Head-hunters of the Amazonas
A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat következő kötetében ismét az Amazonasz vidékére utazunk. Fritz W. Up de Graff „Az Amazonasz őserdeiben” című könyvében Dél-Amerikai kalandos utazásáról számol be. A mű eredetileg „Head-hunters of the Amazonas” címen 1923-ban jelent meg. A szerző 1894-ben érkezik Ecuadorba és mintegy 7 évet tölt az Amazonasz vidékén. A könyv egy igazi kalandos útleírás, amely Budapesten 1930-ban jelent meg a Lampel R. (Wodianer F. és Fiai) Könykiadóvállalat gondozásában, 164 oldal terjedelemben. Az eredeti művet angolból Halász Gyula dolgozta át. A kötetben 58 kép és 1 térkép található.
|
Sorozatkötéses kötet (MFTK) |
Fritz W. Up de Graff kalandor, 1873-ban az Egyesült Államokban született. Eredeti képzettségét tekintve elektromérnök volt, aki 1894-ben Enrique Córdobez régi kollégiumi barátja hívására utazik Ecuadorba. Up de Graff maga is lelkes rajongója volt a kalandoknak. Gyermekkorában kedvenc könyve Henry Morton Stanley, „A legsötétebb Afrikában” című könyve volt és többször álmodozott ismeretlen területekre történő utazásról. A lehetőség barátjának köszönhetően az utazásra megadatott, így belevágott a nagy kalandba. Az eredeti terv az volt, hogy Ecuadorban egy ipari üzemet hoz létre és jelentős vagyonra tesz szert. Pár hónap próbálkozás után sem sikerült azonban az üzleti vállalkozást beindítani ezért úgy gondolta kerülő úton tér vissza az Egyesült Államokba. A keleti Kordillerák felé indult, majd a Napo völgyön keresztül, az Amazonason lefelé egészen Manasusig. Az út során számos veszélyes szituációba került és a tervezett utazás végül is hét évig tartott. 1901-ben érkezik vissza New Yorkba. 1923-ban kiadja könyvét, melyben leírja a kalandjait. A könyv sikert arat és több kiadást is megér. Élete hátralévő részében bányamérnökként dolgozik Mexicóban, Észak-Amerikában, Kubában és Spanyolországban. 1927-ben autóbalesetben 44 évesen veszti életét.
Részlet a könyvből:
„A harcmezőn aratott diadal, itt az Amazonasz indiánusai között, jeladás a legvisszataszítóbb szertartás megkezdésére. Azt a jelenetet, amely a gyanutlan huambisák lemészárlását követte ezen az emlékezetes napon, soha nem fogom elfelejteni. Olyan élmény volt ez, amelyhez foghatót talán soha nem élt át fehér ember, sem azelőtt, sem azóta. Nem olvastam és nem hallottam róla, hogy valaha is tanuja lett volna utazó annak, hogyan készítik ki a zsívaro fejvadászok legyőzött ellenségeik fejét.
|
A fejvadászok legbecsesebb hadi zsákmánya |
Féltve őrzött titok ez a szertartás. A faji gyűlölet sem engedi, hogy fehér embert közelükbe bocsássanak ilyenkor, mit sem szólva a kutató elé tornyosuló természeti akadályokról.
|
Fúvócsővel vadászó indiánus |
|
Kaucsuk-gyüjtő munkás gyermekei |
Azok néhányan a huambisák közül, akik túlélték a rajtaütés első rohamát, a legnagyobbik kunyhóba menekültek a támadók dárdái elől. Mindössze tizen-tizenöten szorongtak ott, de a mi aguaruna indiánusaink még sem merték megtámadni ezt a maroknyi csapatot. Ilyen a zsívarók hadviselése. Az ellenség menekülés közben hátrahagyta halottait és haldoklóit, a győzők pedig megrohanták a színteret, hogy megkaparintsák a legáhítottabb hadizsákmányt: a megölt ellenség fejét. Kőbaltával és hasított bambuszkésekkel, homokkövön élesre fent kagylókkal és chonta-fa machetékkel sorra jártak holttestről-holttestre, levagdosták, összeszedték és felfűzték borzalmas diadalmi jelvényeiket.
|
Huitola indiánus lányok |
|
Úszó lakás az Amazonaszon |
A nőket sem kímélték. Az asszony, aki nem csatlakozik önként a győzőkhöz és nem követi új urát otthonába, a háború törvénye szerint ugyanarra a sorsra jut, mint a férfinép. Magam is tanuja voltam egy három dárdaszúrástól megsebesült huambisa asszony szörnyű sorsának. Az aguarunák megrohanták a védtelen nőt, egyikük lefogta, a másik már nyiszálta is a torkát kőbaltájával. Még a machetémet is elkérték, hogy könnyebben boldoguljanak. Undorító jelenet. Tisztára öngyilkosság lett volna ellenkeznem.
|
Napo-melléki indiánusok (Ecuador) |
|
Indiánusok a Napo-folyó mellékén (Ecuador) |
Hajlékony csemete lehántott héját szalagokra szabdalják és ezt a chambira-kötelet áthúzzák az áldozat száján és nyakán. Így fűzik fel a fejeket, hogy könnyebben magukkal vihessék zsákmányukat. Azután a házaknak estek nekik. Mindent kifosztottak, végül felgyujtották a tetőt.
|
Perúi indiánusok |
|
A Guayaquil folyón (Ecuador) |
Az antipák másik csoportja, mint említettem, elvát a főcsapattól, hogy egy másik, távolabbi huambisa telepet támadjon meg a patak mellett. Éppen elindultunk utánik, hogy lássuk, mi lett velük, már jöttek is vissza, vértől csepegő fejekkel megrakodva. Kilenc fejet hoztak; egyik-másikat csak a hajuknál fogva kötöztek egybe és nyakukba akasztva hozták nagy diadallal.
|
Ilyen vájt csónakon jártam az Amazonaszt és mellékfolyóit |
|
Délamerikai marhapásztor (ranchero, vaquero) |
Az irgalmat nem ismeri ez a nép. Olyanok, mint a vadállatok: könyörtelenül megölik áldozatukat, de nincs meg bennük az északamerikai indiánusok ördögi kegyetlensége, akik kéjelegnek foglyaik vergőgő haláltusájában.
|
Guayaquil kikötőváros (Ecuador) |
|
Indiánusok az Ucayali folyón (Perú) |
Az egész csapat visszavonult libasorban a patak torkolatához. Három eleven hadifoglyot hoztunk magunkkal: három gyermeket. Letelepedtünk a borzalmas zsákmány preparálására. Akkor még nem tudtuk, hogy a fejek hozzánk fognak kerülni s az a végzetük, hogy múzeumok üvegszekrényeibe és ritkasággyüjtők gyüjteményébe vándoroljanak.
|
Vásártér egy délamerikai városban |
|
Térkép a műhöz |
A szertartás azzal kezdődött, hogy a fejeket belerakosgatták a homokba, arccal felfelé. Mindegyik mellé odaült egy meztelen indiánus. A varázsló-orvosok (kettő volt a csapatban) dohányt dugtak a szájukba és elkezdtek bagózni. (A dohányt, emlékszem, tőlem kérték kölcsön.) Egyikük erre sorra járta a homokban ülő indiánusokat. Fogta az emberét, lovagló ülésben rátelepedett a félvállára, hátrahajlította a fejét, és orrát szájába véve dohánylevet fecskendezett az orrlyukába. Ennek a furcsa műveletnek az a babona az alapja, hogy ezzel közömbösítik az ellenség varázslójának ártó hatását. Én a jelenet láttára inkább lemondtam erről a védelemről. Szegény áldozat prüszkölt és kapkodott levegő után. Ezután kezdődött meg az ellenség fejbőrének lenyúzása.”
|
Fritz W. Up de Graff |
F. W. Up de Graff őserdei kalandjaiból rendkívül izgalmas útleírás született. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban ezzel az egy kötettel szereplő szerző műve, mindenképpen méltó a sorozatban való szereplésre. Az 1800-as évek végén az Amazonas vidéke még szinte feltáratlan vidék volt, kevés utazó járt ezeken a területen. A szerző itt átélt élményei és tapasztalatai számos érdekes információt adnak az akkoriban az itt élő törzsek életéről és szokásairól. A könyv stílusát tekintve az ELBIDA projektben már több kötettel szereplő Sven Hedin írásaira emlékezteti az olvasót és még azok is élvezettel olvashatják, akik inkább a kalandokat keresik és kevéssé az útleírást. Kalandokban bővelkedett ez az utazás. Sokáig úgy vélték a szerző életét veszítette valahol az őserdőben, hiszen olyan sokáig nem lehetet információt szerezni róla, hogy többen a legrosszabbra gondoltak. Édesanyja Mrs. Ella A. Up de Graff évekig levelezett az Egyesült Államok konzulátusával, de nem tudtak neki információt adni, fia hollétéről. Hét év elteltével azonban sikeresen hazatért a szerző és visszatért New Yorkba.