Egyiptom

Uti vázlatok a legujabb kútfők nyomán

Zádori Jánossal nem először találkozunk az ELBIDA projektben. A blog indulásakor még 2016 márciusában Zádori egyik legismertebb művét az elsők között mutattam be. Az 1869-ben megjelent „Spanyol út” című mű azonban nem az egyetlen útleírása az esztergomi tanár-kanonok szerzőnek, hiszen több útjáról is készített írásos beszámolót. A most bemutatott „Egyiptom” című műve egészen különleges kötet, amely olvasása közben több kérdés fogalmazódott meg bennem a kötettel és a szerzővel kapcsolatban, de végül egyre sem sikerült megnyugtató válaszokat találnom. Titkon reménykedem benne, hogy a blog olvasói közül lesz olyan, aki megerősíti vagy cáfolja saját vélekedéseimet a mű kapcsán. A kötet 1874-ben jelent meg Budapesten, a „Házi Könyvtár” sorozat XVI. részeként a Szent István Társulat gondozásában. A mű 259 oldal terjedelmű és egyetlen kép sincs benne. Zádori Jánosról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Spanyol út” című könyvének a bemutatásakor már megtettem, így ott az elolvasható. A blogban látható képek egy része internetes forrásból származik.

Részlet a könyvből:

„A keleti háremélet elszigeteltsége miatt lehetetlen a musulmán családok belső szokásait megfigyelni, legfölebb az európai nőktől tudunk meg egyet-mást, kiknek ujabban szabad bejárni a hárembe. Régebben ez is szigorúan tiltva volt, nehogy elbeszéljék férjeiknek a török ágyasok kellemeit. Ennélfogva nagy örömmel fogadtam el — irja Wallner — egy földim fölszólítását, hogy kövessem török lakodalomba, melyet Kairó leggazdagabb kereskedője, Ibrahim Adli fiának násza alkalmával nagy fénynyel, keleti pazarlással fog adni.

Az El Souroughieh utca Kairóban

A karnaki templomkomplexum része

A meghívások rózsaszinü papíron arabul voltak szétküldve legalább 1000 példányban; Európa egy angol, egy olasz, két német példányban volt képviselve. A megjelenés két órára volt kitűzve, mi háromkor jöttünk, s nem csak a ház volt tele, hanem az utcza is el volt állva nemcsak a bámész néptől, hanem a vendégek nagyszámú szolgáitól, kik a sycomor és nil-ákáczok árnyékában hűsöltek. A nők tarka csoportokban ültek ki a szomszéd házak tetőire, a gyermekek fölmásztak a fákra, s riadozva zúgták szakadatlanul a vőlegény nevét. A kíváncsi nép erősen tolakodott az ajtóknál, azért az őrálló katonák ugyancsak dolgoztak a korbácscsal. De habár időnkint jégeső módra hullott a verés, ez a hátulállók előretörekvő bátorságát nem lohasztotta le. Néha több katona gyújtott rá a püfölésre, s akkor, mintha a khedive szőnyegeit porolták volna, oly pufogást vittek véghez; de ezeket úgy vette az arab fiatalság, mint a nyerendő jó falatok árát, melyet szivesén lefizetett.

Piramismászás

A dakkai templom

A tágas udvaron pompás szövetekből készített sátor állott, mennyezetéről tündöklő csillárok függöttek. Falait zászlók és korán-mondatok ékesítették. Amint beléptünk, valami galantuomo (szertartó) fogadott, s a házigazda elé vezetett, ki hullámzó ruhában keleti méltósággal fogadott, érintve mellét, száját és homlokát, arcza diadaltól sugárzott. A té­res helyiség szőnyeggel fedett padokkal volt tele, de azért a süppedő szőnyegeken is ültek maguk alá fektetett lábakkal a keleti urak. Susogott a selyemruha, kávészörpölés hallatszott, de hallgatag volt a gyö­nyörű férfiakból álló társaság, mintha csak a magasba bocsátott füsttel beszélgettek volna. Időközben megszólalt a zene, melyet a czigányok sokasí­tott másai vittek véghez, természetesen hangjegyek nélkül, csupán hallásból. De zenéjök felette untató s keserves, idegzsibbasztó érzést okoz; nem európai fül számára látszott alkalmazottnak. A karigazgató, egyúttal előénekes és karindító (succentor) volt, orrhangon néha belebőgött, egynéhány énekes követte, mire az egész zsinagógai jelenethez hasonlított, mind mikor Izrael fiai nagyon nekibuzdulnak az imának. Keleten szeretik a zenét, azért reggelig elpipázgat ily bágyasztó zene és ének mellett az arab, melyet ő bármely olasz dalmű elé helyez. Egynéhány félig meztelen ficzkó gladiátor-birkózást rögtönzött a vendégek mulattatására; arczfintorítással fogadták egymás ütéseit, melyek az ököl és ruhátlan hát érintéséből támadva, tompa dübörgést támasztottak, mire erős kaczagás következett. Az amúgy is gazdag füstfelhőket, melyeket a pipa és szivar derekas szívása eredményezett, különféle füstölőkkel telitették; mandolát, tökmagot, kőkemény pástétomot hordtak szét, mert a ki nem dohányzik, valamivel csak el kell foglalnia száját, mert a beszéd nem foglalja el eléggé, ezt mellékfoglalkozásnak tekintik. Számos vizhordó jár körül, kínálva érczkupákban az üde italt. Az arab előkelők mind jelen voltak, megszokott önbizalommal s természetesen legtöbb ulema. Ez általános neve a tudós s előkelő személyeknek. Három részre oszolnak. Imám, ezek a valódi papok, kik prédikálnak, tanítanak, s tartják az istentiszteletet, a mi a Korán énekléséből áll (ezt csakis énekelve szabad olvasni), s a menyekzők alkalmával ők adják össze a jegyeseket. Leginkább jótorkú legényeket keresnek, a tudomány és műveltség nem vétetik számba. Igen szegények, azért elemi tanítással is foglalkoznak, vagy mesterséget űznek. Turbánjok fehér, mint más arabé, csakhogy kissé magasabb. Mufti, annyi mint jogtudós és törvénymagyarázó, Kadi pedig biró. Pompás intelligens arcz, tüzelő mély szemek, fehér fogak, gyönyörű szakáll: általános jellegek. Lengő kócsagtoll, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek diszíték hullámos öltönyeiket. A mint jöttek, legott helyökre kisérte a szernök, s a kinált csemegékhöz fogtak.”

Kairói életkép

A kalabsai Mandulis templom

A szerző Egyiptomról szóló műve nagyon élvezetes olvasmány. Zádori nagyon jó stílusban ír, ahogy azt már „Spanyol út” című műve kapcsán tapasztalhattuk. A jelen kötet gyűjtőként több szempontból is izgalmas számomra. Elsőként azért, mert a Zádoriről fellelhető információ szerint Zádori János soha életében nem járt Egyiptomban. Természetesen a könyv teljes címe mely „Egyiptom – Uti vázlatok a legujabb kútfők nyomán” már utal arra, hogy valójában a szerző más utazók és írók műveit is felhasználta írása során, de olvasva a könyvet többször elbizonytalanodhat az olvasó, hogy a felhasznált irodalom százalékos aránya mekkora. Az előszóból kiderül, hogy a szerzőt a Szent István Társulat kérte fel arra, hogy írja meg ezt a művet hiszen ahogy írja a szerző, „Éjszakafrika iránt nagy figyelmet és érdeklődést tanúsít korunkban a tudományos buvárlat, melynek előmozdításában az egyes szaktudósok buzgalmát a gazdagabb kormá­nyok pártfogása tetemesen elősegíti, utazásaikat hivatalos tekintélyével is kisérvén. Ilynemű és magánutazásokból némi vázlatokat a magyar irodalomba átültetni, — culturai feladatának tartá a Szent-István-Társulat”. Zádori több konkrét művet is említ az előszóban, amit segédeszközül használt a munkához, de mindezek ellenére is sokszor érződik úgy bizonyos fejezetekben, mintha saját élményként számolna be Egyiptomról. Dr. Walter Gyula műve 1888-ban Esztergomban jelenik meg „Dr. Zádori János élete” címmel, amely az akkor már halott Zádori életét dolgozza fel. A 80 oldalas műben csak egyetlen mondat említi az „Egyiptom” című művet, de utazásról ott sincs szó. Ez azért rendkívül izgalmas, mert ha valaki mindezen információ nélkül olvassa Zádori János egyiptomi útleírását, akkor valószínűleg azt gondolja a szerző saját utazását meséli el. Olyan képszerűen, olyan élményszerűen és sokrétűen mesél a térségről, hogy sok Egyiptomot megjárt szerzőnek sem sikerült ilyen minőségben megtenni ezt. Lebilincselő és aprólékos munka, amely a korabeli Egyiptomról szóló útleírások topkategóriáját képviseli személyes véleményem szerint.

A másik kérdés a kötet sorozatcíme miatt merült fel bennem. A könyv a „Házi Könyvtár” sorozat XVI. részeként jelent meg, „Éjszakafrikai Uti vázlatok Zádori Jánostól I. Egyiptom” sorozatcímmel, melyet a kötet belső címlapján olvashatunk. A római egyes szám arra utal, hogy Egyiptom után más Észak-Afrikai ország útleírását is tervezték Zádorival. Ilyen azonban ismereteim szerint nem létezik. Próbáltam keresgélni a Házi Könyvtár sorozatban is, de csak egyetlen úti vázlatot találtam azt is Dél-Franciaországról mégpedig Maszlaghy Xavér Ferenc tollából, mely mű mellékesen hamarosan a blogban is feldolgozásra kerül. A kérdés tehát az, hogy terveztek-e további kötetet Zádori Jánossal (hiszen a római I.-es szám erre utal), és ha terveztek, akkor miért nem jelent az meg. Zádori életéről szóló műben nincs nyoma ennek, így véleményem szerint talán csak a Szent István Társulat archívumában lehetne választ találni erre a kérdésre.

A Szuez csatorna megnyitó ceremóniája 1869-ben

Alexandria

A kötet kapcsán felmerülő, számomra gyűjtőként izgalmas kérdések mellett, azonban fontos hangsúlyozni, hogy igazán lebilincselő és fantasztikusan jó stílusú a mű. Ritka és nehezen beszerezhető a kötet, de ez esetben is van lehetőség az interneten a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumában online formában letölteni és így ingyenesen elolvasni. A könyv az erőteljesen ajánlott kategória, amely Zádori időrendben utolsó útleírása is egyben. Az ELBIDA projektben azonban nem búcsúzunk még a szerzőtől, hiszen az eddig bemutatott két műve mellett létezik még egy útleírás, amelyben a szerző 1867-es Olaszországi utazását meséli el, ahol útitársa a kor ismert esztergomi tanára Dr. Fraknói Vilmos volt. A mű még nem része a gyűjteménynek, de amint sikerül beszereznem akkor visszatér a szerző a blogban. Reményeim szerint tehát hamarosan ismét érkezik majd Zádori János.