Zarándok út Rákóczi sírjához

Zarándoklatról vagy zarándokútról már többször volt szó itt az ELBIDA projektben. Általában a fogalomhoz valamiféle vallásos tartalmat társítunk, ami nem csoda, hiszen zarándoklatokat tipikusan vallásos indíttatásból egy szentnek tartott helyszínre szoktak szervezni. Vannak azonban nem tipikus zarándoklatok is, erre kiváló példa Szentesi-Tóth Kálmán ritka műve, amelyben egy olyan zarándokútról mesél, ahol az úti cél II. Rákóczi Ferenc sírja volt. A történet egészen különleges, hiszen a zarándokok között olyan neveket találunk, mint Vámbéry Ármin, Wosinszky Mór, Thaly Kálmán, Dessewffy Arisztid vagy éppen Szádeczky Lajos. A Rákóczi szabadságharc kezdetének 200. évfordulóján, 1903-ban szervezett zarándokútra két külön csapat indult el, majd Bukarestben találkoztak, ahonnan már együtt utazott tovább Konstantinápolyba a közel száz zarándok. Szentesi-Tóth Kálmán, aki Karcag polgármestereként résztvevője volt a nemzeti zarándoklatnak, hazatérését követően megírta élményeit és tapasztalatait a „Zarándok út Rákóczi sírjához” című könyvében. A könyv 1904-ben jelent meg Karcagon, Sződi Sándor Könyvkereskedésének gondozásában. A 94 oldalas műben 16 szövegközti kép található (a képek minősége különösen gyenge).

Szentesi-Tóth Kálmán 1875. május 1-jén született Karcagon. Anya Kiss Róza, míg apja Szentesi-Tóth János volt. Apja az 1848-1849-es szabadságharcban huszárszázados volt, majd földbirtokos lett és a Nagykun kerületek csendbiztosa. Rimaszombaton végezte a gimnáziumot, majd Budapestre került ahol jogi végzettséget szerzett. 1902-ben avatták doktorrá a Ferencz József Tudományegyetemen Kolozsvárott. 1902. december 15-én a függetlenség párt színeiben indult a polgármesterválasztáson, ahol sikerül szoros eredménnyel, de legyőznie az addigi polgármestert Tassy Benc Gézát. Az ekkor 28 éves Szentesi-Tóth Kálmán nagy hittel vetette magát bele a város vezetésébe. Hitte, hogy a személyes vagy politikai ellentétek ellenére is a város érdekében együtt kell működnie mindenkinek. Az első világháború előtti időszakban számos sikeres fejlesztést vitt véghez a városban. Többek között az új városháza, a villanytelep, a víztorony, a városi takarékpénztár megnyitása és a gimnázium bővítése is a nevéhez köthető. A fejlődést a háború kitörése törte meg. A háborút követően az őszirózsás forradalom időszakában a város belső békéje érdekében kérte a nyugdíjazását, de végül a körülmények miatt a döntés nem született meg. Ideiglenesen Szánthó József vezette a várost, de formailag polgármester helyettesként, így jogilag még mindig Szentesi-Tóth Kálmán volt a városvezető. 1920-ban értesítette a belügyminisztert, hogy a helyi viszonyok változása miatt visszavonja a nyugdíjkérelmét és úja vezetni kívánja a várost. Pár hónappal később, 1921 elején azonban ismét úgy döntött, hogy mégsem vág bele újra, ezt a döntését elfogadta a belügyminiszter és végül 1921. február 15-én hivatalosan is nyugdíjba ment, ezzel lezárult közel két évtizedes polgármesteri munkája. Szentesi-Tóth Kálmán polgármestersége mellett tagja volt a vármegyei törvényhatósági közgyűlésnek, főgondnoka volt a karcagi református egyháznak, igazgatósági tagja a Karcagi Népbank Rt.-nek és a Magyar Általános Takarékpénztárnak, és emellett több takarékpénztár felügyelőbizottságában is szerepet vállalt. Egyesületi elnöki és díszelnöki pozíciója mellett, szerkesztője volt a Nagy-Kunság és a Karcagi Napló újságoknak. Szeretett írni, több írása is megjelent nyomtatott formában. Aktív társadalmi-közéleti életet élt polgármesteri megbízatásának felmondását követően is. 1946. szeptember 14-én, 71 éves korában, váratlanul öngyilkos lett, megmérgezte magát. Tettének konkrét okai ismeretlenek.

Részlet a könyvből:

„Mikor vonatra szállottunk, ugy bucsuztunk el Bukaresttől, mint régi ismerőstől. Magyar testvéreink kendő lobogtatása és éljenzése közt indultunk tovább Konstáncza felé.

Alföldön haladtunk, nagy, hatalmas alföldön, a román alföldön. A magyar alföld is egyhangu, mert hiszen a rajta levő falu egyike olyan, mint a másika, a kútgém emitt olyan, mint amott; a ménes, a gulya ha méretekben, számban változó is, de azért egyforma képet nyújt. Mégis nagy különbség van a román és a magyar alföld közt, mégis unalmasabb a román alföld. A román alföldön nem láttunk egy ménes, egy gulyát. Órák teltek el s nem látunk egy tanyát, egy fát, egy kútat. Az óriási sikság mintha nem lett volna egyébbre teremtve, mint hogy az a nehány parlagi sas uralja, mely vonatunk zajára fel-fel röppent. Estefele járt már az idő, a mikor a fekete tengerhez közeledtünk. E tájon találtunk rossz kis falucskákat s szélmalmokat, mely utóbbiak abban különböznek a mi szélmalmainktól, hogy nem téglából, hanem fából vannak épitve s nem 4, hanem 6 vitorlájok járja a czigánykereket.

A román alföldön az egyedüli érdekesség a csernavodai dunai híd, a mely a Dunán, annak a Fekete-tengerbe való torkolása előtt vezet keresztül.

Sötét este volt, a mikor a technika e remek alkotásán átmentünk. Ettől kezdve már lázas izgatottsággal várta mindegyikőnk a tengert. A tenger! Mi száraz földi patkányok mit is tudunk a tengerről!? Azt tudjuk, hogy az olyan nagy darab viz, a mely sós és hogy az a viz olyan szeszélyü, hogy bizonyos időközökben dagad, azután meg apad és hogy mélyebb, mint a Balaton. A tenger pedig nem egészen olyan. Igaz, hogy dagad, de dagadása olykor-olykor a száz méter hosszu hajót oly magasra emeli, hogy a feneke is látszik s azután a másik pillanatban levonja a mélybe, hogy hatalmas árboczának a hegye se látszik. Sik a tenger tükre, hogy a belenéző nap sugarait meg se rezditi, nyugodt, mint a másjusban kékelő mező szélcsend idején, de egy percz s a sirájokat szeliden ringató tükör összetöredezik s a haragosan összetorlodó hullámok az eget verdesik habjaikkal. Romániának Konstáncza nevü kikötőjéből 14 óra alatt ér Konstantinápolyba a gyors hajó, de volt rá eset, mint hajónk egy matróza mesélte, hogy egy téli vihar miatt ez utnak megtétele három napot és három éjet vett igénybe. Mi is Konstanczába szállottunk hajóra. A román államvasutaknak nagy fényüzéssel berendezett Regele Carol 1. nevü gyors hajójára.

Este 10 óra volt, a mikorra podgyászainkat elhelyeztük, azután siettünk a fedélzetre, várni a horgony felhuzását. A hajó orrára gyülekezett a magyar társaság és a mint elhangzott a gépnek indulást jelző rekedt kürtölése s kezdett tőlünk a part távolodni, zengett a dal, hogy :

„Hazádnak rendületlenül

Légy hive óh magyar”

Lassanként eltüntek a part lámpái, csendesedett a hajó fedélzeti élet s mikor már csak a világitó torony eltünö s meg-meg ujuló fénye volt látható, egynehány aludni félő utas kivételével mindnyájan behuzódtunk háló fülkéinkbe, hogy addig pihenhessük fáradalmainkat, míg nyugodt a tenger, míg fel nem borzolódnak az eddig még szeliden ringó habok.

Azt tartják, hogy ha kedvező időben teszi meg valaki az utat Konstanczától Konstantinápolyig, jövet bizonyára vihart kap. Miránk jó idő járt. Nap felkeltekor a nőket kivéve pihent erővel láttuk viszont egymást a fedélzeten. Körülöttűnk, a merre csak néztünk, mindenütt víz és ismét csak víz. Sötét és sötétkékes víz, a mely harsogva igyekezett tiltakozni az ellen, hogy a hajó barázdát hasit széles vállán s haragjában fehér tajtékkal vette körül. Part nem látszott sehol, felettünk a magas ég domborodott, allattunk pedig 1000 méter mélység pihent. A mélység felett, a magasság alatt büszkén, biztosan haladt hajónk. Lassankint mindenki felhuzódott a fedélzetre, a honnan ugyan óráról órára mindig csak azt látta, amit már látott, vizet és eget, de a melyet még sem tudott eléggé nézni. Aztán megis népesedett a levegő. Karcsu sirályok usztak felettünk, majd leereszkedtek a hullámokra, hogy ott ringassák magukat. A víz is megelevenedett. Hatalmas delfinek jobbról, balról a hajóval mintegy versenyt uszva kisértek bennünket s szabályos időközönként öles ugrásokat téve, egész nagyságban látni engedték magukat. Nagy érdekléődéssel néztük a halászoknak ezeket az önzetlen barátait. Azt egész természetes dolognak tekinti bárki is, hogy a kutya, a ló s a házi állatok többi faja barátságban él az emberekkel, de hogy hidegvérü állat, tengeri állat, a hal s az ember közt jó viszony fejlődjék ki, hihetetlennek tetszik; pedig számtalan példa bizonyitja, hogy nem hihetetlen dolog. A delfin például segédkezik a halászatnál. Apály kezdetén, a mikor a halak kezdenek vissza huzódni a tengerbe, a halászok kiáltásaira a delfinek mintegy csatarendben állva a part felé usznak s maguk előtt a hálóba hajtják az apró halakat, a miért aztán a zsákmányban osztoznak a halászokkal s kapnak jutalmul borba mártott kenyeret is. Vannak halásznépek, mint már Plutachos, a nagy görög s Splinius, a nagy római iró is bizonyitja, hogy a gyermekek annyira barátságban vannak a delfinekkel, hogy együtt fürödnek, sőt megtörténik, hogy a gyermekek lovagolnak is a delfinen. Mi utasok nem kivánkoztunk ugyan a bennünket kisérő delfineken uszkálni, de azért érdekkel szemléltük az uszó emlősöknek ezt a barátságos faját.

Lent a hajó aljában, a mi már a víz alatt van, találnak helyet a harmad osztályu utasok. Nyomorult nép az, a mi ott összeverődik, hasonlitani sem lehet a mi harmadosztályu utasainkhoz, kivéve, ha tót és oláh munkások azok az utasok. Hajónkon a harmadik osztályt Bulgáriából menekülő török parasztok töltötték be, a kik Ázsiába igyekeztek. Tudni való dolog, hogy Törökországban bármi létesüljön is, a melyről nálunk azt mondják, hogy állami épület, állami intézet, vagy állami birtok, arról Törökországban azt mondják, hogy az a szultáné, a szultán készittette, a szultán uradalma, stb. A hajónkon levő szerencsétlen bulgáriai törökök is a szultán ázsiai telepére igyekezte.

Igyekeztek! Ezt a szót nem igen ismeri a török, vagy ha ismeri is, de nem gyakorolja. A török nem igyekszik. Alláh nagy, Alláh megsegiti a hivőt, a kegyest, a becsületest, ha nem igyekszik is. Ez a hit megbénitja a török tevékenységét; magával keveset gondol, annál kevesebbet gondol másra. Mohamed szerint a férfi tökéletességéhez tartozik, hogy nem ártsa magát oly dologba, amelyhez semmi köze nincs. Ha nyomorban élt a földön, de becsületesen, övé a tulvilág, a földi élet rövid ideig tartó változandóságait épp azért nyugodtan türi. Hajónk harmadosztályu utasai is oly nyugodtan, szótlan üldögéltek párnáik, szerszámaik kőzött, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy kénytelenek oda hagyni a falut, hol szűlettek, a földet, amelyre verejtékök hullott s menni kényszerülnek idegen földre, amely föld bár a szultáné, de mégsem olyan, mint az, ahol gyermek játékaikat eljátszották.”

1903-ban az országban számos helyen készültek megünnepelni a Rákóczi szabadságharc kezdetének 200 éves évfordulóját. Az ünnep alkalmából 1903 augusztusában egy felhívást tettek közzé, melyben bejelentették, hogy nemzeti zarándokútat szerveznek Rákóczi sírjához. A felhíváshoz lényegében bárki csatlakozhatott. Az eseményre megalakult a Rákóczi zarándoklat előkészítő bizottság, melynek tagja Thaly Kálmán, Dessewffy Arisztid. Szádeczky Lajos, Vámbéry Ármin, báró Nyáry Jenő és Wosinszky Mór volt. A rövid szervező munkát követően 1903 októberének elején két zarándokcsapat indult útnak, akikhez még csatlakozott az egyetemi ifjúság csapata is. A 10-én induló csapatot Vámbéry Ármin és Thaly Kálmán, míg a 11-én indulókat báró Nyáry Jenő főrendiházi titkár és Láng Manó az államvasutak központi menetjegyirodájának az igazgatója vezette. A teljes zarándokút vezetője pedig Lung György tanácsos és Dessewffy Arisztid képviselőházi tanácsos volt. A két csapat Bukarestben találkozott, ahonnan már közösen folytatták az útjukat Konstanca irányába. Innen a „Regele Carol I.” hajóval utaztak tovább egészen Konstantinápolyig. A zarándokút során ellátogattak Rákóczi sírjához, de emellett meglátogattak további bujdosók sírjait is, valamit tiszteletüket tették Guyon Richárd sírjánál is.

A St. Benoit templomban egy gyászmisét szerveztek Rákóczi és társai emlékére, amelyet Wosinszky Mór szekszárdi apát tartott és azt követően Szádeczky Lajos tartott emlékbeszédet. Az ünnepélyen a szultánt Redvan basa képviselte. Konstantinápolyban a társaság találkozott a helyi magyarokkal, élükön gróf Széchenyi Ödön basával is, valamint a küldöttség vezetőit fogadta maga a szultán, aki elismeréseket is átadott. Dessewfy Arisztidet, Szádeczky Lajost, Wosinszky Mórt és Lung Györgyöt az Ozmanje rend tiszti keresztjével tüntetett ki, de mellettük a Bethlen grófnő, Kemény bárónő és Haller bárónő Sefkat rend elismerést kaptak, míg Láng Manó és Gálos Kálmán pedig tisztikeresztet vehetett át. A magyar küldöttség is vitt ajándékot a szultánnak, kifejezve ezzel a magyar nép háláját azért, hogy mind Rákóczit és társait, mind a szabadságharc üldözöttjeit befogadták és otthont adtak nekik. Az ajándék pedig egy hálafelirat volt, pazar vörös szattyánybőr kötéssel. Az okmányon látható csodás iniciálékat és szélrajzokat Bajay Béla iparművész tervezte.  A szöveg pedig így szólt:

„Császári Felség! A magyar nemzet küldöttei, kik felejthetetlen, dicsőséges emlékű nagy fejedelmük, II. Rákóczi Ferencz sírjához zarándokoltunk, szabadságharcza felséges küzdelmének 200 éves évfordulója alkalmából a honfiui kegyelet adóját lerójuk, mély hódolattal kérjük Császári Felségedet, kegyeskedjék legmélyebb hódolatunk és hálánk érzelmeit kegyesen fogadni, azon jóakaratú rokonszenv és nagylelküség számos jeleiért, amiket Császári Felséged és a török nemzet a megpróbáltatások napjaiban számüzött testvéreink iránt tanusítani kegyeskedtek”

Az okmányt melyet minden zarándok aláírt, Dessewffy Arisztid nyújtotta át. Az eseményt követően a zarándokok tiszteletére egy díszebédet tartottak. Másnap a zarándokcsapat, ugyanazon az útvonalon, ahogy odafelé utaztak, hazaindult.

Az utazás némi diplomáciai bonyodalmat is okozott, de végül a törökök fogadtatásából ítélve nem lett komoly következménye. A zarándokcsapat már Konstantinápolyban volt, amikor azok a hírek érkeztek, hogy Bécs, dinasztiaellenes tüntetésnek tekinti a zarándoklást, így a zarándokok barátságos fogadtatása a törökök által, Bécsben „rossz hangulatot” keltene. Ennek ellenére Szentesi-Tóth könyvéből és más korabeli írásokból is arra következtetek, a törökök figyelmen kívül hagyták a jelzést, nem törődtek Bécs rossz hangulatával, mert kimondottan barátságosan fogadták a magyarokat, sőt a szultán még számos elismerést is átadott a záróesemény alkalmával. A diplomáciai vihar inkább vélhetően csupán “vihar volt egy bimbiben”.

A zarándoklathoz egyetlen rövid észrevételt fűznék, amolyan bizonytalansági pontként. Vámbéry Ármin szerepével kapcsolatos a bizonytalanságom. Az egyértelmű, hogy a zarándoklat előkészítő bizottságának tagja volt Vámbéry, ugyanakkor az utazáson való jelenlétében már nem vagyok ilyen biztos. A zarándokút elég jelentős sajtófigyelmet kapott, azaz jó pár korabeli újság hírt adott a történésekről, egészen a szervezétől az elindulásig. A „Hazánk” című újság közli, hogy Vámbéry az egyik induló zarándokcsapat vezetője, ugyanakkor más pontokon, már nem jelenik meg Vámbéry neve.  Szentesi-Tóth Kálmán művében sem emlékszem, hogy szerepelne a neve, emellett a hálafelirat aláírói között sem találtam Vámbéryt, amit pedig elvileg minden zarándok aláírt és Szentesi-Tóth név szerint fel is sorolja őket művében. Szóval olvasva a korabeli híreket és a könyvet is, olyan érzésem volt, mintha Vámbéry valójában „csak” a szervezésben vett volna rész, de jelen nem lett volna az utazáson. Persze lehet nagyon egyszerű a válasz. Lehetséges, hogy csupán kimaradt a felsorolásból, hiszen 86 nevet olvasni Szentesi-Tóth felsorolásában, miközben ennél ismereteim szerint többen voltak, és Vámbéry nevének hiánya mellett, például Thaly Kálmán neve sincs Szentesi könyvében, aki pedig elvileg ugyancsak a zarándokok között volt. Ezek a talányok azok, amelyek igazán izgalmassá teszik egy-egy mű vagy történet körbejárását és vélhetően ha mindent biztosan tudnánk az idővel unalmassá is tenné az egész folyamatot.

Szentesi-Tóth Kálmán műve az a kategória, amiért gyűjtőként rajongok. Ritka, ismeretlen és érdekes. Irodalmi tekintetben nem kiemelkedő, de nem is rossz. Amolyan könnyed kis útleírás, amelyből árad a túlfűtött hazaszeretet, mely néha kicsit pátoszossá teszi az írást, de ettől függetlenül szerethető a mű, a történet pedig önmagában is egy érdekes és kevéssé ismert nemzeti zarándokútról mesél. Ajánlom tehát bátran egy könnyed esti olvasmánynak. Szinte beszerezhetetlen a könyv, így ajánlásomnak sok értelme nem lenne, ezért, hogy mindenki egyénileg is véleményt alkothasson a műről, elektronikus formátumban elérhetővé teszem Szentesi-Tóth Kálmán ritka művét az ELBIDÁRIUMban, így onnan szabadon letölthető az. A szerzőtől búcsúzunk az ELBIDA projektben hiszen ismereteim szerint más utazással kapcsolatos írása nem jelent meg, ugyanakkor, ha a könyvespolcomra tekintek, akkor azt érzem, hogy a ritka, ismeretlen és érdekes művek sokáig részesei lesznek még a blognak.