“Kwaheri” “Viszontlátásra”

A vadászat szó hallatán sokakban sokféle gondolat fogalmazódik meg. Valaki értelmetlen gyilkolást lát benne, valaki csodálatos szenvedélyt, valaki a zsákmányszerzésre asszociál, míg sokan éppen a közeljövőben megnyíló vadászati kiállítás kapcsán fogalmazzák meg támogató vagy bíráló gondolataikat. A vadászat számomra kedves szenvedély annak ellenére, hogy jómagam nem vadászok. Gyermekkori élmények villannak be, amikor nevelőapámmal a Zselicben található vadászterületükön ködös szeptemberi alkonyatkor hallgattuk a szarvasbőgést, vagy éppen amikor barátommal (aki nagy vadász volt) a gemenci erdőben barangoltunk. Imádtam ezeket a napokat, de nem csupán ezen élmények miatt szeretem a vadászatot. Gyermekként, amikor beteg voltam és egymagam feküdtem otthon az ágyban, pont nevelőapám vadászkönyvekkel teli könyvespolcába volt beépítve a televízió. TV nézés közben, el-elkalandozott a tekintetem és olvasgattam fekve, messziről a könyvcímeket. Tekintetemet egy könyv mindig megragadta, mert nem értettem a címét. Húsz év a frika szívében. Sokat gondolkodtam azon mi az a „frika”, míg erőt nem vettem magamon, lázasan felkeltem és odamentem a polchoz. Ahogy a könyvet óvatosan kihúztam a többi közül, a borítólapon visszaköszönő afrikai elefánt képe egyből nyilvánvalóvá tette tévedésemet. Amit én a frikának olvastam az valójában Afrika volt. Jót mulattam balgaságomon, viszont a könyvet magammal vittem az ágyba és beleolvastam. Ekkor kezdődött a vadászirodalommal kapcsolatos vonzalmam, amihez könnyen hozzáfértem, hiszen nevelőapám, később a lánytestvérem, majd annak minden későbbi fiúbarátja vadász volt. Bárhol is laktam, vadászirodalom mindig volt. Hullámzó volt persze olvasási intenzitásom, de a vonzalom mindig megmaradt. Aztán jött a Stanley könyv, a gyűjtő szenvedély, az ELBIDA projekt, de ezt már szinte történelem. A vadászathoz sokszor szervesen kapcsolódik az utazás is, ezért az utazási irodalomnak és a vadász irodalomnak van egy jókora közös halmaza, amelyet azon túl, hogy személyesen nagyon szeretek, az ELBIDA projekt hátterében húzódó gyűjteménybe is folyamatosan keresek. A blogban már több izgalmas vadászkötetről meséltem, de az utóbbi időben egy kicsit feledésbe merültek csodás utazós vadászkönyveim. Most azonban ismét a fókuszba kerülnek különleges és ritka vadász kötetek is.

Báró Huszár László dúsgazdag póhalmi földbirtokos, szenvedélyes vadász volt és bár több írása is megjelent időszaki kiadványokban, könyve azonban csak egy. A „Kwaheri” „Viszontlátásra” című könyv, sokak szerint az egyik legszebb magyar vadászkönyv, amellyel nehezen vitatkozok, hiszen az illusztrációk benne egészen kivételesek. A könyvben található tollrajzok Vezényi Elemér festőművész rajzai után készültek, de emellett Vezényi Elemér és Lilian Tubb festményei is részét képezik a csodás képi háttérnek, amelyet természetesen a szerző saját fotói tesznek teljessé. A könyvben Huszár László saját 1926-1927-es tanganyikai vadászexpedíciójáról mesél, ahol nem mellékesen két világrekord trófeát is zsákmányolt, egy Fekete lóantilop és egy Közönséges nádiantilop elejtésével. A könyv 1929-ben jelent meg Budapesten, a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában. A mindösszesen 300 oldalas műben, 8 színes műmelléklet, 140 egyszínű kép és tollrajz, valamint 1 kihajtható térkép található.

Báró Huszár László 1884. május 11.-én született Anarcson. Annak ellenére, hogy a dúsgazdag földbirtokos életében számos érdekes epizód található, teljes életrajza gyakorlatilag ismeretlen maradt előttem. Van ahol „könnyelmű” emberként írják le, aki valósággal szórta a pénzt a hobbijára a vadászatra, amelyet szenvedélyesen szeretett. A család nagy vagyona ennek köszönhetően folyamatosan csökkent is. Többször járt Afrikában és eljutott Dél-Amerikába is szenvedélyének hódolva. Az első világháború kapcsán többször feltűnik a neve, mint ulánus százados, majd később dragonyos főhadnagy, azaz szinte biztosra vehető, hogy katonaként is szolgált. A háború után neve mellett a császári és királyi kamarás  rang is feltűnik, de sok konkrétumot nem találni élete ezen szakaszáról. Bár számos vadászexpedíciója volt, egyedül az 1926-1927. évi tanganyikai vadászatával kapcsolatos útjáról jelenik meg könyve, emellett azonban számos cikket publikál vadászattal foglalkozó időszaki kiadványokban, illetve általánosságban is sokat tett a vadászirodalom népszerűsítése érdekében. A fia, Báró Huszár József életrajzából tudjuk, hogy apja a két világháború között egy hajtóvadászaton véletlenül agyonlőtt egy román hajtót, ezért el kellett menekülnie az országból és ekkor telepedett át Magyarországra, ahol a családnak szintén voltak birtokai. Feleségét és hat gyermekét Erdélyben hagyta. A család maradéka 1944-ben úgyszintén Magyarországra menekült, majd ezt követően a román hatalom mindenüket kisajátította. A tragikus sorsú gyermek Huszár József 1946-ban visszatért Marosvásárhelyre, majd megnősült. 1957-ben végül letartoztatták Báró Huszár Józsefet, a Román Népköztársaság államrendjének erőszakos megdöntésére tett kísérlet miatt. Kegyelmi kérvényét természetesen elutasították és bár sokat reménykedtek, hogy a golyó általi halál ítéletét mérsékelik, végül 1958. szeptember 1-jén, az aradi börtönben kivégezték.

Apja Huszár László neve feltűnik egy 1927-es Pesti Hírlapban megjelent apró hírben, amikor arról ír az újság, hogy a báró két oroszlánkölyköt ajándékozott az állatkertnek Budapesten. Huszár elmondta, hogy Tanganyikában puszta kézzel fogta el az oroszlánkölyköket, amelyeket végül Magyarországra szállított és ezt követően döntött az ajándékozás mellett.

Érdekes epizód a Huszár család életéből, hogy amikor a gyermekeik kicsik voltak akkor, ahogy az egy arisztokrata családnál megszokott volt, tanítót fogadtak a gyermekek mellé. A házitanítói megbízatást 1928. október 1. és 1929. július 31. között Dsida Jenő látta el, aki „orvosi tanácsra” egy éves szabadságot vett ki, mert szerkesztői munkájába nagyon belefáradt és joghallgatóként a szigorlataira is készülni akart.

Báró Huszár László életéből csupán a halálának az időpontját tudjuk még, ami pontosan 1966. október 27-én volt, amikor is 72 éves korában Ituzaingoban (Argentína) hunyt el a híres magyar arisztokrata, utazó, vadász és író.

Részlet a könyvből:

„Beiráról azt állítják, hogy Afrika legnagyobb forgalmű kikötője. Nem kételkedem benne, de a városkában – azt hiszem – egy napnál tovább nem bírnám ki. A Savoy Hotelben, ha a legyezőboyok nem álmosak, el lehet fogyasztani egy teát, más élvezetet azonban Beira nem nyujt.

Innen pár napi út után Moçambique városába érkeztünk, ahol egyszer már hosszabban tartózkodtam és innen az ország még alig ismert részeibe indultam. Kissé tüzetesebben kívánok is foglalkozni ezzel az érdekes ősrégi portugál erősséggel.

A kultúrigényes angol „South az Eastafrican Year book”-jában Moçambique városáról csak két szóval emlékezik meg: „No Hotels”. (Nincs szálloda.)

Kénytelen vagyok elismerni, hogy ez a két rövidke szó éppen úgy jellemzi a várost, mint magát az angolt. Én, sajnos, a magam kárán okulva jöttem rá, hogy mit jelent Afrikában a „No Hotels”, különösen ott, ahol a víz a négyszázesztendős ciszternákban poshad.

Hamar átesünk a kiszállást megelőző hivatalos formalitásokon s aztán búcsút mondva a sok jó ismerősnek és a majdnem otthonunkká lett hajónknak, a Nyassának, átsiklunk a vitorlással a partra. Onnan még egy pillantást vetünk hajónkra és – kezdődik a „kaz moto” (suahéli szó = nehéz munka, szószerinti fordításban = forró munka), az afrikai élet.

A Nap melege elől ki-ki oda rejtőzik el, ahová tud és csak estefelé, amikor tűrhetőbb a helyzet, merészkedik ki. Én ebben a tekintetben túlságosan el voltam kényeztetve, hiszen úgy az Atlanti, mint az Indiai óceán déli részén a délisarkról áramló tengerár és az állandóan lengedező hűs szellő gondoskodott arról, hogy tengeri utunk ne legyen túl forró.

Természetes, hogy első utam itt is a sziget északi részén lévő bennszülött negyedbe vezetett, ahol európai részére mindig akad új benyomás, különösen itt, ahol a makuákat első ízben láthattam otthonukban. Áthaladva az európai, illetve arab városrészeken, már messziről integetnek a jövevény felé a kókusz és legyezőpálmák himbálódzó, hosszú levelei, amelyeken ezrével csicseregnek és lármáznak a szövő madarak, körtealakban lelogó fészkeik közelében. Ez az esti takarodó, amelyből minden madár kiveszi köteles részét. Felettünk sarlós pálmafecskerajok cikáznak és egyenkint csapnak le, hogy éles körmükkel a védő pálmalevelek alatt megkapaszkodva, éjjeli szállásra térjenek. Karcsú alakjukkal azt a benyomást keltik, mintha csak három hosszúkás tollból állana egy-egy madár.

A  kunyhók előtt is nyüzsgő élet folyik. Az egyik bibi (nő, asszony) azzal foglalatoskodik, hogy rugkapálva ordító csemetéjének felső ajakába fúrja a törzsjelet. Amint észreveszi közeledtemet, gyorsan távozik gyermekével a kunyhó legbelsejébe, hiszen ilyen alkalmakkor különös ereje lehet az igézésnek, meg aztán nem is tartozik az európaira az, amit a bennszülött családi törvénye, vagy vallása előír.

A másik kunyhó előtt nagy sokadalom guggol és figyel valamit. Csak suttogva beszélnek s messziről látom, hogy valami különösen fontos dolog történik ott. Tényleg, szabályos műtétet végez egy csupa csont férfiú a páciensen, aki messze safariról (karaván-út) a homoki bolhától fertőzve tért haza.A duzzadt lábon a kisujj teljesen hiányzik; a körmök környékén a sebek és daganatok egymást érik, de a mester most a hegyes tövissel szakszerűen piszkálja ki a borsónagyságú fehér bolhatojásfészkeket és egy cserépdarabra rakja. A tartózkodóan viselkedő közöség csendes aaaa-val fogad egy-egy előpiszkált tojásfészket. A mestert munkájában hangos beszéddel megzavarni nem illik, a magukról megfeledkező nagyhasú totokat (gyermekeket) a nép inti rendre, úgyhogy az orvos kezeügyében a földön heverő kibokóra sor sem kerül.

• Jambó bwana! (Üdvözléágy uram!) köszöntenek
• Jambó! Ta fanja nini? (Mit csináltok?)

Erre aztán hosszú lére eresztve mesélik el a páciens élettörténetét, származását, családi állapotát és utolsó safariját, meg hogy betegségét a Namurola-hegyek és Ribáva között szerezte, de az arab, aki a karavánt vezette, nem engedte, hogy bármit is tegyen ellene, mondván: Allah akarta így!

Egy tágasabb ernyőépítmény előtt elhaladva, barátságos Karibu! (lépj közelebb, jer be) köszönt. Ez a jumbe (a községi előljáró) lakása. Itt csak ő maga lakik, asszonyai és gyermekei távolabbi kunyhónegyedben vannak, ahová ő napközben csak ritkán jár. Sok minden érdekeset hallok tőle. Többek között azt, hogy itt is sokkal jobb idők jártak akkor, mikor a kormány még nem kergette el a misszionáriusokat és nem okkupálta a kolostort. Hiszen a misszionáriusok között volt egy nagy varázsló is, névleg Bwana (úr) Padre Kokida (Páter Himlő), aki az egész országot megmentette a pusztulástól, mert mindenkit megkarcolt egy kis késsel, – csak saját magát nem, – s így ő pusztult el a kokidában. A többi Bwana Padre meg földmívelésre, fonásra tanította őket és aki ügyes volt, még pesát is kapott. De most nem törődik senki velük, csak hajtják munkára őket és ha valaki safariról tér haza, majdnem egész keresetét elveszik tőle. Ő csak azért jumbéskedik, mert jumble-családból született, de szívesen letenné hivatalát és költözne el messze a Companhiába, ahol az angerezi (az angolok neve) emberségesen uralkodik.

Mielőtt távozom, a Keleten kötelező illendőséggel érdeklődöm, kérdezvén, hogy vannak feleségei és gyermekei? Ennek következtében természetesen „dauát” (orvosság) kér az öreg, de hogy mire, azt nem tudja megmondani.

A moçambiquei vásárt minden idegen megnézi, mert annyi tarkaságot és rendetlen összevisszaságot talán sehol a földkeregségen sem látni, mint itt. Olasz, arab, mahindi, goanéz, portugál, makua és még sok más nemzetbeli kereskedik itt, természetesen mindenik a saját hazájabeli áruival. A nagy zűrzavarban és zsivajban még a saját hangunkat sem igen halljuk. Itt mindenki ordít torkaszakadtából, akár van, akár nincs rá szükség. Matama (kölesféle), maniok, mohogo (ehető gumó), liszt, rizs, kávé, gyapot, köles, földimogyoró, vadgyümölcs, tengerihal, mangó, ananász, banán, kókuszdió, csirke, kacsa, tojás, tengericsiga, gyöngykagyló, méz, pombe (pálmasör), szárított cethalhús, dohány, tubák az egyik oldalon, a másikon használati cikkek, zsákvarrótű, bush (bozótvágó) kés, vizeskalabasa, vágóüvegdarabok, veres és kék agyag hajfestéshez, bőrdarabok, szíjak, fez, üveggyöngyök, ré és acéldrót, olaj, pléhkanál, cukornádpipák és tubáktartók, fonott kosarak, zsákok mind sorba a színes makékára közszemlére téve.

A tulsó sarkon az európaiak részére khakiszövet, kész nadrág és ingek, trópusi sisak, tükör, viharlámpa, konzervek, bőröv, ivópohár, borotva, szivarszipka, zebrabőrcipő és masilla, fejsze, zsineg, kötél, kés, írószerek, cukor, vaskapcsok, lakat, evőeszköz, kékítő, élesztő hevernek elképesztő rendetlenségben. A tömegben mindenki lökdösve, taszigálva igyekszik oda, ahol a leghangosabb a lárma. Venni ugyan nem igen szoktak, mert bazárban csak újonc vásárol, hiszen ott nyíltan becsapásra dolgoznak s szembenevetik a Palit. A bazár látogatása tulajdonképen a mocambiquei nép reggeli főfoglalkozása – utána a nap forró óráiban csak kinyujtózva pihenhet az ember.”

A Szuezi-csatorna 1869. évi megnyitóját követően, aki Afrikába akart utazni az jellemzően a legrövidebb úton a csatornát használva jutott el a fekete földrész valamely országába. Báró Huszár László ezzel szemben, a 60-70 napig tartó, jelentősen hosszabb útvonalon érkezett vadászexpedíciója választott helyszínére. A szerző szerint érdemes a „hasonlíthatatlanul élvezetesebb és érdekesebb úton, a Fok felől” megközelíteni az országot, legalább egyszer az életben. Huszár László Angliából a „Njassa” nevű német hajóval indult útnak tanganyikai expedíciójának. A Kanári-szigetek érintését követően 18 napig, míg el nem érték a namibiai Walvis Bay-t („Bálna-öböl) minimális szárazföldet láttak. Elhagyva a Bálna-öblöt a part mentén haladtak tovább a következő megállóig, mely a Kalahári-sivataggal egy magaságban található Lüderitz-öböl volt. Innen Fokváros következett, majd tovább hajóztak Port Elisabeth felé, ahonnan Durban érintésével jutottak a mozambiki Beira városába. Mozambik szigetét (Moçambique) követően rövid pihenőt tartottak Dar es-Salaamban, majd tovább indultak és Zanzibár érintésével érkeztek meg Tangába, amely Tanganyika legészakibb nagy kikötője volt. Innen már vasúttal lehetett tovább utazni Moshi-ig, a Kilimandzsáró déli leejtőéig. Itt veszi kezdetét Báró Huszár László nagyjából kilenc hónapig tartó, számtalan kalanddal, kihívással és élménnyel gazdag vadászexpedíciója. A több országot érintő utazás, számos elejtett vadat és két világrekord trófeát eredményez. A szerző végül 1927 áprilisában, sok nehézség árán, a maláriától szenvedve, hagyja el az általa bűvös, kegyetlen, kiszámíthatatlan és szépséges Eldorádónak nevezett vidéket. Bár az utazás vége sok kellemetlenséget tartogatott, az „Usambara” nevű hajó fedélzetén hazafelé utazó Báró Huszár László, már egy újabb, hosszú afrikai vadászkiránduláson törte a fejét.

Báró Huszár László könyvének azon meghatározásával, hogy az egyik legszebb magyar vadászkönyv, valóban nehéz vitatkozni. Illusztrációs háttere egészen rendkívüli, ahogy maga a könyv is remek. Én nagyon szerettem a könyvet. Több helyen találkoztam olyan véleménnyel, hogy Széchenyi Zsigmond műveihez nem ér fel, azok irodalmi szempontból sokkal jobbak. Lehet, hogy így van, de ehhez még nincs összehasonlítási alapom, annak ellenére, hogy az összes 1945 előtti „nagy” Széchenyi könyv is az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjtemény része már. Hamarosan belefogok azon művek feldolgozásába is és mindenképpen kíváncsi leszek létezik-e, az emlegetett irodalmi színvonal különbség. A minőségnek nálam van egy különös kritériuma, mely felülír sok egyéb értékelési szempontot. Film esetében az a minőségi számomra, amelyet jó nézni, míg könyv esetében az, amit jó olvasni. Nézőként és olvasóként nem szoktam ennél bonyolultabb minőségi szempontokat értékelni. Persze, vannak komoly szakmai vagy művészeti szempontok is, de érték és élménykereső felhasználóként, nem az irodalmi érték dominál, hanem az olvasmányélmény. Amikor fáradtam, éjjel egykor még úgy döntök, hogy egy további fejezetet még elolvasok, az egyértelmű jele, hogy jó a mű. Báró Huszár László könyve ilyen. A szerző jelzi előszavában, hogy a tollforgatás nem mestersége, de ennek ellenére, barátai biztatására és egyfajta kötelességtudatból mégis megírja vadászkönyvét. Azt gondolom, nagyon jól tette, mert egy remek, izgalmas és olvasmányos könyv lett a „Kwaheri”. Bátran ajánlom mindenkinek, vadászoknak és a fekete földrész szerelmeseinek pedig „kötelező” olvasmány. Nagyon változó a könyv elérhetősége. Van, hogy hónapokig nincs a piacon egy példány se, majd néha felbukkan egy-kettő kötet valahol az internetes piacterek egyikén. Nem olcsó, de ha valaki türelmesen keresgél, alapvetően még a tolerálható ár kategóriában beszerezhető az amúgy elektronikus formátumban még sajnos nem elérhető könyv. Báró Huszár Lászlótól most búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen további könyve nem jelent meg a témában, de a vadászat és az ehhez kapcsolódó, sokszor rendkívül kalandos utazás, ha a könyvespolcomra tekintek sokáig része lesz még a blognak. Hamarosan tehát folytatjuk vadászkalandozásainkat.