Idegen tájakon

Vannak olyan útleírások az 1945 előtti időszakból, amelyek szerzője bár ismert, még sem vált valami oknál fogva népszerűvé, vagy különösen keresetté a műve. Ez nem mindig minőség függvénye (nyilván lehetne erre is példát találni), hanem sok egyéb tényező is közrejátszik abban, hogy melyik kötet lesz népszerű vagy keresett. Karl János könyveinek egy része, elsősorban tankönyvei kimondottan ismertek voltak, de egyetlen útleírása azonban kevéssé. Az „Idegen tájakon” címmel megjelent könyve, egy remek, bár sajátságos munka. Karl János személyesen vett részt a Turzsa János által vezetett balkáni, a Teleki Pál által vezetett finnországi, illetve a Cholnoky Jenő vezette olaszországi földrajzi expedíciókon, amely emlékeit és benyomásait végül ebben a könyvben dolgozta fel. Dominánsan a műben a Teleki féle északi expedíció élményei szerepelnek, de helyet kapott benne a balkáni és az olaszországi utazás néhány emléke is. A könyv 1930-ban jelent meg Aradon, a Minorita Kulturház gondozásában. A kisalakú és összesen 349 oldal terjedelmű műben, 34 kép található.

Karl János földrajz-természetrajz szakos tanár, 1891. szeptember 21-én született Léván. Apja Karl János vasúti őr, míg édesanyja Peipeltek Katalin volt. Középiskoláit a lévai, váci és kecskeméti piarista gimnáziumban végezte. 1908. augusztus 27-én lépett be a piarista rendbe Vácon. 1911-1915 szerezte meg a budapesti tudományegyetemen a földrajz-természetrajz szakos tanári oklevelét. 1913-ban fogadalmat tett, majd 1915. június 29-én szentelték pappá. 1916-tól a selmecbányai, a kolozsvári és a budapesti piarista gimnázium tanáraként dolgozik, majd 1931-től a debreceni gimnázium igazgatója. 1937-től Szegeden, 1940-től Kolozsváron és 1943-tól Kecskeméten lesz igazgatója a helyi piarista gimnáziumnak.

Több tudományos társaságnak volt a tagja, szakfolyóiratok vezető szerkesztője is volt és emellett több száz elsősorban természet és környezetvédelmi témájú publikációja és tucatnyi tankönyve jelent meg. Részt vett a Turzsa János által vezette balkáni, a Teleki Pál vezette finnországi, illetve a Cholnoky Jenő vezette olaszországi földrajzi kutatóúton. 1946-tól haláláig a rendtartomány vagyongondnoka és rendfőnöki tanácsos volt. 1956. november 21-én, 65 éves korában, Budapesten hunyt el.

Részlet a könyvből:

„Négyszáz kilométert rohantunk már autón és az erdőnek még mindig nem volt vége. Sohasem hittem volna, hogy ekkora nagyhatalom a Földön. Láttam már őt hősiesen viaskodni a nagy hegyek ormán s csapadékban szegény puszták szélén, de mindez elenyészik emellett a gigászi küzdelem mellett.

Négyszáz kilométer! Akkora távolság, mint Budapest és Kolozsvár! S ez mind erdő! Még elképzelni is szörnyű, hát még átvándorolni rajta. Egy évtizeddel előbb még csak nyomorult ösvények vezettek át rajta. Most azonban anagyszerűen kiépített úton postaautók közlekednek s az útmentén haladó két drótszál összekapcsolja gyártelepeit a művelt világgal. Északeurópának jelenleg a legszebb túraútja. Könnyü. Telve a természet szépségével s hozzá még felruházva csinos turistaszállókkal. Szóval minden megvan, ami a kényelmes utazáshoz szükséges.

Minden, amit az ember az első percben elgondol. Amásodikban ugyanis észreveszi, hogy felszerelése itt az északi tájakon szerfelett hiányos. Expediciónk is kénytelen volt ezt tapasztalni. Ahogy Rovaniemiben búcsút mondtunk a vasútnak, sorban megjelentek a lappföld nélkülözhetetlen kisérői: térden felül érő csizmák, meleg takarók, esőköpenyegek, szúnyoghálók és egy titokzatos üvegecske ezzel a felirással: Ulkonaisesti. Tartalma barnaszinü, akár a kávé. Illata a kátrányéra emlékeztet. Jámbor lappföldi utazók azt mondják, hogy ezzel bedörzsölendő az arc és a kéz a szúnyogok raja ellen. Megnyugtathatom azonban tapasztalásból a könnyen hivőket, hogy az arcot bronzszinüre varázsolja ugyan, de a szúnyogok ellen keveset használ. Az ilyen melegvérü középeurópait, mint mi, a szúnyogok fokozott figyelemre méltatják.

Így felszerelve utazunk tehát a rénszarvasok hazájába. Van közöttünk olyan, akinek a nyakában szíjon és zsinóron a következő útikellékek lógnak: fényképtáska, messzelátó, térképtartó, nó meg a szúnyogrend kiskeresztje, ahogy elneveztük a titokzatos folyadékkal telt üvegecskét.

Utunk távolról sem egyhangú. A lappföldet a Man-selke nevű vízválasztó északi és déli részre osztja. Az előbbi a folyók és a tavak országa, az utóbbi területen pedig rengeteg a mocsár. Ennek megfelelően azután más és más az erdő képe. Elnézem a rohanó autóról, amint felsorakoznak mellettem katonái: a Pincus silvestris erdei fenyő, a Picea excelsa lucfenyő s a különféle Betula és Salix fajok. Ezek keverékéből tevődnek össze azok a remek tájképek, amelyek még a laikus figyelmét is megragadják.

Rovaniemitől északra járunk. Körülöttünk régi gleccserhordta törmeléken tiszta Pinus silvestris állomány. Az aljzatot a rénszarvas zuzmó és Calluna alkotja. Titokzatosan susognak az ős fák. Koronájukat meghajlítja a szellő. Gyökérzetük kidomborodik a növénytakaró alól mint sovány testen a bordák. Önkénytelenül is eszembe tódul a kérdés: mi lehet itt, ha viharok dúlnak végig a tájon. Körülnézekl és megkapom a feleletet. Gyökerestől kifordított fenyők serege szanaszét. A levelük lehull. Kérgük lepattogzik. Apróbb ágaikat leveri a sebes zápor. Úgy hevernek, mint a csatatéren az élettelen csontvázak.

Autónk száguld tovább s lassan megváltozik a kép. Kissé alacsonyabb területre érünk s az útmenti árokban áll már a víz. Elmarad a Pinus silvestris. Helyét a Picea excelsa veszi át. Sajátságos alakja van itt északon. Nálunk szép kúpalakú. Itt rettenetesen megnyúlik s inkább hengeres habitusú. Vezérhajtását messzire kilöki, mintha zászlótartó póznát viselne. Egymagában ritkán alkot zárt erdőt. Legtöbbször a nyírrel keveredik. Aljnövényzete dús. A Vaccinium-foltok s a mohatakaró mindent befödnek. Sajátságos hangulat uralkodik benne. Reggel három órára jár az idő. Autónk valami defektus következtében hosszabb pihenőt kénytelen tartani. Felhasználom az alkalmat s elindulok sétára. Könnyű, cseppet sem veszedelmes vállalkozás, hisz az éjféli nap országában nyáron éjféltájban az ember akár újságot is olvashat az erdőben lámpafény nélkül.

Dús harmatcseppek csillognak a Vaccinium kemény levelein. Itt-ott a pirosvirágú Pubus fehér Ledum palustre s az ugyancsak piros Andromeda virágai integetnek felém. Szinben és virágfajokban hihetetlenül szegények az északi erdők! Járok-kelek. A szúnyogok raja zümmög, a távolból a kakuk hangját hallom. Csizmám besüpped. Mi van itt?  Félrehúzoim a mohtakarót s alatta régen ledőlt fenyőnek elkorhadt törzsét találom. Míg az előbbi tipusu erdőben a fák a szabad levegőn korhadtak, addig itt kidőltük után rögtön ellepi őket a dús mohtakaró.

Fokozatosan mélyül a táj s ezzel változik a kép. Mind csenevészebb lesz a Picea excesa. Alacsony marad. A nyír még hősiesen állja a csatát. Az aljnövényzetben a domináló szerepet a betula nana veszi át. Nem alkot még ugyan összefüggő takarót, csak foltokat. Amint azonban mélyebb helyre jutunk, mindig sűrűbb és sűrűbb lesz. Elszárad ezeken a helyeken a fenyő s törpe marad már a nyír is. Végre megjelenik a csillogó víz a mocsár közepén. Peremén Eriophorum s megszámlálhatatlan Carex. Ezt veszi azután körül a Betula nana-ból, és törpe Salix-okból (Salix lapponumÖ álló cserjekoszorú, majd ezt a törpe nyírfás. Feledhetetlen kép!”

Karl János könyve nem más, mint egy „utazó geográfus” naplójegyzetei, Európa számos helyszínéről. A művet olvasva megfordulunk többek között a dán alföldön, a Skandináv Alpokban, a rénszarvasok földjén, Helgolandban, az Északi tenger dünéin, a német alföldön, a Rax Alpokban, Boszniában vagy éppen Olaszországban, Nápolyban. Lényegében tehát szemelvényeket kaphatunk a Turzsa, Teleki és Cholnoky által vezetett földrajzi expedíciók élményeiből. Karl János 1916-ban és 1918-ban járt Turzsa Jánossal a balkánon, 1924-ben Teleki Pállal Finnországban valamint 1925-ben és 1931-ben Cholnoky Jenővel Olaszországban. Éppen ezért nehezen értékelhető egységesen a mű, olyan értelemben, hogy nem egy összefüggő nagy történetről ír a szerző, hanem sokkal inkább kisebb epizódszerű élménytöredékekről mesél. A könyvben vannak jó és olvasmányos részek és vannak olyanok is amelyek kissé szárazabbak, a kelleténél több tudományos információ miatt. A szerző tudása nagyon széleskörű volt, így művével nem kizárólag szórakoztatni, hanem tanítani is akart. A helyenként felbukkanó száraz részek is szubjektív szempontból értelmezve szárazak. Az északi erdőségek fafajainak részletes taglalása, vagy éppen a karszt vidék ásványösszetételének leírása számomra nem fokozta az izgalmakat, de lehet, hogy a téma iránt érdeklődők azonban érdekes információként értékelik. A mű tehát egy vérbeli tudós és egy lelkes turista élménybeszámolójának egy sajátságos keveréke, amely éppen ezért egy igazán különleges olvasmányélményt jelent az érdeklődő olvasók részére.

Karl János nemcsak kiváló tudós, tanár és író volt, hanem híres volt jelentős mértékű könyvtáráról is.  Halálát követően hagyatékából egy jegyzetfüzet is előkerült, amiben lényegében „katalogizálva” szerepelt a közel 2200 kötetes könyvtárát alkotó művek sora. A könyvtárában helyet kaptak a teológiai, és filozófiai témájú könyvek, a történelmi, politikai, társadalom és gazdaságtudományi, pedagógiai, pszichológiai, néprajzi, természetrajzi és természetesen a földrajzi munkák is. A noteszben talált jegyzeteknek, illetve a könyvekben megtalálható ex librisnek köszönhetően, későbbiekben könnyedén sikerült aztán a számítógépes katalógizálás is Karl János könyvtárának és ismereteim szerint a gyűjtemény egy része ma is fellelhető a budapesti Piarista Központi Könyvtárban. Ami miatt ez érdekes, hogy jelentős számú útleírás is megtalálható volt a szerző gyűjteményében, többek között elvileg Szepsi Csombor Márton könyve is, azaz az első magyar nyelvű útleírás, az Europica Varietas egy eredeti példánya is. A Piarista Központi Könyvtár katalógusában keresve, úgy tűnik valóban egy eredeti 1620-as kiadású mű is része volt a szerző páratlan gyűjteményének. Emellett persze sok, kitűnő útleírása volt még könyvtárában, de tény, hogy Szepsi Csombor műve egy hihetetlen ritkaság, egy valódi kuriózum.

Karl János „Idegen tájakon” című könyve sok szempontból izgalmas munka, de valójában nem klasszikus könyvként folyamatosan olvasva ajánlanám, hanem inkább olyan esetekben, amikor nincs az embernek ideje belekezdeni egy vaskosabb kötetbe, de mégis szeretne olvasni valamit. A szerző művében található. egymástól független, hosszabb-rövidebb szemelvények pontosan ilyenkor lehetnek ideális választás az olvasó számára. Nem egy gyakori, bárhol megvásárolható kötet, de azért ha valaki folyamatosan keresi akkor előbb-utóbb vélhetően be tudja szerezni azt. Beszerzése azért indokolt mert csak a fizikai birtoklása esetén lehet elolvasni, mivel elektronikus formátumban ismereteim szerint nem fellelhető.  Karl János bár rendkívül termékeny író volt, de mégis búcsúzunk tőle az ELBIDA projektben, hiszen ez az egyetlen, klasszikus értelemben vett útleírása volt életművében. A szerzőt bár elhagyjuk, de a ritkaságok sora nem szakad meg az ELBIDA projektben, jövő héten ismét egy igazi kuriózummal folytatjuk a magyar utazási irodalom feldolgozását.