Úti karcolatok

„Hopp Istók! Má’ én is itt vagyok.” Életem első (és egyben utolsó) színpadi szerepében ezzel a mondattal léptem a pódiumra, egy általános iskolai betlehemes darabban. A drámai hatás kedvéért, mondandómnak nyomatékot adva, még láncos betyár botomat is a földhöz vertem. A siker az érzelmileg elfogult szülők körében óriási volt, de számomra csak a lámpaláz okozta stressz maradt emlékezetes. Lassan három hónapja nem írtam bejegyzést a blogban. A hosszú szünet okaival nem untatnám az olvasókat, a lényeg az, hogy most ismét azt mondhatom: „Hopp Istók! Má’ én is itt vagyok.” Bár ez esetben nincs láncos botom, de szerencsére a látványos eszköz nélkül is folytatni tudom az ELBIDA projektet. Az elmúlt napokban esténként, egy utazás kapcsán sok időt töltöttem a könyveim közötti keresgéléssel. A gyűjtemény átmeneti tárolására szolgáló banános dobozok rengetegében, erő és szerencse is szükséges ahhoz, hogy meglelje az ember a keresett könyvet. A nehéz dobozok ide-oda pakolása mellett, a tartalmukban szisztematikusan vadásztam a vágyott kötetre. Konkrétan egy művet kerestem, de eközben számos már-már elfeledett könyv került a kezembe. Borbély Sándor „Úti karcolatok” című művére is így akadtam. Rég nem láttam, soha nem olvastam, de akkor ott, némileg megizzadva a könyvkereső műveletben, pihenésként kinyitottam és beleolvastam. Az utazások és kirándulások történetét elmesélő mű, egy-két oldal után magával ragadott. Aznapra hivatalosan is felfüggesztettem a könyvvadászatot. Borbély műve 1905-ben jelent meg, a szerző magánkiadásában, Vácott. A 141 oldalas műben, 8 kép található.

Borbély Sándor gyógypedagógus, 1866. január 14-én született a Torda-Aranyos vármegyei Aranyrákoson. Egy földművelésből élő, unitárius családból származott, apja Borbély Mózes gazdálkodó, anyja pedig Csegezi Ágnes volt. Iskolai tanulmányait Tordán és Zilahon végezte, majd 1889-ben a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán (Pedagógium) szerzett tanári oklevelet, ahol lélektanból és siketnéma oktatásból is vizsgát tett. A tanári végzettség megszerzése után a tordai unitárius algimnázium szeniora lett, majd egy évvel később 1890-ben került a siketnémák váci országos intézetéhez, mint segédtanító. Két év múlva az intézet rendes tanára lett, de 1897-ben elkerült a siketnémák budapesti intézetéhez. 1899-ben tért vissza Vácra, ahol a Siketnéma Intézet igazgatója lett.

A tisztséget 25 éven át viselte, de eközben volt a váci gyógypedagógiai tanítóképző tanfolyam vezetője, a fogyatékos érzékű és értelmű gyermekek ügyeinek szaktanácsi előadója és a budapesti Gyógypedagógiai Tanítóképző Intézet tanára is. Igazgatói pályafutása alatt, 1902-től szerkesztette a Siketnémák Közlönyét, 1911-től pedig a Siketnémák Képes Lapját is. Tagja volt a Gyógypedagógiai Országos Szaktanácsnak és az Erdélyi Múzeum Egyesület Jog és Társadalomtudományi Szakosztályának, 1911-1925 között pedig elnöke a Siketnémaintézeti Tanárok Országos Egyesületének. Fogyatékos gyermekek, elsősorban siketnémák pedagógiájával foglalkozott. Jelentős érdemeket szerzett a gyógypedagógiai intézetek fejlesztése terén és a gyógypedagógiai tanárképzés megreformálásában. Nevéhez fűződik a magyarországi siketnéma intézetek első országos tantervének, s az ehhez kapcsolódó oktatás-módszertani segédletnek a kidolgozása. Irányítása alatt a Váci Siketnéma Intézet Európa egyik vezető gyógypedagógiai intézetévé vált. Vácott ő alapította meg az első siketnéma óvodát is. 1932. december 9-én reggel 5 órakkor, 66 éves korában hunyt el Vácott.

Részlet a könyvből:

„Ha eddig eljutottunk, búcsút inthetünk a völgynek s tartsunk most a hegyre fel.

Megmondani bajos lehet, hogy melyik hegytetőn, nyugat felől vagy ellenoldalon láthatni-e szebbet, többet. Mert egy napon mindkét tetőre érnünk nincs idő, induljunk keletre fel, az út emerre kevésbé testtörő, mint szembe véle nyugaton, ahol a tüskén, bokrokon s mohos kövön csak edzett lábbal mászhatunk.

Másfél órai kúszás után a hegytetőn vagyunk, ahonnan Erdély belsejébe s Biharba messze láthatunk: Szeben, Brassó havasai s a Réz-hegyeknek ormai tisztán megláthatok. De im’ amig szemünk a messze tájakon kalandoz, alattunk tátong borzadályos mély üreg s erünkben fagyni indul már a vér, oly hideg borzongatón félelmes itt e hely. 400 méterre lent ezüst habot hömpölygető, fékevesztett víz rohan. A túlsó oldalon lépten-nyomon egy-egy üreg szájtátva néz reánk, mintha mondaná: miért e bámulás ? Nincs még ok reá elég! Ha rejtekembe jőnétek, akkor volna mit csodálnotok.

Az innenső oldalon a Kéményseprő üregre bukkanunk. A nép azt hitte szentül, némely, ki most is azt hiszi, hogy Dárius, a kincskirály e sziklákba rejtette kincseit. Kiss János, a vakmerő kéményseprő a kincseket, hogy kiszedje onnan (még gondolatnak is merész!) kötéllel bocsátkozott a mélybe le, de ott rekedve, ott hala.

„A Kiss János esete tény, amint azt a Magyar Hírmondó is közzé tette 1780-ban. E kéményseprő bátoríttatva a rábeszélők könnyelmű tanácsától s elcsábíttatva a található kincs fényétöl, vasmacskák s kötél segélyével leereszkedett a kincsekkel teli vélt üregbe. Ott valahol úgy beleszorult, hogy sehogy sem mozoghatott A segítségére menőknek, kik húzták fölfelé, azt kiáltotta volna: „Ne húzzatok, mert többen húznak lefelé.“ A felesége hasztalanul járt ki élelemmel hozzá, mert ő fejjel lefelé lévén, táplálékot sem vehetett magához. Étlen-szomjan hét napig kibírta s akkor meghalt.”

A sziklatömbökön, melyek között a vakmerő lement, ma elszórtan áll egy-egy szál fenyő s a szél szeszélye játszik vele. A nép hitében rozmaringbokor az. A nagy király, midőn átugorta ezt az ürt, a lendülettől hátra dűlve, kalpagja mellől el-kihullt egy rozmaringszál, mely a sziklán megfogamzott s lett belőle e bokor. A túlsó oldalon pedig, nyugat felől a kétkedőknek kedvéért ma is mutatják azt a helyet, hol Szent László serege állt, s hol a lovak lábanyoma mészkövekbe besüppedve, egy könyöknyi mélyre nyúlva, csalódásig hűen, tisztán, ma is épen látható. A csodás megszabadulás emlékére a helynek király erdöje lett neve s a néphit szerint a szent király oltárt emelt a hegytetőn. A mongol horda széthányta azt. Később oláh papok, kalugerek éltek itt, de mert szabadságharcunk idején a szent királytól e megjelölt helyen ellenség ütötte föl tanyáját: honvédeink el-kiűzték őket szerteszét s a kolostorból kövön kő nem maradt. A harci lég lecsendesült, az ellenség fegyvercsörrenése ma már zajt itt nem üt s a néma táj nyugalmát semmi sem zavarja, ha csak kirándulók ujongó kedve nem s a nyájat őrző pásztorok, amint vesződnek nyájaikkal.

A lejtő déli oldalán szelidülni kezd az átmenet s a terméketlen mészalapzatot kövér humus takarja be, amelyből felnövelkedett több század év előtt a Király-erdője. Ez erdő, miként diadém a fej körül, borítja be a hegy homlokzatát. A szeszélyes alkotású hegy még egyszer megpróbálkozik, hogy az erdő sűrüjéből kitörje önmagát: s végső eröjét megfeszítve, egy megkapó szegélyt mutat, s egy kiálló éles párkányzatban halad még messzire, de mert erője elfogyott, megadja önmagát: több öl magasból alá bukik s az erdő fái ellepik.

Miként a természetnek e szeszélyes gyermeke fantasztikus játékában kimerülvén, völgybe ér és megpihen: akként pihenni vágy’ az ember is, mert kifáradott a lélek s törődött már a test.

De vissza még se térjünk addig, mig fel nem keressük a ritka szépségű Saxifraga Rochelianát, az Ephedra Monostachiát s hogy többeket ne mondjak: a Ferula Sadlerianát s vigyük emlékül otthonunkba, mert ily növények csak Dalmáciának tengerpartjain s az Uralhegy lejtőin találhatók. És mondjuk el a többit is: miért keressük fel e hegyszorost.

Istent, ki nem tanult ismerni, vagy elfeledte tán, e helyre jőjjön el s hatalmas alkotásait szemlélvén, önmagába tér: keblében érez dobbanást s e dobbanásban ott van Istene. Lelkünk, ha szenvedett sokat s komorság rabja lett, s ha tán legszebb érzelmeink helyét ridegség foglalta el, zarándokoljunk el ide, ahol a szivben érzelem kél magunkkal itt kibékülünk. Ha gyönge testet hord a lélek s vonszolni már Kifáradt, e helyre hozza el, ahol a tiszta lég s a tiszta víz megedzi annak izmait s éltet ujat önt belé. A turista is, ki teste s lelke mérlegét fenntartani s a meglevő erőt fokozni célul tűzte ki keresse fel e hegyszorost, ahol kitágul a tüdő s acélos lesz a láb s a kar. A természettudós szobáját hagyja el s a föld csodás alakzatát, a kőzetek nemét, az ásványok nemét s a ritka szép növények ezernyi válfaját itt kutassa fel. A rege, s mondakedvelő, kit érdekel a nép, amint ez, naiv hitében megnyilatkozik, ereszkedjék e mélybe le s kerüljön túl a bércre fel: útjában annyi kincset felfedez, amennyit Dárius sem rejte el.”

Borbély Sándor könyvében több utazás és kirándulás történetét olvashatjuk. A legjelentősebb, nagyjából a könyv terjedelmének a felét kitévő útleírás, egy különösen izgalmas gyalogtúra beszámolója. A szerző 1891 nyarán egy kerékpáros körutat tervezett Erdélybe, de ahogy ő írta: „Ugy jártam, mint az egykori cigány, kinek lovát úgy megmarta a farkas, hogy csak a feje maradt meg.” Az indulás előtt a biciklije feje eltört, a javítás pedig olyan hosszú időt vett volna igénybe, hogy kétségessé vált a tervezett utazás. Borbély azonban nem akarta tétlenül tölteni a nyarat, így tartotta magát az eredeti útitervéhez, csupán annyit változtatva rajta, hogy nem kerékpárral, hanem gyalog vágott neki a tervezett útnak. Vácról indult, majd a Tisza forrásának érintésével Torda felé vette az irányt. Utazásáról statisztikát is készített, melyből kiderül, hogy a teljes túra 1130 km hosszúra sikerült, melyből 616 kilométert gyalog, 272 kilométert kocsin, 235 kilométert vonaton és 7 kilométert tutajon tett meg. Összesen 137 órát gyalogolt, naponta átlagosan 41 kilométert tett meg. 1891. július 11-én indult Vácról, augusztus 8-án érte el a Tisza forrását, majd augusztus 19-én érkezett meg Tordára. A könyvben a hosszú és izgalmas gyalogtúra mellett mesél egy a Tordai-hasadékban tett kirándulásról, balatoni élményekről, tátrai kalandokról, egy bécsi kiruccanásról, két Erdélyi emlékről és egy tanárkollégákkal közösen átélt olaszországi utazásról is.

Számomra a Tordai-hasadékban tett túra beszámolója volt különösen izgalmas, hiszen pontosan ugyanazon az útvonalon jártam napokkal az olvasmányélmény előtt, mint amit a szerző maga is bejárt. Olvasás közben élénken éltek bennem a saját Tordai-hasadék túránk pillanatai (pazar nap volt), így jól érzékeltem a több mint száz év alatt bekövetkezett változásokat. A patak mentén vezető útról eltűnt a Borbély könyvében is látható deszkapadozat és korlát, helyette sziklába vésett út vezet, helyenként drótkötél kapaszkodókkal biztonságosabbá téve az eső után különösen csúszós kőutat. A könyvben látható képekhez képest, jóval dúsabb a vegetáció mára és a patak medre is láthatóan jelentősen átalakult. A szorosból kiérve, ahogy Borbély is, mi is a keleti utat választottuk, ahonnan, miután felértünk a csúcsra, pazar kilátás tárult elénk. A gerincen sétálva minden irányban bámulatos a panoráma és bár nem kiemelkedő a 750 méter körüli legmagasabb pont magassága, letekintve onnan a patakvölgybe, szédítőnek hat a mélység. A gerinc peremén elfogyasztott, sokáig emlékezetes turistaebédünk után, a kopár fennsíkon végig haladva tértünk vissza végül túránk kiindulópontjára. A tüdőt és lábizmokat alaposan próbára tevő túrát mindenkinek bátran ajánlom, aki a közelben jár. A felejthetetlen élmény garantált.

Borbély Sándor nem egyedüli utazó volt a Borbély családban. Testvére Borbély György tordai tanár a kerékpársport nagy szerelmeseként 1889-ben kerékpáron utazott Párizsig és onnan vissza. 1889. június 25-én indult Tordáról, majd közel 4300 kilométer megtétele után augusztus 4-én érkezett vissza Kolozsvárra. Az út során a nagy kerekű, tömör gumis kerékpárján keresztülvágott az Alpokon, leküzdve az időjárás viszontagságait és a rossz útviszonyokat, végül sikeresen eljutott Párizsba, a világkiállításra. 1893-ban Londonba kerekezett ahonnan vonattal tért haza, 1895-ben pedig Scharscher Dániellel közösen Konstantinápolyba biciklizett. A keleti utazását követően Zalaegerszegre költözött és bár továbbra is sokat kerékpározott, hosszú útra többet nem vállalkozott. 1919-ben a „vörösök” elvették a biciklijét, ami pedig végleg lezárta kerékpáros karrierjét. Borbély György két évvel testvére Sándor előtt, 1930-ban halt meg Zalaegerszegen.

Borbély Sándor könyve egy igazán remek és olvasmányos útleírás. Az a kategória, amelyet nem egyszerű letenni, ha belekezd az olvasó. A szerző bár termékeny író volt és szakterületéhez a gyógypedagógiához kapcsolódóan számos műve jelent meg, utazással kapcsolatos írása csupán ez az egyetlen van. A könyv kevéssé ismert, ritkán bukkan fel megvásárolható példány, de figyelmes keresgéléssel, idővel beszerezhető, ritkaságához képest néha még kimondottan kedvező áron is. Borbély Sándortól, mint egykötetes szerzőtől, most elbúcsúzunk, de testvére Borbély György, kerékpáros kalandjaival, reményeim szerint idővel újra képviselni fogja a Borbély családot az ELBIDA projektben. Ami pedig a blog folytatását illeti. Visszatérésem terveim szerint tartós lesz. Nem garantálom, hogy minden héten sikerül új bejegyzést létrehozni, de mindenképpen rendszeresen szeretnék új könyvbemutatókkal jelentkezni, emellett pedig, eddig soha meg nem jelent művek sorozatban való közlésével is színesíteni kívánom az ELBIDA projektet a jövőben. A távollét idejében több aggódó, érdeklődő levelet kaptam olvasóktól, amely sok erőt adott az elmúlt időszakban. Az soha nem merült fel, hogy abbahagyom az elbidát, de szükségem volt egy kis pihenőre, ami alatt fontos ügyeket kellett rendeznem, újraépítenem és lezárni dolgokat, hogy újra fókuszálni tudjak szeretett útleírásaimra, az ismert és kevésbé ismert szerzőkre és különleges kalandjaikra. Köszönöm a türelmet és a sok biztatást, hamarosan ismét érkezem itt az ELBIDA projektben.