A „ritka strandkötetek” bemutatásának második állomásán ismét egy kisalakú, vékony és izgalmas útleírás a főszereplő. A szerző Jean Gaston Vanderheym 1893. november 12-én hagyja el Marseillet és indul Abesszíniába egy kereskedelmi társaság ügynökeként. Az odaérkezést követően aztán II. Menelik uralkodó mellett számos kalandba lesz része, melyről hazatérését követően írja meg „Une expédition avec le négous Ménélik” című művét, mely 1896-ban jelenik meg Párizsban. A magyarul „Húsz hónap Abesszíniában” címmel megjelenő könyvet 1900-ban Budapesten a Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Könyvkereskedés adja ki, a Magyar Könyvtár sorozatban, mindösszesen 78 oldal terjedelemben. A művet magyarra dr. Brózik Károly fordította. A kötetben számos különleges szövegközti kép található.
 |
| Az eredeti francia kiadás borítója |
 |
| Az eredeti francia kiadás (Párizs 1896) |
 |
| A magyar kiadás (Budapest 1900) |
Jean Gaston Vanderheym életéről gyakorlatilag a műben feldolgozott rövid időszakon kívül szinte semmit sem tudni. Annyi azért sikerült kideríteni, hogy egy francia-afrikai kereskedelmi társaság, a Savouré cég ügynökeként küldték Abesszíniába, hogy francia exportőrök számára üzleti lehetőségeket derítsen fel és erősítse a két ország üzleti kapcsolatait. Mivel a munka amivel megbízták nem igényelt annyi elfoglaltságot, mint előre gondolta, így maradt egyéb tevékenységre is ideje. Megismerkedett Etiópia császárával, II. Menelikkel, aki jó lehetőséget látott a francia üzletemberben így megbízta, hogy kísérje el közel két hónapos katonai expedíciójára az „ualamók” ellen. Az uralkodó célja az volt, hogy Vanderheym fotózza és közvetítse a nyugat felé hadjáratát, pozitív sajtóközlemények formájában. A könyvből nem, de későbbi adatokból kiderül, hogy amikor a császár információt szerzett, hogy háborús hódítását a nyugat felháborodással fogadta és Vanderheym munkája nem jár „sikerrel”, akkor a szerzőnek villámgyorsan kellett távozni az országból. Hazatérését követően aztán Franciaországban írta meg visszaemlékezéseit. Jean Gaston Vanderheymről további információt nem sikerült fellelni, de valószínűleg neve, saját korában ismert volt, művét több országban, több nyelven kiadták. Története egy olyan történelmi eseményről számol be személyes tapasztalatok és élmények alapján, amelynek kevesen voltak tanúi.
Részlet a könyvből:
„A negusz nov. 15-én hajnalban indult el; sietett utána mindenki, hogy mindjárt első táborhelyén utólérje; ezek közt én voltan az első, mert semmi kedvem sem volt elmaradni a késedelmezők, a podgyászok és anyaszerek tömege közt. 16-án az Ilg és Capucci által az Auason át készített fahidon mentünk át, míg a sereg zöme valamivel fölebb átgázolt a vizen. Mialatt a császári sátrakat felütötték, a negusznak eszébe jutott, hogy kedve volna halászni; néhány dinamit-töltényt robbantott föl tehát a vizben; ebben a pillanatban elkábitott halak egész tömege került a felszinre ezüstös hasukkal fölfelé; de ezek csakhamar megint elmerültek. El is illantak volna, ha az utánok uszó emberek nem lettek volna elég ügyesek a halfogásban; ezek azután jó csomó halat raktak le a felség lábaihoz.
 |
| Menelik szemlét tart lovassága fölött |
 |
| Fogoly ualamók tanyája |
 |
| Tona király meghódolása |
Másnap Kurage tartományba érkeztünk. Itt a lakások ugyszólván elvesznek a koba-ültetvények közt. A koba hasonlít a banánhoz; rendesen 10 levélből áll, melyek öt-hat méter hosszúak. Kurage lakói a belével táplálkoznak: abból csinálják egyébként meglehetősen rossz kenyerüket is, ezenkivül termesztenek dohányt, amelynek szivása Abessziniában el van tiltva (ezért csak burnót készitésére használják), továbbá valami hosszúkás burgonyát. Ez nem rossz izű; sütve igen jó eledelnek találtam. A lakosok e tartományban egyébként meglehetősen szegények és satnyák; a férfiak félig meztelenül járnak; legfölebb állati bőrökkel takaróznak; sapkájuk csúcsos, kecskebőrből való. Az asszonyok a hajukat úgy fonják be, mintha medvebőr sapka takarná fejüket, ami nagyon eredeti képet nyújt; üvegből és czinnből való cziczomájuk számos. Gebeie generális, Kurage kormányzója, Kondeltitinél csatlakozott a neguszhoz, hozván magával ez nehány hetes oroszlánkölyköt. Menelik ezt az állatot későbben Chefneuxnek, egyik honfitársamnak ajándékozta, ki aztán julius havában azzal a hajóval, a melyen én is visszaindultam, Párisba küldte. A kis oroszlán azonban útközben lesoványodott és nehány hét mulva a Jardin des Plantesban meg is döglött. E vasárnapon, amikor pihenő volt, Gebeibe fitorari (az előhad vezére) a császári sátrak előtt hatszáz parasztot sétáltatott el, a kik nagyobb részt meztelenek voltak s úgy hoztak a császárnak kenyereket, mézet, vajat, tecst, gabonát és igen sok marhát. Természetesen hatalmas lakoma volt ennek nyomában. Innen egy Marokkó nevű erdős tartományon keresztül vezetett át utunk.
 |
| Meghódoló ualamók |
 |
| Egyik rabszolganő |
 |
| Menelik serege átgázol az Auason |
November 22-én egy kis baleset történt. Megérkezvén a Szelti tó partjára, valaki hozott egy korsó vizet a negusznak, hogy megmutassa neki, mennyire sós, tehát ihatatlan ott a viz. Két óráig kellett visszafelé mennünk, hogy iható vizre akadjunk. De nem volt ám könnyű doog a menetközben levő sereget visszaterelni. Leirhatatlan zavarba ment ez végbe. November 23-án az Urbarage-hegyek lábához és 26-án Besának, a császár unokaöccsének tartományába érkeztünk, aki hatvan méter hosszú és harmincz méter széles sátrat üttetett fel és nagy mennyiségű ennivalót hordatott össze. Nagyon természetes, hogy ennek örömére a hadsereg egész nap lakmározott. Másnap átgázoltunk az Uero folyón és a Kambatta nevű hatalmas hegytorony lábánál ütöttük föl a tanyánkat. E hegy az ethiopiai birodalom természetes határa, rajta tul terül el az ellenség földje. Egy vizözönszerű eső két napig marasztott itt. Meg kellett először szárítani sátrainkat és elfogyasztanunk azon nagy mennyiségű élelmiszert, amelyet Tesszama, Darge rasz fia szállított táborunkba és csak azután, 30-án folytattuk utunkat. Pihenőnk a Korgai-sikon, az abessziniai katonák és az ualamók közt folytatott csatározások szinhelyén volt.”
 |
| Taitu császárné kisérete |
 |
| Menelik egy dinamitrobbantásnál |
 |
| Taitu császárné |
II. Menelik Etiópia császára és Soa királya az Etióp Császárság egyik legnagyobb uralkodója volt. Amikor II. Menelik Aduánál legyőzte Olaszországot tovább folytatta expanzionista törekvéseit. Az etióp uralkodó valójában nem hagyott kétséget szándékai felől egy ízben kijelentette, hogy Etiópia határai nyugaton a Nílusig, keleten az Indiai-óceánig, délen pedig a Kenyáig kívánja kiterjeszteni. Ennek a törekvésnek a megvalósítása, azonban számos véres eseményt eredményezett. Vanderheym egy ilyen „területnövelő expedícióhoz” csatlakozott, amely során a welaiták területét hódították meg.
 |
| A szagane (óratorony) |
 |
| Az aderas, a főebédlő |
 |
| Menelik lakóháza |
A welaiták államát a 13. század közepén alapították. Uralkodójukat kawo címmel illették. A welaiták az 1890-es években kerültek összeütközésbe a dél felé terjeszkedő Etióp Császársággal. A harcokat leíró Bahru Zewde etióp történész szerint ez volt a terjeszkedő II. Menelik egyik legvéresebb hadjárata. A welaita szájhagyománya szerint a harcokban 118 000 welaita és 90 000 etióp katona esett el. A welaiták Tone nevű utolsó kawóját végül 1896-ban győzték le, és a területet beolvasztották az Etióp Császárságba.
 |
| II. Menelik |
 |
| Pihenő karaván Dsibutinál |
 |
| Karavánunk vezetője |
Vanderheym rövid de izgalmas művében ezt a véres de Etiópia szempontjából sikeres időszakot ismerheti meg az olvasó. II. Menelik császár és felesége Taitu császárné az Etióp történelem sikeres uralkodó párosa volt. Menelik komoly mértékben növelte az ország területét, megállította az olaszokat az aduai csatában 1896-ban, és elérte, hogy Afrikában Libéria mellett csak Etiópia legyen az az állam, amelynek sikerült megőrizni a függetlenségét. A szerző művében mesél az uralkodóról és feleségéről, a területhódító katonai akcióról, a véres csatáról, a hódítókról és a legyőzöttekről is, de mindeközben részletesen beszámol abesszíniai utazása során átélt különleges élményeiről is. Az ember kezébe veszi ezt a kisalakú, vékony kötetet, elkezdi olvasni és nagyon hamar magával ragadja a történet. Mikor aztán az utolsó oldalra érünk és rájövünk, hogy vége, akkor kezdjük el bánni, hogy a magyar kiadás csak rövidítve dolgozta fel az eredetileg 204 oldal terjedelemben megjelent művet. Rövid és izgalmas tehát a könyv, így egy ideális “strandkötetnek” nevezhető, amely bár nem könnyen, de beszerezhető és még az ára is tolerálható.
