Snark – Kirándulás a föld körül

Gyermekkoromban édesapám rendszeresen vitt minket testvéremmel moziba. A kaposvári „Vörös Csillag Filmszínház” jó hely volt és még pattogatott kukoricát is lehetett kapni előtte egy bódéban, ami akkor gyermekként különösen csábítóvá tette a mozit. Persze a popcorn mellett a filmélmények is komoly hatást gyakoroltak rám. Egy Bruce Lee film után karateharcos, egy Star Wars film után jedi lovag vagy egy Indiana Jones film után kincskereső régész akartam lenni. A szerepek mindig változtak, de a gyermeki fantáziálásom sohasem. A kalandvágy és az álmodozás a mai napig megmaradt, bár a sok és „csúnya”, a felnőtt élet által hozott realitás jelentősen tompította a mértékét. Mindig a nagy kalandra vágytam. Földrészeket átívelő vagy akár világkerülő utazásokra, sivatagokon, dzsungeleken, hegyeken és tengereken át. Bármi belefért, csak nagy legyen. Ha egy példát kellene mondanom, akkor mondjuk egy hét éves világkörüli vitorlázás kedvemre való lenne, pont olyan, mint amit Jack London tervezett a „Snark”-on. A mai napig rendkívül népszerű amerikai író egy eleinte álomnak tűnő gondolatot valósított meg, még akkor is, ha nem teljesen úgy, ahogy eleinte azt tervezte. Jack London az 1906-os san francisco-i földrengés után kezdte el építtetni a vitorlását, majd 1907. április 23-án hagyta el feleségével és minimális személyzetével a Snark fedélzetén a várost. Az utazás a tervezett hét év helyett, csupán két évig tartott, egy rejtélyes betegség mely a Salamon-szigeteken támadta meg a szerzőt és társait, véget vetett a nagy kalandnak. London hazatérését követően egészségileg rendbe jött, majd megírta vitorlás kalandjait, amely könyv formájában 1911-ben jelent meg „The Cruise of the Snark” címmel. Az első magyar nyelvű kiadás, „Snark – Kirándulás a föld körül” címmel, Vécsey Leó fordításában, 1924-ben jelent meg Budapesten, a Légrády Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársaság gondozásában. A magyarul megjelent mű 272 oldal terjedelmű és illusztráció nem található benne. Az eredeti angol nyelvű első kiadásban összesen 119 kép volt.

Jack London azaz John Griffith Chaney amerikai író, 1876. január 12-én született San Franciscoban. Anyja Flora Wellman volt, aki 1870-ben találkozott William Chaney asztrológussal. A zenetanárként dolgozó Florát lenyűgözte a férfi intellektusa és haladó gondolkodása. A törvényes házasságukról vita folyik, azonban az biztos, hogy amikor teherbe esett Flora, akkor Chaney azt követelte tőle, hogy pusztítsa el még meg nem született babáját. A nő kétségbeesésében fejbe lőtte magát, de nem halt meg, sőt még súlyosan sem sérült meg. Flora a barátaihoz költözött, ahol 1876. január 12-én megszülte fiát, Johnt. Az egészségi állapota miatt a gyermeket, Virginia Prentissnek egy volt rabszolganőnek adta át, aki gyermeke halva születését követően, sajátjaként gondoskodott Johnról. William Chaney az apa, a gyermeket nem vállalta. 1877. február 19-én Flora férjhez ment John Londonhoz, majd gyermekét is magához vette. A gyermek Johnt ezt követően kezdik Jackként szólítani. A család Oaklandben telepedett le, ahol Jack később az iskolát is végezte. Londonék nagy szegénységben éltek, sok mindennel próbálkoztak, hogy talpon maradjanak. A „nevelőanya” Virginia Prentiss és családja is Londonék közelébe költözött, így Jack nevelésének később is részese volt Virginia, aki meghatározó anyai alakja volt ennek az időszaknak is. Később gyermekkora kapcsán a szeretet elsődleges forrásaként mindig Virginiát említette a szerző.

Jacket anyja korán megtanította olvasni és zongorázni, kifejezetten jó eszű gyermek volt, de a család anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy csak tanuljon, hanem dolgoznia kellett. 12-13 éves korában már napi 12-18 órát dolgozott egy konzervgyárban és gyakorlatilag ő tartotta el a családot. Megelégelte azonban a folyamatos robotolást, így kölcsön kért gyermekkori nevelőanyjától Virginiától és vett egy hajót, amivel osztrigakalóznak csapott fel. A hajó pár hónap után javíthatatlanul megsérült, így végül fel kellett hagyni az osztrigakalózkodással. 1893-ban egy fókavadász hajóra szegődött el dolgozni, amivel egészen Japánig jutott. Amerikába való visszatérését követően alkalmi munkákat vállalt, majd csavargó lett. 1894-ben csavargásért 30 nap börtönbüntetést kapott, melyet a buffalo-i büntetésvégrehajtási intézetben töltött le. Szabadulása után visszatért Oaklandbe és, anyja támogatása mellett középiskolába kezdett járni. Anyja az iskola mellett támogatta azt is, hogy induljon egy cikkíró versenyen, ekkor jelent meg első publikációja. Iskolásként Jack gyakran tanult egy oaklandi kikötői bárban, ahol a tulajdonos John Heinold volt. Jack elmesélte a tulajdonosnak, hogy egyetemre szeretne járni és írói karriert akar folytatni. Heinold kedvelte a fiatal Jacket ezért tandíjat kölcsönzött neki, hogy esélye legyen az egyetemre. 1896-ban sikerült is felvételt nyernie a Kaliforniai Egyetemre, azonban 1897-ben anyagi okok miatt el kellett hagynia az intézményt, így sohasem szerzett diplomát. 1897-ben őt is elkapta az aranyláz, ezért sógorával, James Sheparddal Klondike-ba utazott. Aranyat bár nem találtak, de itt szerzett tapasztalatai alapján írta meg később több világhírű művét. A Klondike-ban töltött idő erősen megviselte az egészségét. Skorbut alakult ki nála, ami miatt négy fogát elveszítette, s valószínűleg későbbi betegségei is részben innen eredtek. Visszatérését követően kezdett aktívan írni és publikálni, s kezdett felívelni írói karrierje, majd rendeződni anyagilag is az élete.

1900. április 7-én elvette Bessie Maddernt. A szerelmi házasságnak nem nevezhető kapcsolatból végül két gyerekük született, Joan es Bessie. 1903-ban hagyja el első feleségét, majd 1904-ben törvényesen is elváltak. 1904-ben Jack elfogadta a San Francisco Examiner megbízását az orosz-japán háború tudósítására, így Japánba utazott. 1904. január végén érkezett meg Jokohamába, ahol szinte azonnal le is tartoztatták. Lloyd Griscom amerikai nagykövet közbenjárására azonban szabadon engedték. Innen Koreába utazott, de ismét letartoztatták, mert túl közel tévedt a mandzsúriai határhoz. Végül ismét szabadon engedték és visszaküldték Szöulba. Itt engedélyezték neki, hogy a japán sereggel a határig utazzon és megfigyelje a jalui csatát. Eközben Jack kérte a San Francisco Examiner tulajdonosát, hogy engedjék át az orosz sereghez, ahol úgy érezte könnyebben és szabadabban végezhetné haditudósítói munkáját. Az engedélyek megérkezése előtt azonban ismét letartoztatták, mert megtámadta japán asszisztenseit, akiket azzal vádolt, hogy ellopták a lova takarmányát. A börtönből ezúttal Theodore Roosevelt elnök személyes közbenjárásának köszönhetően szabadult, majd visszatért Amerikába. 1905-ben elvette Charmian Kittredge-t, aki valódi lelki társa lett élete végéig. 1906-ban kezdte el építettni a Snark nevű hajóját, mellyel aztán két évig vitorláztak a Csendes Óceánon, de egy betegség miatt végül vissza kellett térniük Amerikába.

Még 1905-ben vásárolt egy közel 1000 hektáros birtokot Glen Ellenbe, amiről egyszer azt mondta, hogy „A feleségem mellett számomra a tanya a legkedvesebb dolog a világon”. Szerette volna, ha a birtokán egy jól működő gazdaságot tud kialakítani, azonban ez nem sikerült, sőt gyakorlatilag komoly gazdasági kudarcot eredményezett. Itt akarta felépíteni hatalmas kastélyát is, amelynek a neve Wolf House lett volna. Két héttel a befejezést megelőzően azonban a kastély kigyulladt és elpusztította a tűz. 1915 végén nyolc hónapra még Hawaiira látogatott, majd 1916 júliusában visszatért végleg a birtokára. Pár hónappal később 1916. november 22-én halt meg a birtok egyik nyaralójában, morfiumtúladagolásban, mindössze 40 évesen. Sokakban felmerült az öngyilkosság gondolata, de vélhetően nem erről volt szó. A klondikei skorbut és a tengeri hajóúton összeszedett fertőzés sem múlott el nyomtalanul, emellett veseelégtelenségben szenvedett és alkoholbeteg is volt. A morfiumot a rendszeresen fellépő erős vesegörcsökre használta, amelyet valószínűleg túladagolt. 1916. november 26-án, a birtokon temették el. Anyja 6 évvel élte túl fiát, míg felesége Charmian, közel 40 évvel később, 1955-ben halt meg. Hamvait férje mellé temették. Jack London életműve páratlan. Mintegy ötven könyvet írt, emellett számos kisebb írása jelent meg. Ő lett az egyik első világirodalmi rangú amerikai író, akinek a népszerűsége a mai napig töretlen. Könyveiben megformált szereplői és történetei, azóta többször feltűntek a filmvásznon is. Műveiből számtalan film és tévésorozat készült. Néhány művét még életében filmre vitték, kettőben maga is játszott.

Részlet a könyvből:

„Hányszor hajoltam itt dobogó szívvel a térkép felé, mindannyiszor a középsó öböl felé nézegetve, a völgy lankái felé – Typee völgyére. A térkép ugyan „Taipi”-nak mondja ezt a vidéket és helyesen, mert igy is nevezik, de én mindig Typee-nek fogom jelölni. Legszebb gyermekkori emlékeim kapcsolódnak ehhez… Egészen kisfiú voltam, álmodó kedvű, kalandvággyal teli, amikor kezembe került egy könyv, Hermann Melville: „Typee” című útleírása. Mennyit merengtem és álmodoztam órákon át, a könyv oldalai fölé hajolva. És az nem volt pusztán csak álmodozás. Ott és akkor már erősen feltettem magamban, történjék bármi, ha megnövök, nagy és erös férfi lesz belőlem, akkor tengerre szállok és elhajózok erre a csodás vidékre, elutazom Typeebe. Mert a világ csodás szépségei, a kalandos élet után való sóvár vágyakozás már az én kicsiny tudatomba is belopakodott – ugyanaz a vágy, mi oly sok országba és vidékre vezetett el, és amely még most is mindig vezérel, örök bolyongásra űz és sohasem homályosul el lelkemben… Az évek szálltak, de Typee nem merült feledésbe gondolatvilágomban. Amikor egyszer a Csendes-óceán északi részén folytatott hét hónapos tengeri csavargásból tértem vissza San Franciscóba, akkor elhatároztam, hogy most megvalósítom régi álmomat. A kikötőben éppen a kétárbocos Galilee készülődött útra akkor a Marquesas-szigetek felé, de legénységi létszáma már teljes volt, és én, aki aránylag gyakorlott tengerészember voltam és elég fiatal ahhoz még, hogy ez büszke önbizalommal töltsön el – mégis hajlandó voltam már-már egyszerű hajóinasnak elszegődni a Galileera, csakhogy elvitorlázhassak Typeebe. Természetesen a Galilee nélkülem indult útnak a Marquesas-szigetekre. Azt hiszem, hogy a kapitány valami szökevénynek nézhetett, amikor hajóinasnak jelentkeztem. De lehet az is, hogy már ez a hely is be volt töltve. Annyi bizonyos, hogy nem fogadtak fel hajósinasnak sem és nekem ismét csak el kellett temetnem régi vágyamat.

Az évek iramodtak, mint nekiszabadult, szárnyaslábú paripák. Százféle terv született meg bennem, valósult meg vagy fulladt sikertelenségbe; de a Typeet nem feledtem el. Közben író lettem, híres ember – és most végre-végre itt vagyok Typee partjai mellett, kerekre nyílt szemmel bámulom az álomvölgy ködös körvonalait… Mígnem egyszerre csak elkapta a Snarkot valami kósza szélvihar, tovaragadta a kis öböl mellől és a hajó messzire lendült a haragos hullámok között. Futó tekintetet vetettünk a térképre és a körülöttünk száguldó tájra, majd az iránytűt Sentinel Rock felé állítottuk be, mi néhány kilométerre előttünk meredt a fekete ég fe- lé, sistergő tajtékkoszorúval övezetten. Nem volt könnyű dolog a szirtek között kormányozni a hajót a vaksötétben, tisztára az iránytű és térkép, valamint ösztönös megérzésünk tájékozódására bízva magunkat. Tudtam, ha eltévesztjük az irányt és nem érkezünk pontosan Sentinel Rock elé, akkor elkerüljük az egész Taihae-öbölt és a Snarkot kiszolgáltatjuk a szélvihar kénye-kedvének. Ide-oda vetődhetünk egész éjszaka a hullámzó tengeren, ami nem valami kedvező kilátás hatvannapos tengeri remeteélet után, a fáradt utas számára, ki vágyva vágyakozik a szárazföldre, az örök halétel után friss gyümölcsre és főzelékre és a hosszú évek felgyülemlett sóvárgó álmodozásával Typee édes völgyére…

 A dübörgő, fülsiketítő hullámverés közepette hirtelen, közvetlenül a hajó orra elött tűnt fel Sentinel Rock fekete sziklaszirtje. Idönként szélcsendes helyre jutottunk, de alighogy le akartukereszteni a horgonyláncot, ismét utolért a szélvihar és tovasodort minket. Ide-oda hányódtunk a vaksötét éjben. A sziklák felől néha vadkecskenyájak mekegése hangzott kísértetiesen és szívünkben már-már úrrá lett a kétségbeesés. Két szörnyű órán át kínlódtunk igy. Akkor aztán hirtelen megszűnt az eső és a szélvihar, és fölöttünk a kéklő derengésben egymás után tűntek fel a hunyorgó csillagok. Ringatózva haladtunk még előre egy mérföldet a part fel majd tizenegy fonálnyi mélységben horgonyt vetettünk az öbölben. Megérkeztünk Taiohaebe, és nyugodtan hajtottuk álomra fejünket az elcsendesedett hajón.   Reggel tündérországban ébredtünk. A Snark szelíd kikötőben horgonyzott, mit körbefutó, lankás, szőlővel befuttatott hegyek kereteztek, mint valami óriás amfiteátrum nézőtere, egyenesen a tenger hullámaiból emelkedve felfelé. Olyan türelmetlenség fogott el mindnyájunkat, hogy alig tudtuk elvégezni a partraszálláshoz szükséges tengerészmunkát. Azonkívül számtalan nehézség és akadály támadt. Két hónapot töltöttünk egyfolytában a tengeren, az egész idő alatt nem volt cipó a lábunkon és az apró hajón alig járkáltunk valamit. Nem volt könnyű dolog most egyszerre bőr cipőbe bújtatni elkényelmesedett lábainkat és minden idegünkben a hullámok örök ringatózó játékával útra kelni a szilárd és megállapodott szárazföldön. Bizony beletelt huszonnégy óra, míg megszoktuk valahogy ezt, megszoktuk a szárazföldet lábunk alatt és vállalkozhattunk arra, hogy hosszú szőrű, patkolatlan apró hegyilovak hátán útra keljünk szédítő ösvényeken a szárazföld belseje felé.

Az első nap csak kisebb kísérletezéssel telt el, hogy megszokjuk a járást és a lovaglást. Lomha és bizonytalan léptekkel, szorító cipőkben átvergődtünk tropikusan buja sűrűségeken, hogy megismerkedjünk egy pohos, mohlepte és tiszteletre méltó keleti bálvánnyal. Itt európaiakat is találtunk. Egy német kereskedő és egy norvég hajóskapitány alkudoztak a furcsa bálvány elött, próbálták a keleti isten súlyát megbecsülni, és arról vitatkoztak, hogy a gyújtó szemében elveszítené-e értékét, ha kettéfűrészelnék, és úgy szállítanák a hajóra. A két idegen a fehér kereskedők szokása szerint szentségtelen módon kezelte a vén fickót, késeikkel karcolták, majd beledöftek, hogy az anyag keménységét kipróbálják, és azt, hogy milyen vastag a bálványt fedő mohköpenyeg. Ügy látszik, mindenáron arra akarták kényszeríteni, hogy dühödten felugorjék helyéről, szétüssön a szentségtörök között és a maga lábán sétáljon a partra. Végül végig néztük, amint tizenkilenc kanaka bennszülött leemelte talapzatáról a vénséges bálványt és kegyetlen kézzel rákötötte egy gerendákból összerótt állványra. Majd elvonszolták súlyos terhüket a norvég kapitány hajójára, melyen messzi útra kelt és tán még most is hasítja a Csendes-óceánt, útban Európa felé. Ez ugyanis végső szállása minden jó pogány bálványnak, kivéve tán azt a néhányat, amelyik Amerikába kerül, de különösen azt az egyet, amelyik örök és merev nyugalmával itt vigyorog az asztalomon mellettem, amikor e sorokat írom, és itt fog vigyorogni mindig a szomszédságomban, amíg meg nem halok. Nyugodtan vigyorog, mert hiszen ő lesz az, aki győzedelmeskedik: ő vigyorogni fog akkor is, amikor az én csontjaim már régen a föld alatt porladnak.

Szintén bevezetőként egy ünnepségen vettünk részt, ahol Taiara Tamarii, egy hawaii tengerész fia, aki egy bálnavadász hajóról szökött meg éppen, marqueszán anyja haláláról emlékezett meg; tizennégy egész sertést tett rostra, és az egész falut meghívta. Elmentünk tehát, egy bennszülött herold fogadott, egy fiatal lány, aki egy hatalmas sziklán állt és körbe kántálta az információt, hogy ez az ünnepség a mi jelenlétünkkel vált tökéletessé – mely információt pártatlanul megosztott minden érkezővel. Éppen hogy leültettek, mikor is megváltoztatta kántálása hangfekvését, és a társaságon heves izgalmi állapot lett úrrá. Kiáltásai vérmesekké, fülsértőkké váltak. A távolból válaszkiáltások hangzottak fel, férfhangok, melyek féktelen, barbár kántálásba olvadtak, ami hihetetlenül vadnak hangzott, valósággal vér és háború szagát lehetett érezni a levegőben. Aztán a trópusi lombkorona egyik résében megjelent a vadak processziója, meztelenül, leszámítva a cifra-tarkabarka ágyékkötöket. Lassan közeledtek, mély torokhangon üvöltöttek diadallal és nagy exaltációval. Vékony karókat vittek a vállukon, melyekről meglehetős súlyú, titokzatos tárgyak lógtak, miket zöld levélborítás takart el szem elől.

Disznók voltak, ártatlanul kövér, félig megsütött disznókat takart az a zöld levélborítás, ám a férfiak a régi idök dicsőségének imitálásával hordták be őket a táborhelyre, amikor is még „hosszú-disznók” lógtak a mostani disznók helyén. Na már most, a hosszú-disznó egyáltalán nem disznó. A hosszú-disznó csupán polinéz eufemizmusa az emberhúsnak; és az emberevők e leszármazottai, élükön egy király fiával, úgy hordták ezeket a disznókat az asztalhoz, amint régen hordták nagyapáik a legyilkolt ellenséget csemegének. Néha-néha a processzió megállt, hogy a hordozóknak alkalmuk legyen különösen bősz diadalüvöltést hallatni, valamint ellenségeiket lenéző és étvágycsináló hangokkal izzítani még tovább a levegőt. Melville tehát, két generációval korábban tanúja volt, amint a legyilkolt Happar harcosok holttestét pálmalevelekbe csomagolva ünnepségre hordták a Ti-n. Máskor a Ti-n, „megfigyelt egy különösen faragott faalkotmányt”, és amint belenézet, szeme megakadt, „egy emberi csontváz összevissza dobált csontjain, melyek még frissek voltak a vértöl, és itt-ott emberi húscafatok lógtak róluk”.

A kannibalizmust sokan tündérmesének tartják az ultracivilizált világban, olyan emberek, akiknek talán nem tetszik a gondolat, hogy önnön vadonban élő őseik esetleg valamikor a régmúltban szintén hódoltak hasonló szokásoknak. Cook kapitány meglehetősen szkeptikus volt ez iránt, míg egy szép napon egy új-zélandi kikötőben szántszándékkal próbára nem tette a dolgot. Úgy esett, hogy egy bennszülött eladásra felhozott a fedélzetre egy szép, napon szárított fejet. Cook parancsára a húscafatokat levágták és átadták a bennszülöttnek, aki mohón marcangolni kezdte. Enyhén szólva, Cook kapitány alapos empirista volt. Mindenesetre ezzel a cselekedetével még egy bebizonyított tényt szolgáltatott a tudomány számára, miben az különben is nagy hiányt szenved. Még álmában sem gondolta volna, hogy létezik egy szigetcsoport több ezer tengeri mérföldre onnan, ahol az utána következő napokban különös polgári per alakult ki egy olyan ügyből, mikor is egy öreg maui törzsfőnököt becsületsértéssel vádoltak, amiért makacsul erősítette, hogy teste Cook kapitány nagylábujának élő sírboltja. Azt mondják, hogy a felperesek nem tudták bebizonyítani, hogy az öreg törzsfőnök nem a navigátor nagylábujjának sírhelye, és hogy a pert ejtették.

Azt hiszem, már nem lesz alkalmam ezekben az elfajzott időkben részt venni egy hosszú-disznó lakomán, ám legalább a tulajdonomba került egy megfelelően igazolt marqueszán lopótök, hosszúkás alakú, különösen faragott, több mint százéves, melyből két tengerészhelyszerző vérét itták. Egyike a kapitányoknak nagyon gonosz ember volt. Eladott egy rozoga bálnavadászcsónakot, vadonatújra festve szép fehér festékkel egy marqueszán törzsfőnek. De alig hajózott el a kapitány, a bálnavadászcsónak darabjaira hullott szét. Olyan szerencséje volt, hogy nem sokkal ezután mindenek között éppen annál a szigetnél szenvedett hajótörést. A marqueszán főnököt nem érdekelték a visszafizetési és különböző árleszállítási ajánlatok; primitív igazságérzete volt és ugyanolyan primitív elképzelése a természet leszámolásáról, és kiegyenlítendő a számlát megette az embert, aki megcsalta.”

A Snarkot, mely a nevét Lewis Carroll 1876-os „The Hunting of the Snark” című költeménye után kapta, 1906-ban kezdte el építettni Jack London. Egy szokásos tóparti fürdőzés és az eközben megszokott álmodozás során merült fel a gondolat, hogy hét év alatt körbe kellene vitorlázni a földet. Az először irreálisnak tűnő, álomszerű kép, aztán egyik pillanatról a másikra egyre inkább megvalósíthatónak tűnt, olyannyira, hogy Jack London megrendelést adott a Snark megépítésére. A nehezen és sok kihívás mellett elkészült kétárbocos vitorláshajó 45 láb hosszú volt (később kiderült, hogy csak 43 láb) a vízvonalnál és 55 láb hosszú a fedélzeten. A legnagyobb vitorlarúd 15 láb magas volt. A vitorlák mellett egy 70 lóerős segédmotorja is volt, valamint mentőcsónakkal is felszerelték. A fedélzeten semmi felesleges nem készült, csupán a két kajütlépcső lejárata. Lent tágas terem, kényelmes társalkodó íróasztallal, kis könyvtár és néhány hálófülke volt található. 1906-ban nagyjából 30000 dollárt költött rá a szerző, ami mai értékében közel egymillió dollár lenne. Eladásakor az összeg tizedét kapta érte, mindössze 3000 dollárt.

Az eredeti terv egy hét éves világ körüli utazás lett volna. Jack London olyan útról álmodott, amelyet nem csupán tengeren tesznek meg, hanem édesvízen is. Kínában a Jangcén is akart hajózni, de emellett tervezte a nílusi hajózást, sőt úgy gondolta, hogy a Dunán felhajózik Budapestig és Bécsig, a Temzén Londonba és a Szajnán pedig Párizsba. Európa csatornái és folyó mellett azonban Amerika folyói, csatornái és tavai is a hét éves útiterv részét képezték. Hajózni tervezett a Hudson folyón, az Eire-csatornán, a Nagy Tavakon, a Michigan tavon és a Mississippin. A hatalmas tervekből, azonban „csupán” két év és „csak” a sendes óceáni szakasz valósult meg. Az indulást követően a Hawaii szigetek volt az első jelentős állomás, utána a Marquises szigetek következett, majd Bora Bora és a térség számos kisebb szigetét érintve érkeztek meg a Salamon szigetekre. Az itt elkapott rejtélyes betegség vetett végett aztán a hét évesre tervezett útnak és tért vissza Jack London és felesége Amerikába. A szerző bőrbetegsége miatt a kezét nem tudta használni, fájdalmai voltak, volt eset, amikor a keze kétszeresére dagadt, vagy éppen a körmei rövid idő alatt vastagodtak meg drámaian. Az eset súlyossága miatt gőzhajóval Ausztráliába utaztak, ahol öt hét kórházi kezelés következett, majd öt hónap betegen egy hotelszobában és végül ezt követően sikerült csak hazatérni. A betegség a hazatérést követően röviddel, magától meggyógyult. Jack London minden nehézség ellenére élete egyik legboldogabb időszakaként emlegette a Snarkon töltött hónapokat és felesége is igazán élvezte ezt az időszakot, sőt a tervezettnél korábbi befejezés, kimondottan megviselte. Könyve zárszavában erről szépen ír a szerző.

A hét évre tervezett vitorlásút hírére sokan jelentkeztek útitársnak, dolgozónak a Snarkra. Komoly személyzetet nem tervezett Jack London, de hajósinast és szakácsot mindenképpen szeretett volna felvenni, elsősorban azért, hogy tehermentesítse őt és feleségét sok olyan feladattól, amelyet muszáj megcsinálni és sok időbe kerül. Azt nagyon hamar eldöntötték, hogy az útitárs csak férfi lehet. Sokan és sokfélék jelentkeztek a nagy kalandra, (melyről a könyvben egy fejezetben ír is a szerző) de egy személy nevét, aki végül meg is kapta az „állást” mindenképpen meg kell említeni. A fiatal Martin Johnson útban Kansas felé olvasott Jack London utazásáról. Levelet írt Londonnak, kérve, hogy részt vehessen az úton, amire végül pozítiv választ kapott. Jack London és Martin Johnson jól kijöttek az út során, jól együtt tudtak működni, szóval jól sikerült a választás. Martin Johnson visszatérését követően bejárta Amerikát, majd megismerkedett Osa Leightyvel, aki a kansasi Chanute színházban énekelt. 1910-ben házasodtak össze és ekkor egy különleges kalandokkal teli élet vette kezdetét. 1913-ban Martin Johnsonnak megjelent a „Through the South Seas With Jack London” (Déli tengereken keresztül Jack Londonnal) című könyve, melyben a Snarkon szerzett élményeit meséli el. 1917-ben utazni kezdett a házaspár és gyakorlatilag amolyan amerikai kalandor házaspárként élték az életüket. A 20. század első felében egzotikus, távoli vidékeken készült filmjeikkel és kalandkönyveikkel ragadták meg a közvélemény fantáziáját. Martin és Osa fotósok, felfedezők, marketingesek, természettudósok és írók voltak, akik a világ számos térségében tanulmányozták a vadon élő állatokat és a térség népeit. Felfedeztek sok akkor még ismeretlen vidékeket, és filmfelvételeket és fényképeket készítettek róla, így sok amerikai számára ők tették lehetővé e távoli vidékek első megismerését. Mind Martinnak, mind Osának jelent meg magyarul is műve, így biztosan találkozni fogunk a házaspárral még itt az ELBIDA projektben.

Johnsonék után térjünk vissza Jack Londonhoz és művéhez. A könyv szerintem remek. Nincs teljeskörű élményem a szerzőtől, de ez a könyve különösen jó. A történet minden kalandot kedvelő olvasó számára csábító lehet, a szerző írói képességei kiválóak, így minden adott ahhoz, hogy a könyv olvasmányos, izgalmas és lebilincselő legyen és ez így is van. Gyorsan olvasható és nem óriási a terjedelme. Számomra kifejezetten kedves élmény volt. Azt nagyon bánom, hogy a magyar kiadásokból az illusztráció kimaradt, ami pedig nyilván tovább fokozta volna az olvasmányélményt, de még így képi anyag nélkül is könnyen átélhető az utazás romantikája. Jack London rövid élete alatt olyan írói életművet alkotott, ami párját ritkítja. A „Snark – Kirándulás a föld körül” című könyv egy különleges része ennek az életműnek. Az utazást, az útleírást kedvelő olvasók számára mindenképpen a kötelező olvasmány kategóriát képviseli. Elektronikus formátumban ez a könyv nem elérhető, de akár az első magyar nyelvű kiadás, akár a modern kiadás is simán megfizethető, emellett nem beszerezhetetlen, így akit érdekel az könnyedén meg is tudja vásárolni. Mindenkinek bátran ajánlom a könyvet. A szerzőtől most búcsúzunk az ELBIDA projektben, de Johnson művének bemutatásakor biztosan elő fog még kerülni Jack London különleges tengeri kalandja.