálgatás után csakugyan sikerült a fészekhez jutnom. A sziklapárkány köröskörül tele volt a madarak nyomaival s ebből arra következtettem, hogy a fészek a keselyük éji szállásául szolgál. Mitévők legyünk most? A madarak megérkezését bevárnunk lehetetlen volt (rendesen nagyon későn ülnek el), mert a sötétség beálltával nem mehetünk vissza a meredek sziklákon. Már pedig az éjet függőágyak nélkül itt tölteni a sok vipera miatt nem látszott tanácsosnak. Lehangolva a kirándulás eredménytelensége miatt, hazafelé indultunk és már teljesen beesteledett, mikor holtra fáradva a táborba értünk.”

Erythrospiza githaginea – Pusztai süvöltő
A szerző által felfedezett faj, Calandrella erlangeri – Erlanger pacsirta
A szerző által felfedezett alfaj, Laniarius erlangeri – Abesszin bozótgébics

A második expedíció során gyűjtött anyag óriási volt, amelyet nagyrészt maga Erlanger dolgozott fel Berlinben. A hazaszállított 900 madárbőr és közel 500 fészekalj elemzése és katalogizálása során 17 új fajt és alfajt azonosított. Eredményeit aztán írott formában is megjeleníti és megírja nagy művét „Eine ornithologische Forschungsreise durch Tunesien” címmel. A könyvet nagy gonddal és fáradsággal állította össze, hiszen ez volt az a mű, amivel a kor szakmai közönsége előtt megjelent. Erlanger teljesen új elméletet állított fel művében a tunéziai madárfauna elterjedéséről. Művében a tunéziai madáröveket is részletesen meghatározta, melyből összesen négyet vázolt fel. Az első a „batnai” mely az északi madáröv, a második a „biskrai” mely a tavak területe, a harmadik a homoksivatag területe, míg a negyedik a „petrai Sahara” nevet viselte. Ezeken aztán további kisebb részekre bontotta. A tudományos művét a szakma jól fogadta így Erlanger bekerült a kor elismert ornitológusai közé.

A szerző által a második expedíción felfedezett 17 új madárfaj és alfaj jegyzéke

Az „Utazás Tuniszon át” egy rövid, de különleges mű, melyről sok ponton (főként a stílus és az állatfajok tudományos megjelenítése miatt) Rudolf trónörökös „Tizenöt nap a Dunán” című műve jut eszembe. Az útleírás műfajt kedvelők mellett a madarak iránt érdeklődők, esetleg madarakkal foglalkozók számára különösen ajánlott Erlanger Károly az ELBIDA projektben bemutatott műve.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment