Ismét egy egyiptomi utazás élményeiről mesélő könyv következik az ELBIDA projektben, bár ebben az esetben bónuszként Görögországba is elkalauzol a szerző minket egy kicsit. Aubermann Miklós „Egiptom és Hellasz földjén” című könyvét sokáig kerestem. Az első sikeres beszerzésemet követően rá kellett jönnöm, hogy egy olyan példányt vásároltam, amiből jócskán hiányzik, így folytatnom kellett a vadászatot. A sok keresgélés eredményeként, másodjára már egy csodás példányt sikerült a gyűjtemény részévé tennem. A szerző fél évet tölt Egyiptomban, majd hazautazása során három hetet Görögországban is időzik. Élményeit és tapasztalatait részletekben a „Magyar Sion” című lapban meséli el, majd a részbeszámolókat egységbe szedve adja ki egyetlen útleírását. A könyv 1904-ben Budapesten jelenik meg. A Stephaneum nyomdában készült 161 oldalas műben, 83 kép található.
Aubermann Miklós római katolikus pap, író 1874. február 28.-án született Németcsanádon. Középiskoláit Szegeden és Jászóvárott, a teológiát Esztergomban végezte. 1897. augusztus 27.-én szentelték pappá, majd Budapesten hittanár lett. 1900-ban Velics Lajos családjánál vállal nevelői munkát, majd 1901-ben már ismét hitoktatóként dolgozik Budapesten. Kápláni éveit 1901-től 1923-ig budapesti belvárosi plébániákon töltötte. 1923-ban Budapesten a VI. kerületi gimnáziumban hittanárként dolgozik, majd 1925-ben előbb budaörsi adminisztrátor lesz, aztán 1926-ban plébánosnak nevezik ki. 1926-1944 között látja el a budaörsi plébánosi feladatait. Budaörsi működésének csaknem két évtizedét aktív egyházközségi élet jellemezte, a kőhegyi Passiójáték forgatókönyvének német nyelvű fordítása is az ő nevéhez fűződik. Papi szolgálata során számos filozófiai és teológiai művet írt, több, az oktatásban használt hittankönyvet szerkesztett emellett egyiptomi és görögországi utazásáról is jelent meg műve. 1907-1918 között a Katholikus Nevelés szerkesztője, de több hitéleti írása is megjelent a Jó Pásztor, a Magyar Sion, a Katholikus Szemle és az Alkotmány című lapokban. A második világháború idején ellentmondásos szerepet töltött be, részt vállalt a Volksbund propagandájában is. 1944 októberében a szovjet csapatok elől elmenekült Budaörsről, majd Kanadában, később pedig Németországban telepedett le. 1964. június 9.-én, 90 éves korában, a németországi Plattenhardton hunyt el.
Részlet a könyvből:
„Ma már én is azok közé tartozom, kik a nap országától távol, ismét mint idegenek tekintik azt, kevesebb illuzióval ugyan, de nagyobb vággyal és bensőbb szeretettel, valahányszor szent földje ősi emlékeivel és több ezer éves hagyományaival eszembe jut. A fantázia ilyenkor megaranyozza azt, amit átéltem, a fáradság és egyéb kellemetlenségek érzete nélkül, mellyel minden utazás többé-kevésbé össze van kötve. Innen van, hogy órák hosszat el tudnék merengeni a látott és tapasztaltakon: a vetéseken, melyeknek különös illatereje annyiszor megigézett; a köveken, melyeknek tiszteletreméltó külseje egy régen eltünt világról oly szívreható történeteket regél; a jelenkor népén, melynek a mieinktől eltérő, eredeti szokásai mélyebb betekintést engednek az emberi természetbe stb.
Ami mégis elvonja figyelmemet Egiptom emlékeitől, az azon ország fővárosa, mely Egiptom után, régiség tekintetében talán leginkább tarthat számot egy kis tartózkodásra, t.i. Athén.
Igaz, a Szentföldet semmi esetre sem kellett volna elkerülnöm de a rendkívül széleskörű óvó-intézkedésekkel nem csak a magyar főváros orvosai szokták zaklatni a közönséget, hanem a török hatóságok is. Egy pesti-eset miatt az Alexandriából induló hajók csak Beiruthban kötnek ki, ahol meg kellett volna várnom, a vesztegzár napjainak letelte után, egy Jaffa felé visszainduló hajót, mely szintén csak föltételesen szokott Jaffába kikötni.
Így lemondtam tervemről, mely sokáig kellemes izgatottságban tartott. Az utolsó napokon uralkodott khamzin megkönnyítette némileg a válás nehézségeit, bár egyik-másik hű szolga a vasúti kocsiba is elkisért, és amint az arabs szolgák hűségéről és ragaszkodásáról hallottam, arról személyesen is meggyőződtem.
Másrészről meg alkalmam volt tapasztalni azon különféle kellemességeket és kellemetlenségeket, melyek egy idegen kikötővárosban, minő Alexandria, az embert szórakoztatják, míg a hajón helyet kap. A dragoman megszabadít ugyan minden gondtól, de az ismeretlentől nem napidíjat, hanem heti díjat követel, ha látja, hogy ez az idegen nem ismeri Alexandria rendőri ügyeit. A dragoman, pénzváltók, hordárok, vámszedők mégsem okoztak annyi gondot, mint a hajó pénztárosának azon kijelentése, hogy minden hely elfogyott. De már le nem megyek, gondolám magamban, ha az ebédlő padján kell is hálnom. Erőszakra nem került a dolog. Azonban a biztonság érzete csak akkor szállta meg lelkemet, midőn hajónk nagy nehezen kimozdult az alexandriai kikötőből a nyilt tengerre.
Csak azután jött meg a kedvem körültekinteni, először magán a hajón. A födélzet, a személyzet, az utazó-közönség mindjárt eláruklta, hogy orosz hajón vagyok, ha előbb nem is tudtam volna. Cirill betűk díszelegtek mindenfelé, a hajó nevét (Czihaczoff) is úgy tudtam meg, hogy megkérdeztem. – A tisztaság és rend, a tisztek előzékenysége, mi az osztrák Lloyd hajóit jellemzi, itt sok kívánni valót hagy hátra. Még az I. oszt. fedélzeten is káposztával, vöröshagymával, paradicsommal megrakott nagy kosarak alkalmatlankodtak. most ha elképzeljük, hogy az 5000 tonnás Czihaczoff hány ilyen és hány amolyan kosarat cipelt magával, könnyen elképzelhetjük azon különféle illatnemeket is, melyekben válogathattunk.
A hajó elején (III. oszt.) szegény, a köznépből való orosz zarándokok hevertek, szegényes öltözetű papokkal. A hajó többi közönsége is kizárólag oroszokból és görögökből állott, kivéve néhány háremhölgyet eunuchjával, meg a boldog férjjel, ki féltékenyen őrizte őket és hűségesen sétált előttük föl és alá. Az egész hajón csak egy zsidó volt, ki németül tudott, így el lehet képzelni azon élvezetes társaságot, melyre négy napon át utalva voltam.
Az út maga két napig tartott Delosz szigetéig, kedvező időjárás mellett, jóllehet Kréta körül a megszokott háborgás ezúttal sem maradt el. Úgy értem azonban a kedvezőt, hogy a hajón levők csak egy része őrizte az ágyat, melyet el sem hagyott, míg a harmadik nap szép reggelén Delosz csöndes kikötőjében keltünk új életre. A vesztegzár idejét (két napot) itt kellett töltenünk, e csöndes, elhagyott helyen, hol az élettelen partokon, egy-két hivatalos épületen kívül egyebet nem láttunk. Bennünket is egy ilyen hivatalba szállítottak bárkán, hogy a desinfectio művészetét rajtunk kipróbálják és alkalmat nyerjünk az Apollo által megszentelt földet lábainkkal taposnunk. Tudvalevő dolog ugyanis, hogy az Apollokultusz eredeti hazája Delosz szigete, ahonnan csak később származott át Athénbe, az apollo-emlékekkel, szobrokkal, edényekkel együtt.
Szóval benn vagyunk a görög mondavilág, bűvös-bájos légkörében. Ugyanazon tengerpart, ugyanazon sziklák, a víznek és hegyeknek ugyanazon eloszlása, ugyanazon égbolt, mely az ó-kor fiaiban oly derült világnézetet, oly bájos mondákat, oly érzelemdús, de nem érzelgős lelkivilágot ébresztett: ragyog nekünk is a maga fönséges egyszerűségében.”
Aubermann Miklós könyvében nagyon érdekes kettőséget lehet tapasztalni. Egyiptomba a szerző nevelőnek érkezik és közel fél évet tölt el az országban, majd a hazaút során Görögországot is meglátogatja, de ott csupán három hetet tartózkodik. Az egyiptomi rész a könyvben érezhetően mélyebb, alaposabb, sokkal kevésbé felszínes, mint a könyv zárófejezeteiben olvasható görögországi beszámoló. A két részt egybevetve nagyon jól látszik, hogy míg Görögországot lényegében turistaként utazza be, addig Egyiptomban életvitelszerűen élt és egy bizonyos szinten be is illeszkedett az ottani életbe. A könyv domináns részét az egyiptomi élmények és tapasztalatok teszik ki, a görög rész terjedelmében is csekélyebb. Éppen ezért, ebben a könyvben nagyon jól érzékelhető, hogy egészen más mű születik, ha valaki turistaként utazik, vagy ha bizonyos ideig egy adott országban ténylegesen él is.
Aubermann jól ír, így a könyv kimondottan olvasmányosnak mondható. Gyorsan lehet benne haladni és az egyiptomi rész sok olyan érdekes apró momentumot tartalmaz, amelyet más, az 1900-as évek elején megjelent egyiptomi útibeszámolókban nem lehet olvasni. Kimondott erőssége a műnek a benne található képanyag. A fényképek egy része Aubermanntól származik, míg a többit dr. Hebentanz Adalbert kairói orvos és Latkóczy Mihály budapesti főgimnáziumi tanár készítettek. A képek minősége tovább növeli az amúgy is érdekes könyv élvezeti értékét, így végül egy kimondottan maradandó olvasmányélmény Aubermann Miklós különleges munkája. A könyv nem nevezhető extrém ritkának, de azért aki szeretné beszerezni, annak jócskán kell keresgélnie antikváriumokban vagy internetes piactereken és vélhetően még türelemre is szüksége lesz. Az Egyiptom iránt érdeklődő olvasóknak különösen ajánlom a művet. Aubermann Miklóstól búcsúzunk a blogban, hiszen ismereteim szerint, útleírás témában egykötetes szerző, és bár egyiptomi és görög élményei részletekben, a „Magyar Sion” című folyóiratban is megjelentek, de lényegében ugyanerről a műről van szó, így az időszaki kiadványok között sem tér vissza. Egyiptom és Görögország, mint oly sok utazó vágyott úticélja azonban továbbra is az a térség marad, amiről még sok érdekes és ritka könyvet mutatok be itt az ELBIDA projektben.