Idén augusztus első napjaiban szakadatlanul esett az eső a Júliai Alpokban, így lehetetlenné váltak hegymászó terveink. Az előre nehezen kiszámítható ítéletidővel szemben és két nap bőrig ázás után, elkezdtem menekülő utakat, alternatív lehetőségeket keresgélni. A rögtönzött programmal kapcsolatban csak két elvárásom volt: esőmentes legyen és látványos. A térképre rápillantva egyből megakadt a szemem Velencén. Gyermekkoromban jártam már ott, de a különleges város a sok olvasmányélményemnek köszönhetően, nagyon izgatta a fantáziámat. Felnőttként is szerettem volna bolyongani a csatornák között és személyes benyomásokat szerezni a hihetetlen múltú városról. A gondolatot cselekedet követte és másnap már robogtunk Velence irányába. Fantasztikusan és majdnem esőmentesen sikerült az improvizált városlátogatás, mely sok gondolatot ébresztett bennem. Az egy hetes pihenés után hazatérve, első dolgom az volt, hogy az ELBIDA projekt hátterében álló gyűjteményben Velencével foglalkozó műveket keressek. Rövid idő alatt, többet is találtam, majd miután beleolvastam mindegyikbe, úgy éreztem ismeretéhségemet De Gerando Attila, „Velencze” című könyvével tudom a leginkább gyorsan csillapítani. A szerző 1887 telén, két hetet töltött a városban, majd hazatérése után, velencei élményei hatására elkezdett a várossal foglalkozó műveket olvasni. A személyes impressziók és az olvasott információk végül képekké formálódtak benne, így született meg a tizenkét képből álló, Velence történetét bemutató műve. A könyv 1891-ben jelent meg Budapesten, Méhner Vilmos kiadásában. A 111 oldalas műben 10 kép található.
De Gerando Attila különleges műve
De Gerando Attila földbirtokos, újságíró 1847-ben született Budapesten. Édesapja a kiváló tudós és író De Gerando Ágost, míg édesanyja a szintén nagy műveltségű Teleki Emma grófnő volt. A Franciaországból származó apa, az 1848-as párizsi forradalom hírére Franciaországba utazott, majd onnan a magyar szabadságharc kitörésekor ismét visszatért Magyarországra, hogy teljesítse polgári kötelességét. A szabadságharc bukása után külföldre, Drezdába menekült, ahová rövid idő után felesége is követte két gyermekével, Attilával és Antoninával. A család érkezését követően azonban pár hét múlva De Gerando Ágost, Drezdában elhunyt. De Gerando Ágostné Teleki Emma ekkor még nem térhetett vissza Magyarországra, ezért gyermekeivel együtt Párizsba költözött. A gyermekeket 1852-től kezdve Irányi Dániel oktatta magyar nyelven, más kitűnő francia tanárok pedig franciául. De Gerando Attila így csak 1861-ben kezdett nyilvános iskolába járni. Egy lyceumba előbb irodalomból, majd 1863-ban a reáltárgyakból is érettségi vizsgát tett. A nagy megterhelés azonban annyira megviselte a különben sem erős szervezetű Attilát, hogy egészségi állapota miatt két évig ismét nem látogatta az iskolát. 1866-ban édesanyjával és nővérével együtt visszatért szülőföldjére, Magyarországra. Az itthon töltött éveket arra használta fel, hogy a hazai állapotokat tanulmányozza, s gyűjtötte a földrajzi és történelmi adatokat, hogy apja példáját követve, képviselje a külföld előtt Magyarországot. 1869-ben visszatért Franciaországba apja birtokára és ott nem sokára megnősült.
De Gerando Attila
Első házassága nem volt sikeres, rövid idő múlva felbontotta azt. 1871-ben édesanyjával és nővérével nagyobb utazást tett Görögországba. 1872-ben ismét Magyarországra jött és Budapesten az egyetemen bölcseletdoktori vizsgát tett. Megismerkedett az itthoni tudományos élet jeles képviselőivel, Horváth Ignácz és Szily Kálmán műegyetemi tanárokkal, Molnár Aladárral és másokkal. 1874-ben irodalmi munkássága a Kővár vidékének leírásával és Franklin életének magyarra fordításával kezdődött. A Kővár vidékét a nagyhírű franczia földrajz tudóssal, Elisée Reclussel utazta be és utazásukról felolvasást is tartott a Magyar Földrajzi Társaságban, melynek tagja is volt. 1878-ban egy nagy utazást tett Kis-Ázsiában ugyancsak Reclussel. 1880-tól állandó munkatársa volt a párizsi Revue de Geographie-nek, melynek majd minden füzetébe írt Magyarországról. Emellett a Revue Historique-nek is munkatársa volt, mely folyóirat számára Wesselényi Miklósról írt értekezést. 1881-ben „Két hét a Székelyföldön” című munkája jelent meg fényképekkel, melyeket ő maga készített. 1882-ben „Étude sur les hautes plaines de Transylvanie” (Tanulmány Erdély fennsíkjairól) című írását, 1886-ban „Formation des Nationalités de la Hongrie” (Magyarország nemzetiségeinek képződése) című tanulmányát tett közzé a francia földrajzi társaság folyóiratában. 1891-ben jelent meg „Velencze tizenkét képbe” című könyve. A „Le Défilé du Bas-Danube depuis Báziás jusqu’á Orsova” (Az Al-Duna szorosa Báziástól Orsováig) című tanulmánya 1894-ben ugyancsak a francia földrajzi társaság folyóiratában jelent meg. Nagyobb munkáin kívül sok egyéb cikket írt magyar és francia nyelven. 1887-ben másodjára is megnősült, unokahúgát, széki gróf Teleki Jolánt vette feleségül, akivel haláláig a legnagyobb boldogságban élt. E házasságából egy fia született, Félix. 1897. október 12-én, 50 éves korában hunyt el Pálfalván.
Részlet a könyvből:
„Velencze templomaival s palotáival óriási ékszer a lagúna közepén. Kétezer palotája közül vagy száz elsőrangú műemlék. Soknak jázmin és narancsfa illatozik udvarában: soknak gondosan ápolt kertje van. Kivált a Giudecca-t és Murano szigetét valóságos tündérkertek borítják, hol a dús lombok árnyékában víz csillog, szobrok és épületek fehérlenek.
A lagúnák városa
Velencze gyönyörű; de sajnos, a társadalom, melynek hajlékul szolgál, hanyatlásnak indult társadalom. A Tizek tanácsa összpontosít minden hatalmat. A nép most már annyira nem harczias, hogy csak a legvégső esetben lehetne belőle sereget toborzani; még a hajózásról is lemondott s otthon üIve kereskedik. A kereskedés különben nagyon megcsökkent. Már 1502-ben feltünt az általános hajó-állomány aggasztó apadása. Ez időtől fogva nem is foglalkozik a nemesség kereskedéssel; palotáiban nem halmaz fel többé keleti árukat; birtokaiból él, melyeket a köztársaság olaszhoni területén vagy távoli gyarmatokban szerzett; s kizárólag a politika terén működik s csak fegyverben száll hajóra, hogy harczolni menjen.
A Sóhajok hídja (akkor)
A Sóhajok hídja (ma)
A kereskedelem pangását több ok hozta elé: részben a tengeri erő megfogyatkozása, mely már a mult században kezdődött s melynek következtében Velencze elesett tengeri uralmának nagy részétől; minden uj háboru a törökkel, néhány fontos állásából kiszorította. Girolamo Priuli dózse alatt (1559-1567) feléledt ugyan némikép Velencze hatalma s azzal együtt kereskedése, de ezen szerencsés fordulatnak csakhamar véget vetett az Arsenale-ban Kiütött 1569-ki nagy tüzvész, mely iszonyu pusztitást vitt véghez hajóban és épületben. Két évre rá maga Cziprus is odaveszett, mint a többi, alig egy százados birtoklás után.
Palazzo Pesaro
Ezalatt pedig a Jóreményfoka, Amerika felfedezése uj kereskedelmi utakat nyitott előbb a portugallok, spanyolok, majd a hollandusok, angolok számara: versenyezni ezekkel mind nehezebbé vált s igy a kereskedés, mely oly sok ideig főtényezője volt Velencze nagyságának, a XVI. századbeli Velenczében egészen háttérbe szorult.
San Marco
Most Velencze az iparból meriti leginkább gazdagságát; mert Velencze még gazdag, s a jólét általános. Nem rég, (1582), csak 187 koldust számláltak össze az egész városban. Mindenki iparból él, valamely iparághoz tartozik: még a kertjeiről híres Muranoban is 30000 főre megy a munkás-lakosság (1887-ben alig lesz ezen szigeten 4000 lélek). A kormány nem szünt meg okos kedvezményekkel, becsalni külföldről sok jó kézművest.
Campanile
A teveszőr kelmék gyártása és kivitele ép oly nagy, mint a mult században. Hogy mennyi posztó készül, mutatja a sok posztószáritó gyepes tér (chiovere). Egy ily chiovere még 1887-ben is látható lesz San Giobbe mellett. Nevezetes iparczikk a velenczei aranyos bőr (cuorodoro), melynek előállításán vagy 70 mühely dolgozik; különösen kapós portéka Spanyolországban és keleten. Kitűnők még többi közt, a diszfegyverek, meg a hangszerek, mi természetes oly zenekedvelő városban. A csipkekötés is egész mostanig virágzott, de kezdik elhagyni.
Ca Doro
Általában, ezen század vége fele a Velenczei nép uj lépést tett az erkölcsi bomlás lejtőjén. Hiányzott benne a férfiasság; most tevekénysége is lankadni kezd. Például az Arsenale-ben alkalmazott munkások (Arsenalotto), a szorgalom és ügyesség e mintakepei, tunyák, gonoszak és verekedők lettek.
Ponte Rialto
Ép ugy sülyed a nemesség: érzéki gyönyörök, s egyéb szórakozások töltik be idejének nagy részét. De mily vonzó képet nyujt ezen sülyedés! Velencze nemcsak a legszebb, hanem egyszersmind a legvigabb városa Európának. Tavasszal, éjjelenként cseng a lagúna zenétől, hemzseg gondoláktól; a fényes palotákban hangversenyek, ünnepek egymást érik. Legszebb ünnepeit 1574-ben látta Velencze, III. Henrik franczia király átutaztakor. A Nagy Tanács termének díszét ez alkalommal gyönyörűen emelte vagy két száz, fehér selyembe öltözött s gyémántokkal borított patriczius hölgy. A fényüzést tiltó törvényeket fel kellett ezért pár napra függeszteni.
Palazzo Contarini Fasan
Különben ezen törvények, a milyen számosak voltak, ép oly keveset használtak. Nem csoda. Hajdan, a velenczei nemest érdemei, nagy tettei, méltó önérzetre ösztönözték; idővel az ősi erények, a nagy tettek elmaradtak; de az önérzet, az bezzeg annál jobban kifejlődött; s minthogy okot reá az illetők már nem találtak önmagukban, e hiányon fellépésük külső fényével igyekeztek segíteni. Már 1508-ban az ezüst-tálak és tányérok használata általános volt Velenczében; s azóta évről évre pompásabb minden, nemcsak a nemesek palotáiban, de még szárazföldi villáikban is. A szobáikat gazdag bútorok, falaikat drága szőnyegek díszítik. Szemkápráztatók kivált a gondolák, aranyozott orraikkal, selyemmel és atlaszszal bevont felce-ikkel, selyembe öltözött, arany- bojtos révészeikkel. – A felce kis fedél, mely az ülésekből zárt helyiséget csinál, kocsi módjára. Van a városban összesen talán 10000 gondola. Nemsokára azonban, a szenátus rendelete folytán, ki fognak vetkőzni ragyogó színiekből, s azontúl csak fekete gondola lesz látható Velenczében. Ebben tehát sikerülni fog a fényűzést korlátolni.
Palazzo Ducale
Ezen nagy fényüzés különben nemes maradt a lefolyt században is. A szép érzéke még nagyon meg volt a velenczeiekben, s a művészet minden ágát bámulatosan virágoztatta náluk. Összehasonlítva mégis a múlt század művészetével, a XVI. század művészete, kivált az utolsó évtizedekben, kevesebb ihletet tanúsít, mint formai tökélyt, s hajlamot a külső disz iránt. A fényüzési vágy ugyanis visszahatott az esztétikai érzékre s lassankint megzavarta tisztaságát; a legújabb művészi alkotásokon romlott ízlés nyomai mutatkoznak.”
Palazzi Giustiniani e Foscari
Scala dei Giganti
De Gerando műve valójában nem útleírás. A szerző könyvében 12 képen keresztül meséli el Velence történetét, a születésétől kezdve, egészen 1887-es utazása időpontjáig. Két hetes ott tartózkodása során, nap mint nap járta a lagúnák városát és sétái során lenyűgözte őt a rengeteg műemlék, a számtalan híd, az ódon, magas házak, a szűk sikátorok és a mindenhonnan áradó történelem. A szerzőt oly kíváncsivá tette ez a különleges élmény, hogy hazatérése után olvasni kezdett Velencéről. De Gerando nagyobb munkáinál jellemző volt az, hogy személyes kutatással alapozta meg műveit. Az utazók azon típusába tartozott, aki ismereteket akart szerezni, aki meg akarta érteni az általa látottak hátterét és ez által fel akarta térképezni – ez esetben – Velence múltját, jelenét és várható jövőjét. A könyv mindenki számára izgalmas, hiszen akik jártak már a lagúnák városában, azoknak bizonyára kedves emlékeket kelt De Gerando művének az olvasása, akik pedig még nem jártak ott, azoknak bizonyosan felkelti az érdeklődését és vágyni fog arra, hogy személyesen is láthassák a hosszú múltra visszatekintő különleges várost, Velencét.
Velencei városkép
Turistaáradat
De Gerando 1887-ben járt a városban, ekkorra datálta könyvének utolsó képét. Azóta eltelt közel 140 év, mely során Velence sokat változott. Augusztusi élményeim alapján, amolyan 13. képként pár személyes impresszióval bővíteném a mai napig rendkívüli város képét. A parkolási nehézségek elkerülése céljából a szárazföldön elterülő Mestre negyedben tettük le a kocsit, majd a Szabadság-hídon keresztül villamossal jutottunk el Velence belvárosába, azon belül is a Santa Croce negyedbe. Nyilvánvaló volt, hogy egy nap alatt Velence nem fedezhető fel, de arra mindenképpen alkalmas volt a villámlátogatás, hogy belekóstoljunk a város hangulatába. A Piazzale Roma térről indulva rövid idő után már a város sűrűjében voltunk és hamar szembesültünk az első komoly problémával, a hatalmas tömeggel. Bár sok eltérő adattal találkozhatunk az interneten, de talán bátran állítható, hogy Velencét éves szinten körülbelül 25 millió turista látogatja meg és a látogatók száma évről-évre nő, mely így a becslések szerint, ha nem történik valami változás, akkor bőven 30 millió látogató fölé emelkedhet pár év alatt. Bár a COVID időszakában csökkent a turistanyomás, de a vírushelyzet javulásával újra beindult a turizmus olyannyira, hogy ma már a városban az egynapos turistalátogatások csökkentése érdekében, interneten korlátozott számban megvásárolható látogatójegyet szeretnének bevezetni, amivel kordában próbálnák tartani, a sokak szerint Velencét tönkretevő emberáradatot. Valóban rendkívül zavaró volt, hogy sok ponton lépni sem lehetett a csodálatos sikátorokban, egy-egy híresebb hídon csupán fojtogató tömegben lehetett átjutni és a klasszikus híres helyszíneket pedig, szinte kilátástalan sorban állást követően lehetett volna csak megtekinteni. Jeruzsálemben is rendkívüli tömeg volt, de meg sem közelítette a Velencében tapasztaltakat. A látogatók száma (melyet mi is növeltünk) nagyban csökkenti a város által nyújtott élményt, hiszen folyamatosan arra kell figyelni, hogy a tömeg sodrásában haladjon az ember, így nehéz koncentrálni Velence rendkívüli szépségeire.
Acqua alta
Velencei hangulat
A másik komoly kihívás a város előtt, az évente több alkalommal is előforduló magas vízállás, az acqua alta. Jellemzően november és április között, ár önti el Velence mélyebben fekvő részeit, mely bár sokaknak jó mókának tűnhet, valójában egyre nagyobb kihívást okoz a városnak. A 90-es években volt olyan, hogy több mint 100 alkalommal öntötte el 80 cm-es vagy ennél is magasabb acqua alta a Szent Márk teret illetve Velence alacsonyabban fekvő részeit, míg 2019 őszén 187 cm-es vízállást regisztráltak a városban, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a teljes település víz alá kerül, hatalmas károkat okozva ezzel templomokban, üzletekben, múzeumokban és szállodákban. A kárt akkor nagyjából egymilliárd euróra becsülték. Augusztusi ottjártunkkor ugyancsak víz alatt volt a Szent Márk tér jelentős része, mely az elképesztő embermennyiséggel együtt egészen bizarr látványt eredményezett. Olyan érzésem volt, mintha a sok fényképező és vízben gázoló turista nem is érzékelné a város helyzetét, amolyan katasztrófa turistaként élvezték a pillanatot, amely nekem éppen Velence történelmi léptékben mérve gyors pusztulását sugallta. Pesszimista (vagy realista) forgatókönyvek szerint a folyamatosan emelkedő tengerszint a század végére Velence teljes pusztulását okozhatja, ugyanakkor a Mose nevű árvízvédelmi rendszer talán adhat némi esélyt a túlélésére. A rendszer, melyet 1984-ben kezdtek el tervezni, majd 2003-ban építeni, végül 2020-ban fejeztek be, 78 zsilipből áll és az elmúlt két évben már többször megakadályozta, hogy a város jelentős részét ellepje a tenger, de nagy kérdés, hogy hosszú távon elegendő választ tud e adni a Velence létét fenyegető veszélyre. De Gerando 1887-ben vélhetően nem embertömegben és bokáig vízben gázolva járta be a várost, így egészen más benyomása lehetett. Persze a turistaként is érezhető problémák nem jelentik azt, hogy Velence minden fényét elveszítette. Még mindig csodálatos és fantasztikus. Harapni lehet a történelmet, lenyűgöző épületek és műemlékek sora várja az odalátogatót, a hidakkal és csatornákkal tarkított városrészek hangulata pedig magával ragadó. Aki azonban igazán élvezni akarja Velence varázsát, az ne a legismertebb látványosságokat keresse, hanem kalandozzon az apró sikátorokban és csendes kis utcákban, messze a turistatömegektől és a luxustermékekkel zsúfolásig tömött boltoktól. Itt található meg igazán az a Velence, amely De Gerando mellett oly sok utazónak okozott életre szóló élményt. Számos hangulatos kis vendéglőt lehet felfedezni messze a zsibongó tömegtől is, ahová mindenképpen érdemes beülni. Bár a zsúfolt központi helyektől messzebb található éttermekben is drága a sör és az ásványvíz, de legalább úgy lehet elfogyasztani egy remek pizzát, hogy nem suhan el az ember mellett percenként 400 turista. A boltokban talán kevesebb a Kínában gyártott gagyi souvenir, mint Jeruzsálemben, de itt is érdemes alaposan körbe nézni, mielőtt valaki ajándéktárgy választásra adja a fejét, hiszen árban jelentős eltérések tapasztalhatók, ahogy haladunk egyre beljebb a város leglátogatottabb helyszínei felé. Hosszú menetelésünk végén, fáradtan tértünk vissza (már esőben) az autóhoz és Padova felé vettük az irányt. Az ablaktörlő ütemesen működött, ahogy a sötétben haladtunk, de közben még mindig a város hatása alatt voltam. Rögtönzött éjszakai szállásunk elérése előtt már biztosan tudtam, hogy vissza fogunk még térni, de akkor már tudatosan keresve azt a Velencét, amiről egy átlag útikönyv nem mesél.