Argentínában

Náday Ferenc a kor sikeres színésze 1863-ban szerződött a Nemzeti Színházhoz, melynek haláláig tagja is volt. Csathó Kálmán könyvében szellemes, könnyed eleganciájú, hódító és elbűvölő egyéniségként jellemezte, akit életében óriási népszerűség, halálában pedig túlzott nimbusz övezett. Felesége az ismert és sokakat elbűvölő operaénekesnő, a szépséges Vidmár Katalin volt.  A párnak két gyermeke született, Béla és Ilona. A gyermekek szülei útját követék. Béla színész lett, míg Ilona opera és dalénekesnő. Mai bejegyzésünk főszereplője a fiúgyermek, Náday Béla. Apja nyomdokain kikövezet útja volt a Nemzeti Színházba így mondhatni jelentős előnyökkel indult a pályán, azonban a történetnek voltak árnyoldalai is, mely egy életen át elkísérte a fiúgyermeket. Édesapja sikerei, elismertsége elérhetetlen volt Náday Béla számára, amely komoly kisebbségi érzést és bizonytalanságot szült benne. A kor szakmai visszajelzései bár pozitívak voltak róla, ugyanakkor a közönség szeretetéhez nem elég „csupán” a szakmai minőség, hanem szükséges hozzá a személyiségből fakadó szeretetreméltóság is. Náday Béla önérzetes, szélsőséges és bizalmatlan volt másokkal, így keveseket engedett közel magához. Bár voltak kiemelkedő és emlékezetes alakításai és a Nemzeti Színház örökös tagjának is választották, mégis inkább a sajnálatra méltó szó marad meg róla, mint sem a sikeres.

Joggal teheti fel a kérdést az olvasó, hogy mit is keress az ELBIDA projektben Náday Béla, hiszen szűkös életrajzában, nyoma sincs utazásnak. Tény, hogy Nádayra nem, mint híres utazóra vagy útirajzíróra emlékezünk, ugyanakkor életében mélyebbre ásva mégis csak találunk egy rövid pár hónapig tartó epizódot, egy Argentínai utazást, egy segélygyűjtő akciót és egy erről írt könyvet. Náday Béla „Argentínában” című könyve egy rendkívül különleges mű. Gyűjtőként az ilyen könyv az, amely igazán lázba hoz. Egy alig ismert történet, egy ismert személy tollából, egy szinte ismeretlen műben. Náday Béla, mint a Budapesti Hírlap kiküldött tudósítója utazott 1920 januárjában Argentínába. Nagyjából három hónapot tartózkodott a dél-amerikai országban, majd visszatért Magyarországra és hazatérését követően röviddel, könyv formájában írta meg az utazás során átélt élményeit és az országban szerzett tapasztalatait. A mű 1920-ban Budapesten jelenik meg a Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Ujságvállalat Részvénytársaság gondozásában. A 64 oldalas műben 14 kép található.

Náday Béla, teljes nevén Újhelyi Náday Béla István Pál (született: Nauratyill Béla) színművész, 1877. május 29-én született Budapesten. Apja a kor népszerű színésze Náday Ferenc, míg anyja az ugyancsak népszerű operaénekes Vidmár Katalin volt. Apja eredetileg orvosnak szánta, de ő már fiatalon a színészet iránt érdeklődött.

Újházi Ede javaslatára, már 17 évesen fellépett a „A három testőr” című darabban. A sikere nem maradt el, melynek hatására jelentkezett a színésziskolába. 1898-ban szerződtette le a Nemzeti Színházhoz. Első szerepe a nemzetiben a „A makrancos hölgyben” Nathaniel volt. 1901. június 6-án feleségül vette Kaszay Margit Júlia Ilonát, aki egy földbirtokos volt. Első házassága azonban zátonyra futott, 1911-ben elváltak majd 1912-ben elvette Tasnádi Ilona színésznőt, akivel élete végéig együtt is maradtak. Tasnádi Ilona apja, a kor ismert történész, levéltárosa volt, Tasnádi Nagy Gyula. 1924. június 21-én, 25 éves évfordulója alkalmával, aranygyűrűvel jutalmazták, majd 1828-ban a Nemzeti Színház örökös tagja lett. Általában szerelmes fiatal férfiakat, drámai és klasszikus vígjátéki hősöket formált meg. 1920-ban a Budapesti Hírlap kiküldöttjeként Argentínába utazott, ahol nagyszabású jótékonysági akciót szervezett. Jótékonysági tevékenységéért több elismerésben is részesült. 1937. október 25-én a Nemzeti Színház 100 éves jubileumi ünnepségét tartották az Akadémián. Náday a várakozó tömegben rosszul lett és röviddel ezt követően a mentőautóban, 60 éves korában, elhunyt. 1937. október 27-én a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Részlet a könyvből:

„1920 január 7-ikén reggel a Columbia fölszedte horgonyát és ólmos esőben megindult hosszu utjára. Ezer fedélközi utasa volt a hajónak, akik között 370 osztrák tiszt a családjával vándorolt ki az Ujvilágba. Vérmes reményekkel, megátalkodott bizakodással indultak ezek a tisztek az uj hazába. Nem is sejtették, milyen szörnyü megpróbáltatások várnak még rájuk. Remény, jókedv és bizalom ömlött el a fedélközön, erős emberek az erejükben biztak, éles elmék a tudással reméltek uj életet megalapozni, a föld munkásai rengő, nagy buzatáblákat láttak már sárgallani a kezük munkája nyomán Argentina bevetetlen, óriási nagyságu mezőségein és mindenki egyformán hitt valami rettenetes megbabonázottsággal abban a mérhetetlen gazdagságban, abban a csodás jólétben, amely odakünn, a La Plata vidékén vár reá. Mert arról semmiféle prospektus nem ad hirt, hányan térnek vissza a délamerikai kivándorlottak közül szerencsésen, boldogan, gazdagon, avagy hányan alapozzák meg odakünn akármilyen verejtékes munkával is gyönyörünek álmodott jövőjüket. Könyvemben megkisérlem föltárni a csalódásoknak azt az iszonyuan keserü láncolatát, amelyen ezek a rózsás reményekkel eltelt emberek keresztülmennek, amig végül is elpusztulnak.

A II. osztályon, ahol én is utaztam, 50 hely volt, természetesen az utolsóig kiadva. Egy-két utitársammal csakhamar megismerkedtem, igy Devrient argentinai nagybirtokossal, a bécsi Burg-Szinház hires rendezőjének nagybátyjával, aki családját vitte most magával Argentinába, továbbá Rodolpho Luck chilei milliomos német posztókereskedővel, aki ugyancsak hozzátartozóiért jött Európába. Még sok gyáros, milliomos utazott velünk együtt, akik a háboru rettenetes hat éven keresztül el voltak családjaiktól szakitva és csak most nyilt végre alkalmuk nejüket, gyermekeiket hazavinni Argentinába. Az első osztályon, mivel a hajó nem csupán személyszállító, hanem kereskedelmi hajó is volt, mindössze 8 hely volt. Ezeken a helyeken az uruguayi konzul utazott haza családjával s igy az egész elsőosztályt kizáróan ő foglalta el.

Utitársaim között nemsokára magyarokat is felfedeztem, igy egy erdőmérnököt, akit az Argentinában vélt hatalmas erdőségek csábitottak kivándorlásra. Amikor Devrient nagybirtokos az erdőmérnök terveit hallotta, a magyarság iránt érzett meleg szeretettel jegyezte meg:

• Kedves uram, hisz Argentinában száz meg száz mérföldet is bejárhat, amig egy-egy erdőségre bukkan! Ne keressen ön erdőt odakünn, mert iszonyu lesz a csalódása. Szivesen adok önnek állást birtokaimon, szegődjék az én szolgálatomba!

És az erdőmérnök, fanatikusan reménykedő honfitársam, a hajón el is fogadta a Devrient ajánlatát és megegyezett az argentinai milliomossal. De alig hogy Buenos-Ayresbe érkeztünk, a mérnök kijelentette, hogy ő mégis csak elindul erdőt keresni, ahol önálló munkával jobban érvényesülhet. És nekivágott  a mérhetetlenül nagy Argentinának – erdőt keresni. Mikor eltávozott, Devrient elgondolkozva szólt hozzám:

• Meglátja, uram, hosszu ideig fog bolyongani, kisérletezni, míg végre koldusan, lerongyolódottan fog visszatérni hozzám, ha ugyan még emlékezni fog a nevemre és könyörögni fog az általam ajánlott állásért!

Még sok magyar utazott a Columbián, legnagyobbrészt menekült kommunisták, akik a fedélköz utasai közt jártak-keltek. Nyughatatlan lelkük még itt, a hajón sem pihent, hanem beszéltek, izgattak, agitáltak Marx tanainak a szellemében és folyton-folyvást álmokat, terveket szőttek, világrészekről, ahol agyrémeik valóra válnak. Az egyikről később hallottam még odakünn, Buenos-Ayresben. Az argentinai bolsevik-mozgalom agitátorává szegődött és annak leveretésével sulyosan bünhődött. A többi eltünt a szemeim elől.

A Columbia pedig nyilegyenesen siklott előre és nemsokára a nyilt tengeren voltunk. Amig az öbölből kiértünk a sik tengerre, az egyik árbockosárban egy matrózt láttam, aki különös távcsővel a tenger mélyét figyelte. Amint megtudtam, ez az őrtállás a lerakott és a hajók utját még mindig veszélyeztető aknamezők miatt van, mert még érintetlenül megvannak az osztrák-magyar hadihajók által elhelyezett aknák. Mikor a hajó kiért a nyilt tengerre, az őrállás megszünt.

Künn a sötétzöld Adrián. A fedélzeten vagyok és nézem, mint töri át a nap a köd sürü kárpitját. Az eddig lágyan ringó hajónk most egyszerre táncolni kezd. Január 7-ike van és itt a tengeren ugy tünik fel mintha fenruárnak is vége volna már. Aranyszinü téli délelőtt van, a tengeren fehéren tajtékzó hullámokat szánt a hajónk és már az Appennini-félsziget mellett haladunk…

Ekkor már az utasok háromnegyed része megkapta a tengeri betegséget. Csak a legmerészebb fantázia képzelheti el azt a rut látványt, ami akkor a fedélközön a szemlélő elé tárul. A fedélköz utasai csak este 6 órakor mehetnek le hálótermükbe és reggel 7 órakor már el kell hagyniok azt. Egész nnap a fedélközön vannak, tehát a legnagyobb szennyben és büzben, amit a tengeri betegség következtében maguk az utasok okoznak.

A fedélköz utasait, köztük a 370 osztrák tisztet és családtagjaikat, a hajóstársaság meglehetősen mostohán kezelte. Ugy étkeztek, mint egy hadsereg legénysége, csajkákból, füles edényeikből, amelyeket nekik maguknak kellett kimosniok. Ruhanemüiket is ők maguk mosták és mivel a hajón tartályokban levő édesviz a főzéshez volt szükséges, sós tengervizben kellett kimosni fehérnemüiket, olyan vizben, amelyben a szappan nem habzik… Jég hiányában ivóvizük 15-16 fokos meleg édesviz volt.

A hajón 12 élő vágómarha volt, melyek épp ugy megkapták a tengeri betegséget, mint az emberek. Amikor e beteg állatok már nem tudtak lábukon állani, levágták őket. a hajó előrésze, ahol a vágómarhák kivégzése történt, piroslott a kiömlött rengeteg vértől.

A fedélköz utasai közös mosdóban tisztálkodtak, képzelhető, milyen mérhetetlen volt a szenny ezek között a szegény emberek között. A II. osztályon természetesen európai stilusu volt az utazók ellátása. Table d’hote-rendszer szerint étkeztünk, külön kajütben háltunk és fedélzetünk is elegáns és kényelmes volt. Négynapi utazás után Nápolyban kikötöttünk.”

Náday Béla története számomra a különösen ritka, sőt talán mondhatom az extrém ritka könyve vásárlásával kezdődött. Egy késő esti szokásos „könyvvadászatom” során egy számomra ismeretlen kötetre találtam. Az ilyenkor protokollszerű utánanézést rövidre fogtam, mert hamar rájöttem egy igazán ritka darabra bukkantam. A megrendelést követően, lecsuktam a laptopom és nyugovóra akartam térni, hiszen jócskán éjfél után járt már az idő, de nem hagyott nyugodni a dolog, ezért még telefonon pötyögve próbáltam Nádayról információt szerezni. Náday megvolt, de tudósítói kiküldetéséről, vagy argentínai utazásáról semmit nem találtam, így kezdtem gyanakodni, hogy az általam talált színész Náday nem azonos a könyv szerzőjével. Másnap azonban kutakodva az Interneten egy Kusz Veronika és Ránki András által szerkesztett „Dohnányi-tanulmányok 2017” című tanulmánykötetben, rábukkantam egy mondatra: „Értesüléseit feltehetően Náday Béla színész-újságíró népszerű írásából merítette, aki a Budapesti Hírlap megbízásából – még 1920 elején, vagyis majd harminc évvel korábban – három hónapot töltött Argentínában”. A tanulmányból kiderült, hogy Dohnányi testvére Mici, amikor kiderült, hogy Dohnányiék elhagyják Európát és Argentínába távoznak, aggodalommal vette tudomásul, hogy vélhetően Náday Béla könyvéből szerzett ismeretek alapján kirajzolódott kép alapján esett az országra a választás, mely könyv akkor már majdnem 30 éve volt, hogy megjelent. A rövid epizódból azonban az is egyértelművé vált számomra, hogy a szerző és a színész Náday Béla, egy személy. A bizonyosság megszerzése után már célirányosan az archívumokban kutakodva végül pár apró információt még sikerült begyűjteni, amely minden kétséget kizárt a szerző személyét illetően.

Az első világháborút és a forradalmat követően, gyakorlatilag az újabb nagy magyar kivándorlás előestéjén, Rákosi Jenő az akkori legnagyobb magyar lap, a Budapesti Hírlap főszerkesztője kérte fel az utazásra barátját Náday Béla színészt, így lett ő a Budapesti Hírlap dél-amerikai kiküldött tudósítója. Argentínába érkezését követően, folyamatos tudósításokat küldött a lapnak, elsősorban az országban tapasztaltakról és az ottani már kivándorolt magyarok helyzetéről és lehetőségeiről. A kinti tartózkodás során ismerkedett meg Hollandia argentínai nagykövetével D’Artillac Brill-lel, aki 1920. január 21-től a holland kormány utasítására átvette Magyarország, Bajorország és Ausztria képviseletét Argentínában. A találkozó során Náday beszámolt a követnek a nehéz magyar helyzetről és kérte hozzanak létre egy bizottságot, mely a magyarországi nyomort hivatott enyhíteni. Másnap elkezdődött a szervezőmunka. A bizottság elnöke maga a követ lett, míg tagjai pedig Esteban Pataky, a „Hollandi Bank” főkönyvelője, Janovitz Elemér kereskedő és Náday Béla lettek. Náday megírta az adakozásra történő felhívást, majd a „Hollandi Bank” saját költségén sokszorosította azt, így elkezdődhetett a gyűjtés az éhező budapesti gyermekek részére. A jótékonysági akció keretében 8500 peso (850.000 korona) és 1000 peso értékű adomány gyűlt össze. Náday emellett kint tartózkodása során találkozott Schwimmer Sándorral és feleségével, akik Észak-Amerikában éltek de üzleti ügyeik Argentínába szólították őket. Náday hatására Schwimmer a budapesti kórházaknak és szegény gyerekeknek kezdett gyűjteni, amely még 1.000.000 korona értékű adományt eredményezett, melyet Schwimmer személyesen hozott Magyarországra. Náday argentínai jótékonysági akciója tehát jelentős sikerrel zárult.

Náday 1919. decemberében indult Magyarországról, akkor amikor éppen a szénhiány miatt megszüntettek néhány vonatjáratot. 33 órás nehézkes vonatutat követően, 1920. január 7-én a Columbia fedélzetén veszi kezdetét a tengeri út. 38 napi hajóút után érkezik meg Buenos-Airesbe, ahol nagyjából 3 hónapot tölt el. A 3 hónap alatt a jótékonysági akció szervezése mellett, kapcsolatokat épít, ottani magyarokkal találkozik és igyekszik széleskörű ismeretet szerezni az ország politikai, gazdasági és művészeti világáról. Könyvében van, hogy elragadtatással ír az országról, de van, hogy komoly kritikákat fogalmaz meg valamely részterülettel szemben. Összességében azonban egy pozítiv képet rajzol a dél-amerikai országról, így nem csoda, hogy akár Dohnányi, akár a száz meg száz kivándorolni készülő magyar Náday könyve alapján vonzó lehetőségnek vélte Argentínát. Náday beszámol könyvében a megjelenést követő sok-sok érdeklődő és kivándorolni vágyó magyarról, de összességében figyelmeztetést is megfogalmaz a tervezgetőknek. Szerinte, aki Argentínába akar kivándorolni, az tanuljon meg spanyolul, legyen annyi pénze, hogy minimum másodosztályon tudjon oda kiutazni és emellett legyen akkora tartaléka, hogy akár egy évig is megéljen munka nélkül. Több olyan példát is mesél könyvében, amikor a kellő felkészültség hiánya miatt, koldusbotra jutott az álmokat kergető kivándorló. A Nemzeti Színháztól összesen 6 hónap szabadságot kapott, így 1920. április végén már a hazafelé útra készülődött. Végül a „Sofia” nevű hajóval tér vissza Triesztbe, majd 1920. június 20-án érkezik meg Budapestre. Hazatérését követően az utazás tapasztalatairól azonnal jelentést készített Horthy Miklós kormányzónak.

Náday Béla könyve, gyűjtői szempontból igazi kuriózum. A magyar utazási irodalomnak nem kiemelkedő darabja, de könyvészeti és gyűjtői szempontból egészen különleges. Végtelenül ritka. Ismereteim szerint sohasem volt aukción és a fizikai létezéséről is minimális nyom található a neten. Hivatkoznak a létére, de például a könyvről csak egy kép található, amely ugyanaz a kötet, ami most már az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben is megtalálható. Minden gyűjtői izgalom mellett, azonban olvasni is érdekes, szóval alapvetően és összességében jó könyv, éppen ezért döntöttem úgy, hogy az ELBIDÁRIUMban elérhetővé teszem a művet. Náday Béla furcsa ember volt, és a könyvét olvasva is jól érzékelhető, a bevezetőben is már említett személyiségében megjelenő furcsa kettősség. Ugyanakkor Náday egy olyan történelmi pillanatban járt Argentínában, amikor a kivándorlás újabb jelentős hulláma kezdett el kialakulni, így tudósításai valamint könyve, az alapvetően pozitív Argentínáról rajzolt képpel, vélhetően sokak számára volt meghatározó írás. Náday Bélától természetesen búcsúzunk a blogban, hiszen több a témába illő könyve nem jelent meg, de remélem, még sok Náday Béla művéhez hasonló, szinte ismeretlen könyvvel fogunk még találkozni az ELBIDA projektben. Én biztosan rajta leszek az ügyön.