Tizenöt év Braziliában

Az elmúlt hetekben gyűjtői szerencsém mellém szegődött és több olyan kötetet sikerült a gyűjteményembe vásárolni, amit azt megelőzően nem is nagyon ismertem. Ritkaság mind, sőt bátran mondhatom, hogy extrém ritka, valódi kuriózumokról van szó. Az első bemutatásra szánt kötet a „Tizenöt év Braziliában” című könyv, mely szerzője Dr. Wild Lajos, aki konzuli titkárként utazik 1922-ben Brazíliába, majd a konzuli kirendeltség átszervezésekor nem jött haza, hanem orvosi vizsgái letétele után Santa Rosában telepedik le. Bátyja Wild Endre szerkesztette az 1930-as években az Aradon megjelenő, „Vasárnap – erdélyi katolikus kultúrszemle” című lapot, melyben megjelentette testvére személyes élményeiből fakadó brazíliai leveleit. Később aztán ezeket a leveleket egybefűzve jelent meg 1936-ban a „Vasárnap” nyomdai műintézet kiadásában Aradon, a Minorita Kultúrház gondozásában a „Tizenöt év Braziliában” című könyv. A mindösszesen 146 oldalas műben számtalan a szerző által készített fotó található és egy térkép. A könyv olyannyira ritka, hogy a legnagyobb magyar független műkereskedelmi portálon egyetlen példányát sem találni, de az interneten kutakodva is csupán egyetlen példányt találtam egy romániai antikvárium sok-sok évvel ezelőtt eladott könyveinek archívumában. Szóval egy igazi gyűjtői csemege, amely azonnal az ELBIDA projektbe kívánkozott.

 

Dr. Wild Lajos orvos, író, 1892-ben született Aradon. Középiskoláit Aradon, Kézdivásárhelyen és Selmecbányán végezte. Szülei korai halála után Budapestre ment és elvégezte a gyógyszerészeti fakultánst. Az első világháborúban az orosz fronton szolgált, majd elvállalta 1922-ben a konzuli titkári felkérést Braziliába, amely döntésében komoly szerepet játszott, hogy a tüdőbetegsége miatt az orvosok tropikus klímát javasoltak neki. Braziliában a legfőbb feladata a magyar kivándoroltak felkutatása és érdekeiknek a képviselete volt.

A konzuli kirendeltség átszervezésekor nem hazajött, hanem Sao Paoloban letette orvosi vizsgáit, majd Santa Rosában telepedett le és egy kis szanatóriumot alapított. Egy dúsgazdag leprásnak minősített beteg, sikeres gyógyítása után, amikor rájött, hogy nem leprás, hanem ólommérgezése és vesebaja van, rendkívüli népszerűségre tett szert és kimondottan keresett orvos lett. Szanatóriuma felvirágzott, így alapvetően módos emberré vált Wild Lajost. Santa Rosában feleségül vett egy magyar származású nőt, majd egy kislányuk született. Serro Azulba költöztek, ahol feltalált egy gyógyszert, ami a legtöbb trópusi betegségre hatékony szernek minősült, de a Bayer cég, féltve az aszpirin egyeduralmát próbálta meggátolni annak gyártását.

Két év pereskedés után végül Wild Lajos megnyerte a pert és piacra dobta a „pastilhas Wild” nevű gyógyszert, amiért a Brazil Kereskedelmi és Iparkamara nagydíjjal és aranyéremmel jutalmazta. Orvosként, gyógyszerkutatóként, vadászként és „egyszerű” turistaként sokat utazott az országban. Későbbi életét már homály fedi, annyit lehet csupán tudni, hogy valamikor 1960-ban Braziliában halt meg, 68 évesen.

Részlet a könyvből:

„Öt évvel ezelőtt egy furcsa végű krokodil-vadászaton vettem részt, de még ma is élénken emlékszem rá. Leirom úgy ahogy történt!

Az Amazonas melletti Tefféből indultunk el hajnalban motoros csónakon Franz Erkens-el és néhány bennszülöttel krokodilt lőni. Mindenütt a part mentén haladtunk, hogy ne csak a vizet, de az őserdőt is kémlelhessük.

A trópuson, amilyen gyorsan sötétedik, ép oly hirtelen világosodik is. Még félórával ezelőtt csak egy keskeny fénysáv jelezte a derengő hajnalt, de most már fényzuhatagban fürdik a gigászi folyam. Papagályok csapata éktelen rikoltozással repül el felettünk. Titokzatos hangok törnek elő a fák, bambusok és liánok sűrűjéből, hol suhogás, hol recsegés hallatszik. Majd elhalkul minden zaj, csak egy sabiá üdítő éneke trillázik a nagy csendbe, hogy újabb és újabb hangegyvelegnek adjon helyet. Az őserdő ébredésének simphoniája ez! Hatalmas üstökű bambus, égbenyúló parái, gesztenye, babér, gajuvira, canella, grápia fák mellett visz el utunk. Ezekről hajókötél vastagságú indák, szipók lógnak az Amazonas vizébe, mintha csak arra volnának teremtve, hogy rajtuk a majomcsalád kényelmesen kúszhasson a vizbe egy kis reggeli mosakodásra. Néhány velünk szemben úszó fatörzset kellett kikerülnünk, így közvetlenül a part közelébe sodródtunk. Ezt az alkalmat Erkens oktalan vérengzésre használta fel – egy gorilla ivadékot lőtt le. Ezután artikulátlan hangokra lettünk figyelmesek. A gorillaanya a fa egy másik ágán embermódjára, behajlított könyökére hajtotta fejét és szemét, arcát eltakarva „sírt”.

Már több mint 2 órája utaztunk és a motoros sebességével arányosan a hőség is növekedett. Az átlag temperatura itt 40° Celsius körül mozog, ennél sokszor magasabb is, de 27°-nál alacsonyabb hőmérsékletet eddig még nem észleltek. Most széles ivben bekanyarodunk a Jacarezinho folyóba, ahol sok a krokodil.

Csak két fénylő szem a folyó tükrén és a hátcsigolyák körül egy bizonytalan, elmosódni látszó sáv árulta el az első krokodil jelenlétét. Puskadörrenés! A krokodil megfordult tengelye körül, most már csak fehér hasa látszott ki a vizből. Krokodilt lövéssel csak úgy lehet leteríteni, ha a golyó a szemén keresztül hatol a fejbe. Máskülönben vastag páncéljáról visszapattan a golyó. Hátra volt a krokodil megpányvázása, hogy a csónakhoz köthessük és így vontassuk Tefféig. A kiséretünkhöz tartozó bennszülöttek babonás félelemmel húzódoztak a krokodil megkötésétől, azt állítva, hogy az szerencsétlenséget jelent és a jacare – itt ez a neve – még halála után is tud ölni. Evezőkkel lökdöstük tehát a partig, ahol már rendes hurokkal a csónakhoz erősítettük.

Itt láttuk egy óriáskígyó tetemét is hangya-rajoktól körülvéve, de két részben. Mellette egy oszlásnak induló fiók-jacare teteme feküdt. Az óriáskígyó tragédiáját a bennszülöttek – akik kitünő megfigyelők – a következőképen rekonstruálták: a fiók-jacare az óriáskígyó gyomrában lehetett. Ilyenkor a hasfalak feszülése következtében a kígyó bőre is kitágul, melyet tetőcserép módjára borítanak a pikkelyek, ezek a feszülés következtében egyes helyen felnyilnak. Ide behatol egy pár hangya, melyek valósággal belerágják magukat a kígyó testébe és onnan addig ki sem jönnek, míg a fej a törzstől el nem válik. Csak akkor értesítik a többi hangyát, melyek tömegükkel a már ismert módon eltakarítják a kígyó tetemét.

Végre elindultunk vissza Teffébe. A hőségtől áléltak voltunk, sokat szenvedtünk a moszkitók csípéseitől is, melyek rajokban támadtak ránk. Fülünk zúgott a sok chinintől, melyet a malária ellen preventiv céllal szedtünk. A nap már magasan állott az égen, mire Teffébe érkeztünk. Ott partra vonszoltuk a jacaret. Közepes példány volt, 3 és fél méter hosszú. Erkens egy karóval kitámasztotta az állkapcsát, beigazította a fényképezőkészüléket és Urlich pózban fegyverére támaszkodva, a krokodil mellé állt. Abban a pillanatban a holtnak vélt jacare meggondolta magát és irtozatos farokcsapásokkal a lejtős partról legurult a vizbe és örökre eltűnt szemünk elől! Csodálatosképen senkiben sem tett kárt!

Következő nap Erkens a Jacarezinho folyónál újabb jacaret lőtt. Miután már tapasztalt krokodilvadász lett belőle – az elejtett állatot a partra vonszolta és otthagyta. Csak másnap ment érte, de nem csekély meglepetésre – csak a fejet és egyes szétszórt darabokat talált ott. A bennszülöttek véleménye az volt, hogy a krokodilt társai falták fel. De mondhattak Erkensnek most már akármit, végleg elment a kedve a krokodilvadászattól!

Vannak babonák, melyek annyira átmentek a köztudatba, hogy néha valóságnak tetszenek!”

Wild Lajos 1931. december 27.-én New-Yorkból indult, a Painair cég Mayflower nevű hidroplánjával Braziliába. A repülő egy 12 személyes, 4 motoros utasszállító repülőgép volt. A repülőn útitársa volt a washingtoni brit nagykövet Lord Harwey és lánya Lady Harwey is. A 4 és fél napos út során, Port of Spain, La Guaira, George Town és Cayenne érintésével érkezik meg végül 1931. december 31.-én Rio de Janeiroba. A könyvben ettől a ponttól kezdve indul az élménybeszámoló és egyben szűnik meg a kronológia, helyét pedig átveszik a vélhetően időben is ugráló rövidebb, hosszabb epizódszerű történetek. Wild Lajos konzuli titkárként, majd később orvosként is sokat utazott Latin-Amerika legnagyobb kiterjedésű országában, így részletes képet rajzolt leveleiben az 1930-as évek Brazíliájáról, nem beszélve arról, hogy szenvedélyes vadászként szabadidejében több komoly vadászaton is részt vett az őserdőben, amely során bepillantást nyert a bennszülött törzsek életébe is. Könyvében mesél is minderről, továbbá a helyi lakosokról, a városok nyüzsgő hétköznapjairól, Brazília természeti kincseiről, az őserdők életéről, az ország világkereskedelmi, világpolitikai helyzetéről és a bevándorlók és kivándorlók lehetőségeiről is, azaz könyvéből, élményein keresztül egy átfogó képet kap az olvasó a különleges országról. Persze ez nem egy tudományos alaposságú mű, hanem egy szubjektív élménybeszámoló, de talán pont ez az, ami miatt Wild Lajos könyve olyan szerethető lesz.

Érdekes epizód az utazás során, amikor a „Mayflower” hajtóműve elromlik, így kényszerű megállóként le kell szállniuk Cayenne-ben. Ott, ahol amúgy tilos leszállni. Cayenne-ben volt ugyanis a történelem talán egyik leghírhedtebb fegyenctelepe, ahol azok a bűnözök laktak, akiket a francia hatóságok úgy láttak, jobb, ha száműznek Európából. Wildéknak szerencséjük volt, hogy a hidroplán utasai között ott volt Lord Harwey, aki személyének köszönhetően a tiltott zónában történő leszállást nem követte retorzió, sőt amolyan rögtönzött vendéglátásban is részük volt. Lehetőséget kaptak a fegyenctelep megtekintésére, ahol láthatták a 45 fokos hőség,  a trópusi láz és a vitaminhiány miatt megtört fegyenceket. A szigeten szabadon mozoghattak, dolgozhattak a rabok, akiknek saját eltartásukról gondoskodni kellett, hiszen a francia állam semmilyen téren nem vett részt már benne. Akik azonban Cayenne-re kerültek azok már átestek a büntetésük legrosszabb részén. A fegyencteleptől körülbelül 60 kilométerre volt három különálló sziget. Az elítéltek jellemzően azok egyikként kezdték meg büntetésüket, majd azt követően kerülhettek a cayenne-i fegyenctelepre. Az első sziget az Isle du Diable azaz Ördög-sziget volt, ahol Wild Lajos szerint tipikusan politikai bűnözőket helyeztek el, akik soha nem szabadulhattak. A sziget ismert elítéltje volt Alfred Dreyfus is. A középső sziget az Isle Saint Joseph azaz Szent József-sziget, ahol a pénzhamisítók, betörők és egyéb pénzügyi bűncselekményt elkövetők voltak, majd a harmadik sziget pedig az Isle Royale azaz a Király-sziget, ahol a gyilkosokat helyezték el. („Wild szerint”, de azóta tudjuk, hogy nem volt ennyire szigorú szétválasztása a bűncselekményfajtáknak szigetenként) A legenyhébb büntetés 6 év volt, ami itt annyit jelentett, hogy az elítélt 6 évet valamelyik szigeten, majd 6 évet Cayenne-ben töltött, azaz összesen 12 évig tartott a büntetése. A telepeken itt is szabadon élhettek a rabok és azért nem őrizték őket, mert úgy gondolták, ha valaki megszökik, akkor sem éli túl a kalandot. Évenként körülbelül 1000 szökés volt, akik jelentős része az őserdőben meghalt, és csupán 1-2 % volt az, aki a bennszülöttektől lopott kajakkal sikeresen elérte Venezuela partjait. Akit szökésen kaptak, azt guilottine-nal kivégezték. Wild ottjártakor Cayenne-ben 15.000 elítélt volt, míg a további három szigeten ismeretlen mennyiségű fegyenc. Gyakori volt a rabok közötti gyilkosság és a végső kétségbeesésben elkövetett öngyilkosság is. A szerző számára feltűnt, hogy a rabok jelentős része tetoválva volt, művében ezekről is mesél. Wild Lajos már nem olvashatta, Henri Charriére híres könyvét az 1969-ben megjelent „Pillangó”-t, amelyből aztán később film is készült. Henri Charriére sikeresen megszökött az Ördög-szigetről, majd szökésének történetét könyvében mesélte el. A könyv és a film címéül is szolgáló Pillangó becenevet, Charriére a mellkasán található hatalmas pillangótetoválásról kapta. Wild pillangóról nem, de több érdekes tetoválásról is mesél, közöttük egy bárányokat őrző pásztorlányról egy gyilkos mellkasán. Wildék a repülő sikeres megjavítása után másnap tovább utaznak, de a szigetek kegyetlen világa még évtizedekig fennmaradt. Végleg 1953-ban szüntetik meg a jelentős közfelháborodás miatt a fegyenctelepet, majd 1965-ben űrközpontot létesít rajta Franciaország, ma pedig keresett turistaparadicsom található ott, ahol egykoron sok-sok fegyenc élte kegyetlen mindennapjait.

Wild Lajos műve minden várakozásomon felül teljesített. Ismeretlen könyvként, elsőként azért volt rendkívül vonzó számomra, mert annyira ritka, hogy előfordulhat az, hogy egy gyűjtő életében csak egyszer, vagy egyszer sem adódik lehetőség ezt beszerezni. Az ilyen könyveket, ha tudja az ember, gondolkodás nélkül meg kell venni. Aki elszalasztja a lehetőséget, az lehet egy életen át bánja majd. Nekem sikerült. Amikor a könyvre vártam, hogy megérkezzen, csupán ennek a sikeres megszerzésnek az emocionális élménye élt bennem. Akkor még nem gondoltam a belső tartalomra. Most már hogy olvastam, sokkal komplexebb a könyv iránt érzet vonzalmam is. Remek könyv, mely jó stílusban megírt és mellékesen, ha a gyűjteményemre tekintek, akkor arányait nézve a Dél-Amerikáról szóló művek száma nem jelentős, így a térségről „könnyű” volt újat is mesélni nekem.  Ritka és jól megírt, de emellett még van egy komponens, amely jelentősen növeli a könyv iránt érzett vonzalmamat. A szerző személye. Wild Lajos egy rendkívül izgalmas életű magyar, aki orvosként maradandót alkotott Brazíliában, miközben ma, itthon szinte semmit nem tudunk róla. Példaértékű élete volt, s ez a könyv az egyetlen fennmaradt lenyomata ennek a különleges magyar életútnak. Így még inkább becsülni kell ezt a könyvet. A szerző személye, a könyv ritkasága és olvasmányossága a gyűjtemény TOP kategóriájába emeli a kötetet. Ajánlanám, de beszerezhetetlen. Idővel talán elektronikus formában elérhetővé próbálom tenni, mert ha van könyv ami megérdemli, akkor ez az. Wild Lajostól most búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen egykötetes szerző, így a továbbiakban nincs más könyve amit még be lehetne mutatni, de azt gondolom, ez az egyetlen mű is, egészen magas szintre emelte számomra és remélem más számára is a szerző személyét.