Könyv

A Pesti Napló 341. számában, 1895. december 12-én, egy csütörtöki napon jelent meg Kun Sándor antiquar-könyvkereskedő hirdetése, „Rendkivülí becses és ritka müvek!” címmel. Sok-sok eladó könyv fel van sorolva a listán, amelyeket már 1895-ben is ritkának és becsesnek vélt a szakember. A hirdetésben vannak számomra is igen-igen vágyott kötetek, de vannak olyanok is, amelyek már nagy örömömre a polcon várják sorukat a bemutatásra. Ilyen Jerney János könyve is. Egy Jerneyt kézbe fogni, lapozgatni önmagában élmény, hiszen egy igen ritka és különleges darabja a magyar utazási irodalomnak. A szerző 1844. április 23-án indult el Pestről azzal a céllal, hogy felkeresi azokat a helyeket, amelyeken az ősmagyarok keresztülvándorolhattak útjuk során. Jerney egy éves útja során bejárta Besszarábiát, a Fekete- és az Azovi-tenger mellékét, a Krím-félszigetet és a Don mellékét, majd 1845 áprilisában tért haza. Dorozsmai birtokán kezdi el írni, majd a birtok eladását követően Pesten fejezi be úti jegyzeteinek rögzítését. A „Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844 és 1845” című könyve végül 1851-ben jelenik meg Pesten a szerző saját kiadásában. A kétkötetes művet a Császári és Királyi Magyar Egyetem betűivel Budán nyomtatták. A két kötet mindösszesen 645 oldalas és 3 kőnyomat és egy kihajtható Wágner Sándor által készített kőnyomatú térkép található benne. A kőnyomatok közül egy színes.

Különleges és ritka mű

Mérlaki Jerney János nyelvtörténész, utazó, jogász 1800. május 12-én született a Szeged melletti Dorozsmán. Apja id. Jerney János, míg anyja Kiss Borbála volt. A földbirtokos nemesi család őse Jerney Márton még 1610-ben kapott címeres nemes levelet II. Mátyás királytól. A fiatal Jerney tanulmányait Dorozsmán kezdte meg, majd a gimnáziumot Szegeden a piaristáknál végezte. 1816-től a pesti egyetemen bölcsészetet hallgatott, majd 1818-tól a pozsonyi jogakadémián tanult kereskedelmi, magán és büntetőjogot, valamint államtudományt. 1819-től már joggyakornokként dolgozott Heves vármegyében, 1820-tól pedig ítélőtáblai jegyzőként. 1821 év végén szerzi meg ügyvédi oklevelét. Apja szerette volna ha a dorozsmai birtokon marad és gazdaként tevékenykedik, de Jerneyt nem érdekelte a gazdaság,  szabadidejében már ekkor is sok tudományos munkát olvasott, kifejezetten a keleti nyelvek érdekelték. A Jászkun Kerület alügyészi tisztségét nem sikerült megkapnia, ezért úgy döntött, enged az érdeklődésének és beiratkozott a Bécsi Egyetemre, ahol a keleti nyelvekről és irodalomról tanult. 1825-ben végül kinevezték a Jászkun Kerület tiszteletbeli alügyészévé, ezért Kiskunfélegyházára költözött, de már ekkor nagyszabású terve járt a fejében.

Jerney János

1825-ben a Marczibányi Antal nagybátyja István által létrehozott Marczibányi Alapítvány mai fogalommal egy pályázatot írt ki, melynek kérdése az volt, hogy „Egy volt-e a régi kun nemzet nyelve, a magyar nemzet nyelvével?”. Jerney erre a pályázatra beadott értekezésével pályadíjat nyert. A „díjnyertes” kézirat azonban elveszett, így csak a tartalomjegyzéke ismert. Kiskunfélegyházán szabadidejének nagy részét a levéltárban kutatásokkal töltötte. 1830-ban Ujj Péter fő számvevő megbízásából Bécsbe utazott, hogy a német lovagrend kerületi levéltárából a bécsi levéltárba elvitt jászkunokra vonatkozó iratokat visszaszerezze. A küldetése azonban sikertelenül zárult. 1833-ban ismerkedik meg Horvát Mihállyal, akivel szoros barátsága alakul ki és kutatásaikban később sokat segítettek egymásnak. Régóta dédelgetett terve egy utazás volt, mely során fel akarta keresni a magyarság ősi vándorlása közben útba ejtett helyeket és ott nyelvészeti kutatásokat tervezett végezni. 1837-ben célja megvalósítása érdekében Pestre költözött, hogy az útra a nemzetközi szakirodalomból fel tudjon készülni, illetve hogy támogatókat találjon terve megvalósításához. A Magyar Tudományos Akadémia 1837. szeptember 7-én levelező, majd rá egy évre rendes tagjának választotta. Az akadémia 1841 szeptemberében a magyar nemzet ázsiai maradékának, lakhelyének és emlékeinek kinyomozása céljából 3000 forintot biztosított Jerneynek, terve megvalósítására. A hosszú előkészületet követően végül 1844 áprilisában indult útnak a magyar őshazák, Levédia és Etelköz felkutatására. Az egy évig tartó útja során bejárta Besszarábiát, a Fekete- és az Azovi-tenger mellékét, a Krím-félszigetet és a Don mellékét, de a Kaukázus vidékére a cserkesz háború miatt nem tudott eljutni. Az utazás hazafelé tartó szakaszán hosszabb vizsgálódást végzett a moldvai csángók között. 1845 áprilisában, pont egy évvel az indulást követően tért haza és előbb a dorozsmai birtokán, majd annak eladását követően Pesten dolgozta fel úti jegyzeteit, de a kiadása ekkor még nem sikerült a szabadságharc kitörése miatt.

Kun Sándor hirdetése a Pesti Naplóból

A szabadságharc alatt az Országos Statisztikai Hivatalnál tisztségviselőként dolgozott és családjával a Molnár utcai házukban éltek, bár a harcok miatt nem egyszer kellett Váci úti birtokukra menekülniük. A szabadságharcot követően régi okleveleket kezdett gyűjteni és kutatni, valamint könyve kiadásán dolgozott. 1851-ben végül sikerült kiadnia utazását feldolgozó kétkötetes munkáját, melyben az utazásról és annak eredményeiről számolt be. Ezt követően visszavonultan élt családja körében, majd 1854-ben támadt szembetegsége végül ellehetetlenítette kutatómunkáját. 1855-ben, 55 éves korában agyvérzésben halt meg Pesten. Jerney Jánosnak és feleségének Kovács Magdolnának két gyermeke született, Cornelia és Mária. Cornelia még 1851-ben meghalt, de Mária sem volt hosszú életű, bár apját túlélte, de 1862-ben ő is meghalt. Anyjuk, Jerney felesége, 1877-ben hunyt el.

Részlet a könyvből:

Moldvába utazni hazánkból, legczélszerübb gőzössel a’ Dunán. Pestről ezt könnyüszerrel tehetem; de részint hogy a hosszas dunai utat, melly sok tekintetben fárasztóbb a szárazinál, kikerüljem, részint hogy az Alföldtől is bucsut vehessek, utvonalamat tengelyen Szeged- és Tömösváron át irányzám Orsovának, ott szállandő a gőzösre, melly Galaczba, Moldva’ legjelentékenyebb városába viend. Április végével hagyám el Pestet, jó kedvvel és egészséggel, miben az eleve egy évig gyakorlott vizivás és tejevés derekassan megedzett. És e szoktatást — közben legyen mondva— minden keletre utazónak, ha a’ kényelemtelenség’ sanyarait előre legyőzni akarja, „probatum recipe” gyanánt ajánlom. — Az Alföldhöz családi viszonyok által kötetvén, pár héti késedelem után jutottam el a régi Miháld nevezetben már nem élő Mehadiára, honnan Orsovába, távulról utazónak csak egy ugrás. Ott késvén néhány napot, május 14-dikén értem be Orsovába. Mehadiát, Orsovát és a kazáni, boldogult Vásárhelyitől vezetett uti munkálatokat még 1834-ben megvizsgálván, semmi sem vala előttem uj, mi különösen figyelemre gerjeszteti volna. 20-dikára volt ekkor némi közbejött véletlen miatt az indulás határozva; kissé sok idővesztés messzire szándékozónak. A regényes vidék, a szkéla, a naponta előforduló ujabb meg ujabb apró tárgyak, és a szupaneki veszteglő intézet’ megvizsgálása csak hamar lefolyaszták várakozásom’ napjait. Itt találkoztam Jablanczyval, a’ „Világ” egykori segéd szerkesztőével, szinte keletfelé utazóval, kinek társaságában többszöri kirándulásokat tettem a vidékre. 20-dikán végre, reggeli 7 óra előtt egy negyeddel indulánk el „Mentor” szállitó hajócskán, összes számmal 36-an levén utazók; jobbára kereskedelmi ügyben, és csak én, Jablanczy, meg Listyán academiai festő, magyar honiak. Podgyászaink és az áruczikkek ladikon komáromi születésű magyar hajósok által vitettek. Török vagy Uj-orsova mellett elhaladva, 8 órakor jutottunk az ismeretes „Vaskapu” sziklái fölé, mellyen tíz perczig tartott átvonulásunkat a mélyből fölhangzó tompa moraj adá tudtunkra. 9 órakor már Szkéla-Kladovánál, az oláhországi véghelynél állánk meg, hol a hajóállomásban „Zrinyi” gőzös várt reánk. Kiléptemkor első találkozásom Tót Mihály zalamegyei kanizsai származásu élemedett lakatos legénnyel vala, ki a’ gőzös raktári mühelyében dolgozgatott némellykor. A’ falu széIin álló korcsmák’ egyikébe vezettetve általa, legott magyar szokás szerint belföldi vörös borral kináltattam meg, de sajnálkozására mint vizivó elnem fogadhattam szives kináját. Itt akar ön élni halni, mondám neki, ‘s nem vágyik többé vissza édes hazánkba? Hej! uram, dehogy nem kívánnék, felelé, de ugyan mire menjek vissza? Hazánkban nincs becse’s életmódja a honfinak; ha városban akar letelepedni, koldus-botra jut, mig mesterré lehet, ott csak a külföldi német nyer előmenetelt. Itt él minden a mint élhet; szabad a’mesterség; sem pénz, sem rokonság nem ád előjogot Már őszbe csavarodott hajam, kinevetnének othon, hogy még most is legény vagyok. Ferde fogalommal birt ugyan az agglegény, de mégis, fajdalom, sok részben igaza volt. Értesite arról hitelesen, miszerint Oláhország előkelő városaiban számtalanok és majdnem kizárólag magyarok a mesteremberek.

1. és 2. ábra az odessai múzeumban található kőszobor rajza   (8 láb magas 22 hüvelyk széles) 3. ábra a maripoli szobor fejének előrésze (1 láb hosszú és 8 hüvelyk széles)

Használva az itt időzést, Jablanczyval kladovai targonczára ülvén, Szörénybe, vagy Severini toronyba (Turnu de Severinul), egy ujdon, három év óta telepitett városba rándulánk ki, melly Kladovatól félórányira fekszik keletnek, a híres severini torony (Turris Severini) romjainál, Csernecz várostól hasonló távulságra. Ezen vidék alkotá egykor a’ magyar szörényi bánság’ vagy végmegye’ (Banatus Severinensis) egy részét, mellynek alsóbb részén volt a’ Harám- vagy Horomvármegye (Comitatus Horomiensis). A’ torony és hidfő’ romjainak megvizsgálásával tölténk időnket, vissza vissza merengve Traján császár eseményduzs korába, vissza a’ magyar előidökbe, midőn e földrész IV. Béla kir. által 1247-ben sz. János német rendü keresztes lovagainak ajándékoztatott „Terra de Zeurino” név alatt, s két év múlva pedig már Lörinczbán által kormányoztatok a’ magyaroktól épitett e’ toronyban most is fön levő várából. —Esteli 8 óra tájban indult csak el Zrinyi, ‘s egy kis órai haladás után horgonyt vetve Verbicza szerb részekeni falu átellenében a’ Duna’ közepén, honnan másnap reggeli 3 ½  órakor indult el, három órai haladás után jutva Radujevacz szinte szerb falu irányába, hol veszteglőhely létez az ott beszögellő török részi Bulgária ellenébe. 10 és ½ órakor jutánk Kalafathoz az oláh részen. Itt ladikunk parthoz evezvén, Braun orvost és két gyermekét vevé föl. Az oláh vajda szolgálatában levő ezen contumatziai orvos, honunk fia, nyelvünkön társalga velünk, de gyermekei oláhnál egyebet nem értenek. A’ magos téren fekvő Kalafátnak majdépen irányában létez túlparton a bulgáriai Viddin török erősség, régi iratinkban Budun és Bodon néven ismeretes, melly az árpádi korszakban besenyő kunoknak volt fészke. Fekszik térföldön, mintegy 22 török mecsetet és minaretet olvastam meg a’ Duna’ partjáig nyuló, cseréptetejü tarka házai között. Fél óráig tartott az alattai elvonulás. Sik földét fél órányi távulságra szépen emelkedő hegyek váltják föl. Délutáni 2 ½  órakor haladtunk el a hegyen fekvő Palankanál; 6 órakor pedig Orejovát értük, melly szinte hegyen épült; fölötte éjszakra a’ szörényi toronyhoz magosságban hasonló falromok. Bir számos mecsettel és egy pasalakkal. 8 ¾ órakor horgony vettetett.

Vándornépek

Kazeratyina faluban utczán levő szobor

22-dikén 3 óra után elindult hajónk. Balra, az oláh részen, a’messzi nyúló síkságot bizonyos, mintegy 3000 lépésnyi távulságra a Duna’ mentén nagy halmok látszanak, miket a’ beföldiek Mohilla és Modzsilla néven neveznek, mi pedig kúnhalmoknak mondanánk örömest, ha sir, nem pedig őrhelyül használttaknak tudnók bizonyosan. Illy halmokkal, az agg és későbbi világ emlékmaradványaival minden vidéken gyakorta találkozván, róluk mint gyűjtött ismeretim egyik tárgyáról külön fejezetben szükség elmondani a’ véleményt; 5 ¼ órakor Izlás oláh falu irányában valánk, hol már oláhországi gabna’ kivitele végett ide szállongó tengeri hajók közöl négyet pillantánk meg. Majd reá Nikopol török vár’ külfala tünt szemünkbe. Az erősség hegyen fekszik, alatta keskeny völgyben a’ város, Duna felöl meredek mészkőhegy’ ormától védve. Ennek általellenében Turnul oláh város, hol vesztegintézet létez. 8 ½ órakor Szisztovig értünk, melly hegyoldalon épült város 7 mecsettel és nevezetes hajóépitéssel. Hegytetőni vára most már omladék. Ruscsuk következett 12 órakor, hegyen és völgyben fekvő hires török város, mintegy 5 mecsettel és hajóépitéssel bíró. Végre 1 órakor Giurgevo (Dzsurdzsevo) alá érénk, hol a Duna’ másik ágába vissza hajózva, falainál köténk ki, az áruszerek nagy részét kirakandók és a’ teherhajót ott hagyandók. Giurgevo fallal keritett de romlott erősségű nagy város; utczái szabályszerűek, piacza kerek, mellynek közepén álló magos torony török maradvány. Épületei, mik között a’ politiaház és a szerb Szimics laka kitünő, keleties modoruak, jobbára kertekkel ellátottak. Nem annyira az étvágy, mint a’ szokás’ tanulása a’ legjelesb kávé- és étházba vonza bennünket, hol valódi oláh étkeket, mondhatni, elég ízeseket, költénk el, bámulatos olcsó áron hazai élésünkhöz képest. Itt már megbarátkoztam azon keleti szokással, miszerint a’ dohányzónak nem tüzet, hanem szenet (carbone) kell kiáltani, hogy az illető szolga megértse kívánságát; hozzá szokott szemem egyszersmind a’ padlózatnak pipáról hullott izzó széntől kiégetett valódi mozaikot ábrázoló tarkaságához. Ez igy szokás; és a’ szokás zsarnok hatalma ellen kimérné fejét fölemelni? Az itt már nagy kelendőségben levő „para” nevű picziny és vékony, érczkeverék lemezből készült török pénz’ neme vidor mulatásunkra szolgált, egyikünk sem levén képes a’ húszasainkból visszakapott maroknyi pillangó pénzt ugy megolvasni, hogy ujjai közt kine csuszszék, vagy a’ szellő néhányat magával ne ragadjon. Kánaáni bősége mellett minő szegény ország! 23-dikán 6 óra tájban mozdulánk ki a giurgevói Duna-ágból, majd félóráig viz ellenébe hajózva, 9 ½ órakor már Tuturkán jobbparti városnak érvén irányába. E’ hegyoldalban fekvó török helynek átellenében áll Oltenicza oláh falu, mellynél allantabb a vesztegház’ kényelmes épületei és só rakhely. Itt ereszkedik a nagy oláhországi ut egész a’ Dunáig, mellyen tömérdek gabnát szállít a belföld az ott rakodó hajókra. Ekkor is 12 hajó szállásolt a’ partnál. Déli 12 óra multával Szilisztria mellé értünk, melly török város térségen fekszik, miveletlen kopár oldalú hegyektől körülvéve. 5 minaretje és egy kuptetejü mecsetje tűnt ki. E’ részeken már fölötte sok tengeri hajó állomásol. Az oláhországi sikság végtelen terjedelmében ad a szemnek messze kilátást, hol Kalaresz oláh várost elhagyván, 4 órakor Rossava mellett vonult el hajónk, melly török részi, hegyoldalt fekvő helység. Fél óra multával a két hegyközti völgyben fekvő Csernavodánál termettünk, ezután Kis-és Nagy-Simény a bulgáriai részen, más két, mindanyi kilátszó templomot nélkülöző falukkal. A’ Dunát e részeken már számos füz- és hárs-berkekben gazdag szigetek lepik el. 7 óra tájban Horszova irányában valánk, hol mohillák (nagy halmok) csoportozata látszik a Dunától be Bulgáriába elszórva lenni; millyeket báró Tott egész Rumeliaban találtatóknak állit útleírásában. E’ városnál megszünnek a parti hegyek, ‘s végtelen térség nyílik meg szem előtt. 8 órakor eresztetett le a horgony.”

Cserniovka faluban Matyusevics Fülöp háza előtt álló szobor

Takmak városban Kacsics sorában létező szobor

Jerney János kétkötetes munkája három nagy részből áll. Az első rész, amely lényegében a teljes első kötet az „Etelközi út”-ról szól, míg a második kötet tartalmazza a „Lebediai út” és a „Parthiai kutatás” részeket. Utazása során a magyarokat említő korai forrásokban előforduló helynevek és az általa bejárt területek földrajzi nevei alapján határozta meg Levédia és Etelköz feltételezett helyét. Jerney szerint Levédia valahol a Donyec-medencében volt, míg Etelköz pedig Moldvában. A moldvai csángók között útja során sok időt töltött, ahol 450 magyar szót és 339 magyar helységnevet gyűjtött össze és úgy gondolta, hogy a moldvai csángók a magyarokkal rokon, honfoglaláskori csoportok leszármazottai. Az utókor végül nem fogadta el Jerney kutatási eredményeit, mert bár a földrajzi nevek illetve azok egyezősége kapcsán végzett munkája alapos, de ez még nem teszi bizonyítottá Levédia vagy Etelköz földrajzi elhelyezkedésének azonosítását. A későbbi kutatások pedig Etelközt Moldvától jóval keletebbre határozták meg.

Margitszigeti tégladarab rajza természeti nagyságban és színnel

A harmadik része a műnek a „Parthia kutatásról” szól. A szkíta-parthus-magyar rokonság gondolatát Jerney jóbarátja Horvát István történész vetette fel még az 1820-as években. Horvát szerint a világ legrégibb népe a magyar volt, belőle származott a többi nemzet is. Ugyancsak nyelvészeti egyezőség alapján a magyarokat a partusokkal és szkítákkal azonosította. Jerney is hitt ebben az elméletben, miközben a saját korukban is komoly kritikusai voltak a szkíta-parthus-magyar rokonság elméletének, többek között például Vörösmarty Mihály. Jerney kutatási eredményeire hivatkozva állítja, hogy a magyarság, de egy részük mindenképpen parthus eredetű. A parthusok pedig bizonyítottan szkíta-utódok, így a rokonság ebből következőleg is megáll. Állításait antik és középkori szerzők műveiben található adatokra és helységnevekre alapozta. Művében erről részletesen ír is és azt is bemutatja korai forrásokra hivatkozva, hogy a parthusok jelleme, szokásai, életmódja, öltözködése, vallása és sok egyéb tulajdonságuk gyakorlatilag megegyezik a magyarokéval. Eredményeit már akkor is sokan kétségbe vonták, és azóta sem ismeri el tudományosan megalapozottnak Jerney elméletét a tudományos közfelfogás.

A földképet Wágner Sándor rajzolta

Az aldunai tartományok és Délioroszország feketetengermelléki vidékének földképe

Egy eredeti Jerney könyv a polcon csodás dolog. Gyűjtőként nagyon vágytam rá és egy ilyen nagyon-nagyon vágyott kötet megszerzése, mindig emlékezetes érzés marad, mely a könyv minden egyes kézbevételekor egy kicsit visszaköszön. Olvasóként már nem vagyok ilyen lelkes. Nem könnyű olvasni, elsősorban régies nyelvezete miatt, így nehéz önfeledté válni olvasás közben, hiszen lépten-nyomon arra kell koncentrálni, hogy pontosan mit is ír. Sok benne a latin rész, a felsorolás és a különböző hivatkozások, amelyek ugyancsak nem könnyítik az olvasást. Az utazásnak a tényleges leírása viszont érdekes. Szinte menetrendszerű időmeghatározásokkal, tényszerű beszámolókkal és sok apró emberi epizóddal az utazási rész élvezhető, ha az ember a nyelvi akadályokon túl tud lendülni. Jerney János művét azonban mindennek ellenére erőteljesen ajánlom. Stílusa, nyelvezete, időnkénti tévedése és elméleteinek kétségessége ellenére is mérföldkőnek számított és számít a mai napig is az ősmagyarság kutatás, a magyarság eredetének kutatása témában. Egy igazi kincs, mely komoly eszmei értéket képvisel és melyre nagyon kell vigyázni, hiszen vélhetően már 1851-es megjelenésekor sem volt sok ezer példány belőle, 1895-ben a már említett Kun Sándor könyvkereskedő is becsesnek és ritkának említi és azóta pedig eltelt több mint 120 év, azaz biztosan nagyon kevés példány létezik már belőle. Beszerezni éppen ezért nagyon nem egyszerű. Jerney és az én történetem is több fordulós volt, hiszen korábban is volt olyan eset, amikor azt gondoltam végre megvan, de aztán az eladó meggondolta magát és volt olyan is, amikor az elérhető példányt anyagi okok miatt nem tudtam megszerezni. A harmadik lehetőséget azonban sikerült kihasználnom, így része lett az ELBIDA projekt hátterében álló gyűjteménynek ez a remek kötet. Aki szeretné Jerney művét megismerni, annak jó hír, hogy elektronikus formátumban is több forrásból elérhető, így például az ELBIDÁRIUMban is megtalálható mind az 1. kötet, mind a 2. kötet. Mindenképpen érdemes beleolvasni. Jerney Jánostól itt búcsúzunk, hiszen utazással kapcsolatos műve több nem jelent meg, de hasonló ritka művek még mindig vannak a polcon, így hamarosan ismét igazi kuriózum érkezik.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment