Ismét egy igazi ritkaság érkezik az ELBIDA projektben. Az a kategória a könyv, amit egyszer megláttam, megszereztem és soha azelőtt, sem azután nem találkoztam vele többet. Pintér Kálmán 1896-ban a Magyar Mérnök és Építész egyesület által szervezett külföldi társasutazáson vett részt egy 39 fős társaság tagjaként. Az úti cél Spanyolország, Portugália és Franciaország déli része volt, de egy kirándulás erejéig még Tangerbe is áthajóztak. A hazatérést követően kezdi el írásban is rögzíteni útiélményeit, mely végül „Vázlatok spanyolországi és portugáliai utamról” címmel 1900-ban jelenik meg Budapesten, Buschmann Ferencz Könyvnyomdájának nyomtatásában. A szépen illusztrált 110 oldalas könyv az amúgy termékeny íróként számon tartott szerző, utolsó műve volt.
Ritka és nehezen beszerezhető útleírás
Pintér Kálmán kegyes tanító-rendi áldozópap, tanár, irodalomtörténész és író, 1854. április 30-án született Tiszavárkonyban. A gimnáziumi tanulmányait Kecskeméten végezte, majd a budapesti egyetemen végzett tanárként. A kegyes tanítórendbe azaz a piarista rendbe 1871-ben lépett és 1878-ban szentelték fel. 1874-től 1880-ig Veszprémben, 1880-tól 1882-ig Budapesten, 1882-től 1888-ig Kecskeméten tanított, majd ismét visszatért a fővárosba, ahol a kegyesrendi főgimnázium magyar irodalom és bölcselet tanára volt.
Pintér Kálmán (1881)
1891-ben a budapesti Katolikus Kör az alelnökévé választotta, de emellett a Szent István Társulat tudományos és irodalmi osztályának is választmányi tagja volt. Vörösmarty irodalmi munkásságának nagy tisztelője volt, ezért gyűjtést rendezett az író szobrának felállításáért. A kezdeményezés sikeres volt, összesen 14000 koronát sikerült összegyűjteni, amit aztán a Vörösmarty-szobor Országos Bizottságnak adott át. 1900 nyarán rendfőnöki titkári állást kapott, azonban egészségi állapota hirtelen romlani kezdett, így a munkakörét már nem tölthette be. Íróként 1876-tól 1882-ig számos írása jelent meg a „Veszprém” című lapban, de jelen volt cikkeivel (sokszor álnéven) a Kecskeméti Lapokban, a Magyar Szalonban, az Egyházi Közlönyben, az Alsó-Tiszavidékében, az Zentai Híradóban, a Magyar Nyelvőrben, a Figyelőben, az Ország-Világban, a Magyar Szemlében, a Katholikus Szemlében valamint számos közlönyben és értesítőben is.
A veszprémi Főgimnázium tanári kara (Pintér Kálmán az alsó sorban balról a második)
Cikkei, tárcái, színbírálatai, közleményei, elbeszélései és társadalmi cikkei mellett több szépirodalmi műve is megjelent, valamint élete utolsó műveként a „Vázlatok spanyolországi és portugáliai utamról” című útleírása is. Betegsége miatt Veszprémbe vonul nyugalomba, ahol 1902. november 8.-án, 48 éves korában hunyt el.
Részlet a könyvből:
„Április 29-én, csütörtökön, nagy lépés előtt állottunk. Nem kevesebb volt a szándékunk, mint hogy elhagyjuk öreg világrészünk talaját s átlépünk – Afrikába. A gibraltári szoroson át persze ez csak olyan lépésnek látszik – a térképen… Én már ezt nem így nézem ezután; nagyon megnőtt az én szemeimben, de mindnyájunkéban az a tengerszoros, mikor hajónk csak úgy ugrált a tenger hullámain, mintha gummilabda lett volna, s mikor keservesen győződtünk meg arról, hogy ha nem is a legsötétebb Afrikában, de Afrikának egyik elég sötét pontján vagyunk. feledhetetlenül keserves volt ez a félnapi kirándulás, de jól esik rá visszaemlékezni itt a kényelmes karosszékben, iróasztalomnál.
Gibraltár
A Gibel Tarik, Pintér Kálmánék hajója
Reggel 8 órakor indult el velünk a meglehetősen kopott „Gibel-Tarik” („gibraltár”) nevü kisebb fajta angol hajó Marocco irányában Tanger városa felé. Vendéglősünk fölpakoltatott a számunkra sokféle hideg enni- és innivalót, hogy majd ha kimulattuk magunkat Tangerben, délután a hajón jóízűen megebédelve induljunk visszafelé. Mire azonban erre került volna a sor, kevés embernek volt kielégítő étvágya a lakomához. A tengeri út Gibraltártól tangerig jó három óra hosszáig tartott, s ezalatt a tenger gorombasága annyira lehangolt bennünket, hogy nem valami vidor kedélylyel tekintettünk az előttünk fehérlő s halmon emelkedő afrikai város lapos házaira, melyek egy tömegben távolról tekintve nem is festettek rosszul; de itt is beigazolódott, hogy minden kép messziről szép. Hát még ha sejtettük volna, hogy a legközelebbi pillanatokban micsoda élvezet vár reánk!
A dozse-palota udvara (kép az eredeti műből)
Milánói dóm (kép az eredeti műből)
Mikor hajónk horgonyt vetni készült, s a hiányos öltözetű, marczona tekintetű, tagbaszakadt arab csolnakosok észrevették a nagy társaságot, – mert kívülünk többen is voltak a hajón – nosza megkezdődött a hajsza, a mit borzadva szemléltünk, mert hiszen sejtettük, hogy részünk lesz benne. A hullámoktól erősen dobált csolnakok vad versenyre keltek egymással, hogy melyik jusson előbb a hajó lejáratához, miközben pokoli lárma, ordítozás, veszekedés zaja töltötte be a levegőt, bennünket pedig, mint valami resignált áldozati tárgyakat, ránczigáltak le a csolnakokba, 8-10-et egybe, a serény arabusok, s roppant himbálózások közt, megint buzgón versenyezve szállítottak a keskeny kőtöltésre. Ezt a csolnakversenyt próbálnák meg a „Neptun” és a „Hunnia” tagjai! De most jött még a hadd-el-hadd! A keskeny töltésen ordítozó, kapkodó, rongyos, piszkos nép tolongott, majdnem letaszigálva egymást és bennünket a hullámokba; közénk furakodtak, hozzánk nyultak, érthetetlen nyelven ajánlkozva vezetőnek, podgyászvivőnek, vagy pénzt koldulva, elől, hátul, jobbra, balra, mindenikünkre esett 3-4 tolakodó, sipítozó kisérő. Végre utat csinált magának egy piros fezes, jól megtermett arab (de tán inkább zsidó), ki a német nyelvet is törte, a ki aztán más két embert fogadott még maga mellé. Megalkudtunk vele a taksában, s miután megmagyarázta, hogy csak utána menjünk s a zsebeinkre jól vigyázzunk, kivezetett bennünket sok ügygyel-bajjal a primitiv kikötőből. Napidiját jól megszolgálta, mert ügyes és fáradhatatlan vezetőnk volt, ismerte Tangernek minden zegét-zugát, de engedtem volna is a buzgóságából szivesen, mert annak a sétának – tekintve a „körülményeket” – fele is elég lett volna.
Kolumbus Kristóf szobra Genuában (kép az eredeti műből)
Escurial, Madrid közelében (kép az eredeti műből)
Tanger igazi keleties város, piszkos, bűzös, szűk utczákkal, melyekben – mert éppen hetivásár volt – egymás hátán tolongott a népség; zöldséggel s más egyébbel jól megterhelt öszvérek, lovas emberek jöttek szembe s mögöttünk a görbe keskeny utczákon folytonos zsibajjal. A lakások sűrűn egymás mellett az utczára nyilnak, alacsony szűk odúk inkább, mint lakások, mutatva a bennök lévő nyomort és piszkot. Minden lépésünk egy-egy akadály a járókelőnek vagy útunkat álló kinálgató és kolduló emberek miatt. Az utcza népe fehér leples, kámzsás arabokból, szerecsenekből, törökösen beburkolt nőkből, rongyos, undort keltő, szánalomra méltó, nyomorék vagy fekélyes koldusokból, arab pénzt, furulyát, pipát s egyéb primitiv tárgyakat rendületlenül kinálgató, többnyire zsidó gyerekből áll; a házak tövében, sarkokon egy-egy tehetetlen, nyomorék, beteg koldús fetreng érzéketlenül, s nem törődik vele senki sem. Ilyen képe van Tanger utczai életének. Minden léptennyomon árúházak, melyekben izléstelenül össze van halmozva szűk helyen sajt, hús, zöldség és sok más egyéb, csak úgy bűzlik a portéka-raktár.
Cordobai mecset belseje (kép az eredeti műből)
Kijutottunk egy tágas térre, mely vásártér volt, de össze-vissza járt ott ember, állat, minden rend nélkül; emiatt egy muzsikás csapat dudákkal és dobokkal, valamint ritmikátlan arab dallal rontva a levegőt; amott 3-4 szerecsen vigyorgó buta képpel esetlen mozdulatokban tánczolva s hozzá csöngettyűs szerszámmal zörögve. Ebből is elég volt. valósággal felüdültünk, mikor vezetőnk, gondolom, a német consul parkjába kalauzolt, mely magasabb külön helyen van, közepén úri kényelmes lak; szemünknek is, tüdőnknek is jól esett az a néhány percznyi ott időzés.
Sevillai Alkazár egyik terme (kép az eredeti műből)
Megnéztük aztán a kormányzó arab stilü lakását, mely a sevillai Alkázártól persze nagyon messze esett; betekintettünk egy kórházba, hol a különféle nyavalyában szenvedők a padozaton henteregtek; bepillantottunk a börtönajtó nyilásán a rabokhoz is, kik elegen voltak s különféle munkákkal foglalkoztak; a nők megtekintettek egy háremet is, de az ott látott négy nő szépségétől egy cseppet sem voltak elragadtatva. Végül fölkerestük a tisztességesebb s többnyire emeleten és zsidók birtokában lévő bazárokat, hol sokféle arab készítményt árultak elég drágán, de azért vásároltunk egyet-mást már csak hireért is.”
Gibraltári tengerszoros (kép az eredeti műből)
Régi kir. várkastély Lisabon vidékén (kép az eredeti műből)
Pintér Kálmán könyve sok szempontból izgalmas mű. Egyrészről könyvészeti szempontból igazi ritkaságnak számít, vélhetően alacsony példányszámban jelent meg könyv formájában, amely valójában nem is az első közlése a műnek. A mű részletekben már megjelent a „Magyar Szemle” című szépirodalmi kritikai és művészeti hetilapban, de ahogy a lapban írják „Annak idején, mikor a „Magyar Szemlé”-ben a spanyolországi és portugáliai utivázlatok utolsó közleménye is napvilágot látott, azonnal több oldalról fölhangzott a kívánság, hogy az érdemes szerző e müvét külön kötetben is hozzáférhetővé tegye.”. Így tehát a több oldalról megjelenő kívánság hívta életre a könyv formátumú megjelenést. Másrészről érdekes az is a műben, hogy saját korában nagyon megosztó kötet volt. Voltak olyanok, akik dicsérték a könyvet, elismerő szavakat fogalmaztak meg Pintér stílusáról és összességében egy érdekes és értékes útleírásként jellemezték. Voltak azonban olyan cikkek is a korabeli sajtóban, amelyek bírálják csekély terjedelmét, valamint Pintér Kálmán tájékozatlanságát. A szerző könyve előszavában megemlíti Zádori János „Spanyol út” című művét és jelzi, hogy azóta eltelt több mint húsz esztendő és sok minden változott az országban. Kicsit mintha azt az érzést keltené, hogy éppen ideje volt ismét egy Spanyolországról szóló útleírásnak megjelennie, gondolva itt saját művére. Nost több se kellett ennél, jött egyből a támadás. Az „Ország-Világ” című képes hetilap 1900 évi 26. számában jelenik meg egy cikk Pintér könyvéről, amelyben ezt írják: „Kissé merész dolog ilyen szűk keretben két ország ismertetésére vállalkozni, az olvasó előre is keveset vár az ilyen útleírástól, de Pintér művében még jobban csalatkozik, mert csak a Bädekert kapja benne megrövidített alakban. Érdekes, hogy Pintér az utolsó spanyolországi úti rajzot 1868-ból keltezi és azt mondja, hogy már azért is érdemes volt munkáját megírni, mert azóta a hidalgók hazájában sok minden változott. Mielőtt ezt a szerző leírta, érdemes lett volna, ha előbb sorban a könyvesboltban végignéz, akkor megláthatta volna, hogy azóta ott is sok minden változott, első sorban az, hogy manapság már nem szoktak ilyen apró, semmitmondó úti rajzokat írni.” Nos a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy bár valóban érthető így Pintér előszava, de valójában egy szóval nem írta, hogy az utolsó útirajz Zádorié volt, sőt pár sorral az ezt megelőző részben konkrétan jelzi is, hogy az utóbbi években „bőven és érdemesen” írtak Spanyolországról nálunk is. Az Ország-Világ újságírója tehát kicsit félreértette ezt a helyzetet.
Granadai Alhambra egyik terme (kép az eredeti műből)
Granadai Alhambra oroszlán-udvara (kép az eredeti műből)
Összességében szerintem azonban érdekes és olvasmányos a mű. Az tény, hogy Pintér stílusa kicsit furcsa. Előfordul, hogy úgy érzi az olvasó a szerző élvezte az utazást, viszont nem egyszer inkább negatívnak tűnik az élménybeszámolója, ami emlékeimben kutakodva meglehetősen ritkán fordult elő korábbi olvasmányélményeim sorában. A könyv végén aztán némi választ kap az olvasó magától a szerzőtől erre a furcsa érzésre. „Nálam az utazás mindig vegyes érzelmekkel jár, olyan keser-édes élvezet. Szeretek látni, tapasztalni, ismereteket gyűjteni, összehasonlítani, mint más ember is, de a tanulság rendesen lehangol. Hazámon kívül hosszu ideig nem tudnék maradni; eddigi külföldi utazásaim alkalmával legalább mindig akkor éreztem magamat legjobban, mikor már itthon voltam. Beigazolódik hát rajtam is az a mondás, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon; csakhogy én ezt úgy módosítanám, hogy mindenütt lehet jó, de föltétlenül jó otthon, a rendes kerékvágásban, mert ehhez vagyunk szokva, s az utazás végre is csak izgalommal járó kizökkenés.”
Picador, a bikaviadal bikaszúró speciese (kép az eredeti műből)
A könyv, ahogy már említettem, szinte beszerezhetetlen, így csekély esély van arra, hogy valaki fizikai valójában tudja olvasni a művet. Elektronikus felületen azonban elérhető, még ha nem is letölthető formátumban, de a teljes mű végig olvasható a „Slideshare” oldalán. Pintér Kálmán művének megjelenésekor már beteg volt nagyon, rövidesen meg is halt, így ez volt a szerző utolsó műve. Életművének egyetlen útleírása volt ez, tehát búcsúzunk a szerzőtől az ELBIDA projektben, de a ritkaságok nem fogytak még ki a gyűjteményből, így hamarosan ismét valódi kuriózumokról olvashattok itt a blogban.