A világ tetején

Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain Nyugati Tibetbe

Az ELBIDA projektben is és a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban is elsőként, de nem utoljára találkozunk a híres magyar orientalistával, Baktay Ervinnel. A szerző írói munkássága egészen kivételes, közel 30 saját műve van, de emellett fordítóként és társszerzőként is jelentős műszámmal rendelkezik. A MFTK sorozatban elsőként megjelent Baktay Ervin mű „A világ tetején” címmel jelent meg. A könyv a szerző 1928-as Nyugat Tibeti utazásáról készült útleírás, mely út során Kőrösi Csoma Sándor nyomdokaiban járva Kasmirból Ladákba utazik és eközben az egykori híres magyar tibeti életéről gyűjt adatokat.

Sorozatkötéses kötet (MFTK)

A mű Budapesten 1930-ben jelent meg először a Lampel R. (Wodianer F és Fiai) Könyvkiadóvállalat gondozásában, 309 oldal terjedelemben. A könyvből több kiadás is megjelent és az MFTK sorozatban is számos kötésváltozata ismert. Gyűjteményemben egy kétkötetes verzió van mely a harmadik kiadása a műnek, de a könyv létezik egykötetes változatban is. A kétkötetes műben 100 kép és két térkép található.

A szerző Baktay Ervin kalapban

A ganderbali táborhely

A Banihál-hágó Kasmirban

Baktay Ervin festőművész, művészettörténész, asztrológus, orientalista, író és műfordító 1890. június 24.-én született Dunaharasztiban. 1925-ig Gottesmann Ervin volt a neve, ekkor változtatta Baktayra. Apja Gottesmann Raoul, anyja Martonfalvi Antónia volt. Először festészetet tanult a Képzőművészeti Akadémián, majd később Münchenben. Az első világháborúban katonaként a fronton teljesített szolgálatot. 1920-tól kezd foglalkozni indológiával. Fordítások és könyvek segítségével próbálta megismertetni az olvasókkal az indiai kultúrát. Elsőként ő fordítja magyarra a Káma-Szutrát. Nővérének köszönhetően eljut Indiába, ahol 1926-1929 között tanulmányozza az ott élő embereket és az indiai kultúrát. Bejárja Észak-Indiát, pandzsábot, Kasmírt, a Gangesz síkságot, Dél-Indiát, Ceylont és Nyugat-Tibetet. 1928-as Nyugat-Tibeti útján Kőrösi Csoma Sándor nyomában járva, gyűjt adatokat a híres magyar utazóról. Erről az útjáról írja első jelentős útleírását, amely 1930-ban meg is jelenik Budapesten, „A világ tetején” címmel. 1929-ben megbetegszik és hazatér Magyarországra. 1931 elején a Dunánál indián törzset és tábort alapít. 1933-ban a Debreceni Egyetem doktorává avatják, de eközben szerkesztőként „A Földgömb” című lapnál is dolgozik. 1946-1958-ig a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum igazgatóhelyettese és mellette az ELTE-n oktat. 1956-1957-ben az indiai kormány meghívására ismét Indiába utazik. Nyugdíjba vonulása után is aktív marad és számos külföldi országban tart előadásokat India művészetéről.  1963. május 7.-én halt meg Budapesten, 73 éves korában.

Részlet a könyvből:

„Szeptember 10-én reggel a thekidár vezetésével kivonultunk Padámból. A város a folyó felé vezető ösvény mellett, egy hatalmas sziklára valamikor, sok-sok évszázaddal ezelőtt, az Öt Buddha képmásait vésték. A Szanszpo-folyó a város alatti gigászi sziklák közé szorul, s a vadul rohanó víz színe fölött vagy 15 méterrel lebeg a kötélhíd. A Zanszkáron való átkeléskor szerzett tapasztalatok után már minden nyugtalanság nélkül, mint gyakorlott kötéltáncos sétáltam át rajta. Áthordták a málhát is, de a lovak átkelése nem ment olyan símán, mint a Zanszkár hídjánál. Szerencsére csak két lovunk volt, a magam s a thedikár hátaslova; a málhát kulik cipelték.

Málházás

A karaván

Abdulla, Zanszkárban vett kecskéjével

A lovaknak sehogysem akaródzott belépni a jéghideg, örvénylő folyóba. Az innenső, azaz a lovak számára túlsó part óriási kövein állva két ember tartotta a hosszú kötelet, amelyet az első ló kötőfékjéhez erősítettek. Átellenben nagy ordítozás és ütlegelés ment végbe, amint másik két fickó az ijedt, vissza-visszahőkölő állatot a vízbe unszolta. A boldogtalan lovacska egyszer-kétszer térdig bele is ment, de megint visszafarolt a parti kövekre. Végtére jólirányzott rúgásokkal mégis a vízbe tessékelték. Mikor a ló érezte, hogy a talaj elvész a lába alól, felnyujtott orral úszni kezdett. A víz úgy vitte magával, mint valami tehetetlen fadarabot. A kötelet tartó emberek üvöltözve biztatták és kőről-kőre ugorva rohantak lefelé a parton. Egyszerre, mikor a ló éppen a folyó közepén úszott, megfeszült a kötél. A víz sodra továbbragadta az állatot, de a megfeszített kötél megfordította testét, úgyhogy a szegény pára kétségbeesetten az ár ellen próbált úszni. A víz átcsapott fején s egy-két pillanatra eltűnt a habokban. De újra felütötte a fejét és kimeredt, rémült szemmel, minden erejét megfeszítve küzdött a harsogó ár ellenében. A kötél feszült, mint valami húr. Az ár nyomása s a kötél ellenható ereje végre az innenső part felé lendítette a már-már elmerülő állatot. Partot ért és kikapaszkodott a kövekre. Reszkető lábakkal állt meg és prüszkölve fújta orrlyukaiból a vizet. Nem csoda, hogy nem szerette ezt a mulatságot.

A Szind völgyében

Balti muzulmánok

Zhombu-k a felső Drász-völgyben

A másik ló is átkínlódta a leírt műveletet, s kellő pihen után felnyergelve, folytathattuk utunkat. A Szanszpo medre nemsokára kiszélesedett s a völgy kitágult. A folyó túlsó partján, a hegyoldalban meseszerű kép jelent meg: mintha valami függőleges falu kapaszkodott volna a meredek sziklafalba. A szirthez ragasztott lámakolostor s az ezt környező kunyhók és csortenek fehér foltjai, mint annyiszor, ismét a Gulliver-látta bizarr országokat és városokat juttatták eszembe.

Járkendi kalmárok Drászban

A Lamagusz La hágó

Sátorverés

Köves, kopár platón keresztül értünk el egy kis falut, amely fölé a völgyet szegélyező hegysor egy kiszögelő szirtfokán Tonde Gompa lámakolostora emelkedett. Egy fa árnyékában déli pihenőt tartottam, míg a teherhordó emberek és lovak felváltása megtörténik. A falu előljárója legényemet és Abdurrahmánt teára invitálta. Eltűntek a házban és valószínűleg nagyon élvezhették a sós teát és a huka szortyogását, mert végül is értük kellett küldenem Gulámát, hogy votsze! – gyerünk!

Teherhordó jak

Zarándokok jelei a sziklán

A kolostorbeli misztériumok néhány szereplője

A köves, rideg fennsíkon át folytattuk utunkat. Hellyel-közzel sovány rétek szakították meg a kietlen sivatagot és kis birkanyájak legelték a fukar föld gyér füvét. A félvad, rongyos pásztorok bámulva meredtek reám, a titokzatos idegenre. Nyilván sokkal fantasztikusabb benyomást tettem reájuk, mint ők reám. Nem valószínű, hogy minden egyes zanszkári találkozott azzal a két-három európaival, akik az utóbbi évtizedekben arrafelé jártak, s meglehet, hogy a primitív pásztorok most láttak életükben először fehér embert.

A reformált szekta lámái. A falon az “életkerék” képe

Landákhi öregasszony az unokájával

Peter püspök lóháton

A pusztaságban néhol magányos csortenek álltak, de a pásztornép a maga ősi barbár kultuszának jeleivel, görbe juhszarvakkal és birkakoponyákkal ékesítette a kegyes építményeket, amelyek bizonyára nem Buddhára emlékeztették őket. Zanszkárban tartotta fenn magát legtovább a tibeti ősvallás, a bon-csosz és még ma is akadnak a hegyek közt emberek, akik az ősi démontisztelethez minden buddhista máz nélkül ragaszkodnak.”

Öreg landákhi a kunyhója előtt

Az öreg zanglai kihallgatása

Térkép a kötethez

Baktay Ervin első a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban megjelent művét, még négy kötet fogja követni. Csakúgy ahogy az első „A világ tetején” című, úgy mindegyik egészen kivételes mű. Baktay végigutazta Indiát és olyan mennyiségű ismeretre tett szert, hogy kiváló szakértője lett az országnak és művészetének. A jelen bejegyzés tárgyát képező könyvben leírt utat Baktay saját erejéből, minden támogatás nélkül tette meg. A két és fél hónapig tartó út 1500 km hosszú volt, melyet lovon, gyalog és jakháton tette meg a szerző. Az ELBIDA projektben az MFTK sorozatban megjelent Baktay köteteken túl, egyéb könyvei is bemutatásra fognak kerülni, mert az egyik legkiválóbb India szakértő aki írásai olvasmányosak, izgalmasak de mindemellett tudományos alaposságúak is.