Dósa József könyvének bemutatására régóta készültem, de valami miatt mindig toltam. Egy aukción nemrég megtaláltam egy Hollósi Endre képeit tartalmazó kis szentföldi füzetet, amely csodás illusztrációs hátteret tud biztosítani a ritka mű bemutatásának, így most eljött Dósa ideje. A könyv igazi ritkaság, gyűjteményembe egy nagyon-nagyon rossz állapotú példány van, amely helyreállításra vár. Dósa József kunszentmártoni plébános 1902-ben utazott a Szentföldre és hazatérését követően, nem sokkal írta meg élményeit, „tájékoztatóul és buzdító például” az olvasóközönség részére. A könyv vélhetően nagyon csekély példányszámban, 1904-ben Kunszentmártonban jelenik meg, melyet Bozóky Gábor nyomdájában nyomtattak. A 197 oldalas műben eredetileg egyetlen kép sincs. A blogbejegyzésben látható képek az „Ahol Jézus járt” című képes füzetből származnak, melyet a Szentföld Magyarországi Biztosi Hivatala adott ki, Hollósi Endre képeiből.
Dósa József 1845. március 30-án született Kunszentmártonban. Apja Dósa György volt, míg anyja Balla Anna. József a kunszentmártoni birtokos szülők tizenkettedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Egerbe szemináriumot végzett, majd 1869-ben szentelték pappá. Első kápláni állomása Harsány volt, majd ezt követően hamarosan Nagykállóra kerül. 1873-ban Napkoron lesz lelkész, ahol 15 évig szolgál. 1888-ban Samassa József egri érsek őt nevezi ki a kunszentmártoni plébánosnak, az összesen hét a címre pályázó jelölt közül. Közel negyedszázados szolgálata alatt köszönhetően neki, megújult a kunszentmártoni templom, de nagy szerepe volt abban is, hogy megszűntek a zugiskolák és a tanügy végre rendes irányba mozdult el.
Neki köszönhető, hogy Mesterszállás a Kunszentmártonból kiváló település, önálló község lett. 1900 tavaszán Rómába megy zarándokútra, majd 1902-ben a Szentföldre. Úti élményeiről 1904-ben jelenik meg „Szentföldi zarándoklásom” című műve, de emellett a helyi sajtóban is előszeretettel osztotta meg élményeit írott formában. 1913. július 18-án, 68 éves korában hunyt el Kunszentmártonban.
Részlet a könyvből:
„A húsvéti piros tojás osztogatása ősrgi szokás. Keleten, ahol én mostanában jártam már a húsvéti ünnepek előtt kedveskednek velök a jó barátok. Mi is kaptunk Jaffában a franciscánusok házában, amikor már visszatérőben valánk Jeruzsálemből és a hajóra várakozva, a jó „barátok” szivességét élveztük. Egyet el is hoztam magammal, hogy azt most megoszszam a t. olvasóimmal. Hogy pedig mindenkinek jusson belőle, lefestem röviden zarándokutamat.
Február 18-án kaptuk a pápai áldást s azzal vértezve vidám hangulatban folytattuk zarándoklásunkat. Rómából Nápolyig vasuton tettük meg az érdekes utat, s itt már 19-én megszálltuk a Singapore olasz hajót, hogy a középtengeren át előbb Afrikába, onnét Ázsiába hajókázzunk. Elhelyezkedvén a szép és kényelmes hajón, viszszaladikáztunk a szép Nápolyba. Igazán szép város ez, különösen fekvésére nézve. Félkörben terjed a tengerpartján, felkúszva a mindig magasabb hegyekre. Nyugat felől egy hegyfokon kezdődik és 8-10 kilométer távolban, közvetlen a Vezuv tűzhányó-hegy tövében végződik. A tengerpartja nemcsak jól kikövezve, de még egy méternyinél magasabb védfallal is el van látva, hogy a remek korzó védve legyen a hullámcsapásoktól. Hatalmas palota-sor vonul végig a part hoszszában, megszakitva a kikötő által, melynek ölén száz meg száz kisebb-nagyobb hajó pihen, ki- vagy berakodván. A Vezuv kétségtelenül legérdekesebb pontja Nápolynak, most is füstölög, de a ráült fellegek eltakarják szemeink elől. A városban pár órai sétát tevén s megreggelizvén – az utczán kifejt kecsketejjel készitett kávét ittunk – szivarokkal és – ami fő – a keleten nélkülözhetetlen Napoleon-aranyakkal bővel ellátva zsebeinket, visszatértünk hajónkra, mely délután 4 órakor volt indulandó.
Érdekes az ilyen hajórakelés. A ladikosok olasz élelmességgel és lármával vetekednek a passasérok elfogásában, szeretnék mind az ő lélekvesztőjökbe pakolni, mert hát egy-egy lira nem megvetendő taksa, jut abból makarónira is. Hanem azért emberül hozzá is látnak az evezők mozgatásához úgy, hogy gyönyörüség nézni a szép tempókat, miket csinálnak.
A mi hajónk még sokáig rakodott viszszatértünk után is, úgy, hogy csak délután 4 órakor indul Messina felé. A 91 magyar-német-tót-osztrák zarándokon kívül, felszáll még a Singaporéra német, franczia, angol és amerikai előkelő társaság is, kik Alexandriáig velünk maradtak. A hajón való élet, közös fedélzetével, pipázó salonjával, ebédlőjével és ebből nyiló hálókabinjaival összehozza az embereket és igy cseppet sem unalmas, sőt mindig érdekes. Szépen is indult a mi utazásunk Messináig, az olasz partok ótalma alatt. Messina Sicillia szigetén pompázik hasonnevű öbölpartján, élénk kikötő város, csinos palota sorával a tengerparton. Hajónk ki- és berakodása alatt rövid sétát tettünk egyenes utcáin, levelező-lapokat vásárolva és postára téve.
Február 20-án reggel 8-tól délután 4 óráig élveztük Messina regényes fekvését, háttérben az Aetna tűzhányóval, melyet azonban fellegek boritának és igy nem vehettük ki működését. Hajónkon már egész otthonosan berendezkedtünk és kezdtük megszokni erősen olaszos konyháját is, mely bőven és fényesen látott el bennünket napjában ötszöri kinálásával. Adván reggel: kávét, teát, puncsot, borlevest, gusztus szerint, s ezek mellé bőven irós-vajat izetlen kenyérrel; 10 órakor ugynevezett „Collázion”-t leves, kétféle hús, valami zöldség – spinót, kartfiol vagy árticsóka, aztán kétféle sajt, többféle gyümölcs és fehér, vörös borok; délután 1 órakor, angolosan „Lencs”-csel kináltak bennünket, mely sült krumpliból, hideg húsból, sajt, gyümölcs és borból állott; esti hat órakor volt a „Pranzó”, 7-8 fogással, háromféle borral, tömérdek finom gyümölcscsel, miböl bőven kijutott a harmadosztályú atyafiaknak is; végül este kilencz órakor teára is öszszecsengették az első osztályú utasokat.
Hajónk – mondom – szépen indult Messinából, Kalabria, vagyis az olasz csizma sarkának utolsó patkószegéig, de ezt is elhagyva, s mindenfelől nyilt tengerre jutva, mintha megártott volna neki a dicséretünk, elkezdett hánykódni. Eleinte csak orrát és farát emelgette, majd jobbra-balra kezdett dülöngeni, úgy, hogy 21-én pénteken délután már egészen megbomlott az egyensulya, alig lehetett a fedélzeten megállani. Lehúzódtunk hát a köztérre, hol minden osztályú utas találkozott, s ahol a mi hiveink étkezni is szoktak és napjában többször ájtatos éneket zengedeztek, végezvén a szent olvasót, stációt és egyéb ájtatosságokat mindnyájunk épülésére. Most azonban csak kevesen jöttünk már öszsze a hajónk eme legnyugalmasabb központján, mert a tenger sok áldozatot követelt az utasok közül, akik már elhúzódtak kabinjaikba – gyötrődve a tengeri betegségben. Szegyények bizony sokat szenvedtek, és soka, nagyon sokan, alig maradtunk tizen a legalább kétszáz utazók közül épen. Én az első osztályuak közül egyedül maradtam érintetlenül, társaim mind többé-kevésbé beleestek a tengeri nyavalyába és némelyik ki se józanodott belőle – egész Alexandriáig. A harmad osztályú utasok között egyik hivem nagyon sokat szenvedett, a másik nem érezve magát jól, szédelgett, bágyadozott, de fön tudott maradni, a harmadikon velem vetélkedett a kun kitartásban, ő mindig evett-ivott, néhány cimborájával, mint én is azzal a bécsi Dr. Jurissal, akivel nem ritkán csak ketten jelentkeztünk az asztalnál. Nagy szerencse és Istenáldás volt ez reám nézve, mert nemcsak mindig jól éreztem magam, hanem a szegény betegek és majd-majd kétségbeejtett társaimnak is vigasztalására lehettem. El is neveztek – a hajó őrzőangyalának, báre szép névre nem voltam érdemes, hisz csak emberi, felebaráti kötelességet teljesiték, midőn Istenadta erőmet és jókedvemet szerettem volna gyengébb társaim szivébe önteni.
22-én már veszélyes kezdett lenni tovább haladásunk, azért kapitányunk fordított egyet a kormányon és hajónk befutott a Görög szigetek közzé, miket nekünk látnunk se kellett volna.
Nagy sor volt ez reánk nézve, mert a négy napra tervezett Messina-Alexandriai hajózásunkból lett hat napos gyötrődés, 38 órai vesztegléssel a Maratonizi öbölben, a Cserigó sziget fedezete mellett. Azt mondják a hajósok, hogy az úgynevezett Graeca tramontana veszedelmes szélvész foga elő hajónkat, melyet most egyáltalán nem vártak.
Mátyás napja lett szabaditónk a kénytelen veszteglésből, kora reggel megindult a Singapore, valamint a többi odaszorult hajók is és bár mindig táncolva, de mégis haladunk, Kréta szigete alatt, ezáltal is védve, vélunk felé.
26-ánkora reggel láttuk meg Afrika partjait és csakhamar kikötöttünk a hirnemes és méltán hires kikötőben, Alexandriában. Egy új, eddig nem látott világrészbe jutottunk tehát. Volt is öröm, kivált a rögtön felépült betegek táborában, akik oly méltán epedtek egy kis száraz földre jutás iránt. – Hatalmas kikötője van a tengerpartja hoszszában ékeskedő Alexandriának. Van is kelete, mert száz, meg száz nagy hajót találtunk ölén, ki- vagy berakodva a világ minden részéről.”
Dósa József 1902. január 20-án kapta meg a főpásztori engedélyt, így több zarándoktársával együtt 1902. február 15-én indult el régóta vágyott szentföldi zarándokútjára. Az eredeti tervek szerint Konstantinápolyon keresztül utaztak volna a Szentföldre, de a pestis járvány miatt kénytelenek voltak útitervet módosítani, így végül a Fiume-Ancona-Róma-Nápoly-Messina-Alexandria-Jaffa-Jeruzsálem lett a végleges útvonal. Dósa művében jelzi, hogy sajnálta az útvonal módosítást, mert Konstantinápolyt és Szmirnát is szívesen megnézte volna. Rómában február 18-án kapták meg a pápai áldást, így elindultak Nápoly irányába vonaton. Nápolyba aztán a „Singapore” nevű hajón kezdetét vette a nem kevés kalanddal tarkított tengeri utazás. Az út kezedét olyan viharos volt a tenger, hogy a hajón majd mindenki tengeri betegséggel küzdött, majd röviddel az indulást követően a kapitány úgy döntött, hogy behúzódnak egy öbölbe és ott vészelik át az erős szelet. 38 órai veszteglést követően folytatták az útjukat majd 1902. február 26-án kötnek ki Alexandriában. Egy nap pihenés után folytatták az utat, majd Bejrútban ismét 4 nap vesztegzár következett a pestis miatt, míg végül 1902. március 5-én érkeznek meg Jeruzsálembe.
Az eredeti tervek szerint hét napot töltöttek volna Jeruzsálemben és környékén, azonban az odafele úton felhalmozott csúszás miatt, mindössze három és fél nap maradt a szenthelyek meglátogatására. A szálláshelyükről a jeruzsálemi Osztrák Magyar Zarándokházból ez idő alatt bejárják a legismertebb szenthelyeket a városban, valamint egy fél napos kirándulást tesznek Betlehembe. A Jerikóba és a Jordán folyóhoz tervezett kirándulás azonban elmarad. Jeruzsálemből Jaffába mennek, ahol ismét a „Singapore” nevű hajó fedélzetére szállva utaznak tovább Alexandriába. A megérkezést követően röviddel vonatra szállnak és az onnan 300 kilométerre található Kairóba vonatoznak, ahol megtekintik a piramisokat. A kairói kirándulást követően visszatérnek a hajóra és hazaindulnak. 1902. március 19-én már a lorettói Sancta Casa szentházkápolnában misézett Dósa. Itt ajánlotta fel szentmise áldozatát. Innen tovább utazva végül 1902. március 21-én érkeznek haza Budapestre.
Dósa József könyve egy szerethető könyv. Jó stílusban ír, így bár nem az első szentföldi zarándokút beszámoló volt, amit olvastam, mégis élményt jelentett. Könyvében amellett, hogy leírja a jól ismert szenthelyekre történő kirándulások élményeit, mellette mesél Jeruzsálem múltjáról és jelenéről is, így élénk képet kap az olvasó az akkori szentföldi társadalmi viszonyokról. A csupán pár nap szentföldön töltött idő miatt a könyvben jut bőven hely az utazás részletes bemutatására, minden viszontagságával együtt, valamit a Kairói kirándulásra is. Így egy kerek egész a mű, amelyben nincsenek túltolva a szentföldi zarándokutakról szóló könyvek esetében nem ritkán előforduló száraz szenthelybemutatások, hanem lényegében egy pörgős útleírás, olyan amilyen maga a zarándokút is volt. A könyv nagyon ritka, sajnos a saját példányom is pocsék állapotban van, de egy kedves olvasómnak köszönhetően létezik elektronikus példány is a műből. Egy kis átalakítást követően sikerült létrehozni, egy alapvetően olvasható és itt letölthető példányt. Bátran ajánlom a művet mindenkinek, kifejezetten pedig azoknak, akik szeretik a zarándokutakról szóló beszámolókat. Dósa Józseftől most búcsúzunk, de a Szentföld, amely oly sok utazó vágyott úticélja volt, hamarosan visszatér az ELBIDA projektben, ismét egy kifejezetten ritka könyv bemutatása során.
Köszönöm!
Üdvözlettel:
Herczeg László