KönyvekSomogyikum

Amikor gyűjtő barátaimmal beszélgetek, azon szoktam gondolkodni, hogy vajon egy külső szemlélő mit gondol felnőtt férfiak ilyen szintű lelkesedéséről. Vajon értheti-e valaki, aki nem élt meg hasonlót, vajon nem gondolja-e elmekórtani esetnek az érzékelhető hevületet.  Hasonló „fura” figurák, mint én, azonban értik, sőt megélik mindezt. Egy ismeretlen, vagy addig nem ismert kötet előkerülése teljesen lázba hozza a magam fajtát. Az ilyen erős emóciójú pillanatok miatt érzem azt, hogy az ELBIDA projekt számomra egy nagy utazás, ami sok tanulással, számos érdekes felfedezéssel és megannyi örömforrással kecsegtet. Ezek a lehetőségek pedig fenntartják a tüzet gyűjtőként bennem. Nemrégen éppen egy barátom gyűjteményének a leírását böngésztem, amikor odaérve Jankovics Marcell műveihez, legnagyobb meglepetésemre egy olyan címet találtam, amelyről előtte még nem hallottam. Az általam kedvelt somogyi születésű szerző négy a témába vágó művét ismertem, de a listában ott szerepelt egy addig számomra ismeretlen ötödik könyv is. Mondanom se kell, hogy azonnali hajtóvadászatot indítottam a beszerzésére. Szerencsére az újonnan felfedezett Jankovics kötet, nem az extrém ritkaságok körébe tartozik, így a nagy lendülettel indult kereső hadjárat meglehetősen rövidre sikerült, de legalább eredményes volt. A mai napig nem értem miként kerülhette el a figyelmemet a szerző „Kikötők” című műve, de éppen ez a folyamatos tanulás is az, ami izgalmassá teszi az egészet. Jankovics Marcell, az általam frissen felfedezett művében, három földközi tengeri hajóútjának élményeit meséli el, a tőle megszokott, véleményem szerint nagyon szerethető stílusában. Nem száraz földrajzi leírás, nem egy naplószerű élménybeszámoló, hanem impressziók sorozata, amelyből az olvasók számára kirajzolódnak az utazás emlékezetes és megragadó pillanatai. A könyv 1937-ben jelent meg Budapesten, a Franklin Társulat gondozásában. A 225 oldalas műben egyetlen illusztráció sem található. Jankovics Marcell életéről ebben a bejegyzésben nem mesélek, hiszen „Észak szigetei” című műve kapcsán már megtettem, így ott az elolvasható.

Jankovics Marcell remek könyve

Részlet a könyvből:

„Este Alger egyik legelőkelőbb kávéházának terraszán ízlelgettem a pompás «török kávét». Fölbámultam arra a ragyogó négyszögre, az aranyhímes boltozatra, mely Afrika egéből megmaradt fölöttem a környező paloták között. Olvastam a csillagokat jobbra-balra a Göncöltől, melynek ékes rúdja most hajlik odahaza is a csöndes tanyára. Olvastam a csillagokat és olvasgattam a csillagokban.

Tanger

Tuniszban

Már holnap felé járt az idő; alig egypár bohém lézengett a tengerparton meg a szomszédos boulevardon. A villamosok és autóbuszok akadozó és mégis jókedvű zakatolással dübörögtek a garage-ok felé, hogy elvégezték a napi élő vérkeringest és belefáradtak.

A színház Tuniszban

A távolból benézett a Mosquée de la Pêcherie fehér kupolája, odább meg a Marabout de Sidi-Abd-er-Rahman mecsettornya, fehéren, csodaszépen. Tudom, hogy épületek nem mozognak. Itt az Allah házainak tornya mégis élt. Éreztem, hogy ezeket itt nem is építették, hanem mindegyik maga jött ide messze keletről, Mekkából vagy talán a cordobai Mezquita mellől, talán a granadai Alhambra valamelyik udvarából. Abd-er-Rahman, a nagy kalifa, ki mecsetei építkezésénél maga is segített ásóval, kőfaragó vésővel, kísérte ide ezeket a derengő keleti ábrándokat. Az ő lelke hozta ide e «marabout»-kat…

Isztambuli utcakép

Isztambul

Alger a szépségek, az ellentétek, a bűnök mosolygó városa, Afrika Párizsa — ahogy banális reporter mondaná. Levegője tele van a Champs-Elysées eleganciájával és napkeleti sivatagok fojtogató forróságával. Itt találkozik a divatos modern ember Shakespeare Othellojával… A város csöndesedik. Csak a tenger csapkodását hallom, ezt a ringató, örök «lullaby»-dalt. Megrázkódom. Rettenetes bődülés remegtet meg. Ah, csak a holland óceánjáró szirénája volt ;- utasai indulnak a sós végtelenbe.

Korfui asszonyok

Korfu – Via Niceforo

Minden végigvonult előttem, amit ma láttam. Jó dolga van az ilyen magamféle «foreigner»-nek, aki még nem is követelheti magának a «distinguished» jelzőt. A tapasztaltakhoz nem kell más, csak éppen néhány derűs napsugár, valami kis mult, valami szokatlan, amit érdekességnek hívunk. Ez már elég ahhoz, hogy odahaza, a taposó malom magános óráiban is glóriás maradjon a benyomás. Az ember otthon egyszerűen belenyúl az emlékek kifogyhatatlan safe-jébe és kivesz annyit, amennyit akar. Ez a tőke nem fogy el. Kimarkolok egy-egy szép képet Algerról, kiszínezem és máris visszavágyom. Elégedetten, öntudatosan ismétlem magamban: ott voltam! A lapokban olvasok valami szélvészről, amely a tengerbe söpört egynéhány parti vityillót. Elmondom újra magamnak: ott voltál! Vagy zuzmarás teli estén hallgatom a rádióból, hogy a híres parti «rampes» vagy a «Notre Dame d’Afrique» alján keserves nézeteltérések támadtak a francia katonák és az arabok között, hogy megsebesült ennyi meg ennyi katona és annyi meg annyi nép – halkan hozzáteszem: ott voltál! Szóval az idegen mindig boldog, mert nem tudja, mi fáj annak a földnek, amelyen éppen bolyong, nem tudja, mi fáj annak az embertermésnek, melynek dűlőútait járja. Megtapasztalja a furcsa szokásokat, megszemléli a monumentumokba vagy romokba kristályosodott és elnémult szenvedéseken túl megdicsőült multat, ahogy azt a régi kínlódást nevezni szoktuk; megújhodik az örökké változatlan és mégis egyre változó arcú tájszépségek előtt. Jó az idegennek. Ő csak az averst látja s nem fordít a reversig. Az érmen is fő a fej és nem az írás. A vándor hiába dobja fel, mindig a fej esik, hogy a benyomások jók maradjanak…

Amalfi látképe

Taormina Piazza Duomo

Itt az illatos csésze török kávé mellett revűt tartottam a mesés reggeli érkezésen, mikor először borultam az afrikai világváros ölébe. Azután végigbarangoltam a parti lejtők paradicsom kertjei között és nem tudtam, a francia villák elegáns «esprit»-je vagy a «kashba» derengő álma közt válasszak-e. Újra végigábrándoztam a pompás parti «cornichet», mely vetekedik a Menton és Monte Carlo meg Nizza közötti corniche elragadó meglepetéseivel. Minden forduló a legtökéletesebb tájképkiállítás. Ahogy lehunytam szememet, aranyos arabeszkok végefogyhatatlan forgataga keringett előttem és a tarka mozaikos falak arab írásai érthető koránná tömörültek lelkemben. Láttam önmagamat, ahogy levett kalappal állok a «monument aux morts» lábainál. A három délceg márványlovas magasra emeli a negyedik bajtársat, az ismeretlen katonát, aki halva nagyobb és erősebb élő hadseregeknél…

Tevekaraván Damaszkusz felé

Damaszkusz – Hotel Central

Lehunyt szemmel újra végigvándoroltam a szorgalom és tudás kézitusájával Afrikától elcsikart édent, melynek helyén nagyapáink korában még csak kopárságok izzottak. Blidában, ebben az arab gazda-városkában, a szakállas, hallgatag, sötét emberek kiülnek vásáros sátraikba és lomhán virrasztanak hamvas szőlőbilingjeik és hordó-testű dinnyeik mögött. Rájuk bámészkodom és csak arra ocsudom föl, hogy egypár apró szamár dörzsöli hátamhoz homlokát és mögöttem az X-lábú, érdes nyelvű teve érdeklődik trópusi sisakom gyári márkája után… A mellékutcaból nyulánk odaliszk integet barna sávokkal festett tenyerével. Antik rézkancsót emel vállára. Kecseskedik, mert tudja, hogy ő a letakartak kasztjából az egyetlen, kinek arcát szabad megpillantani… Szegény-szegény veszni termett, eltaposásra váró pusztai pipacsok…

Rodosz

Santorini

Az alkonyat félgyászába szürkülő hegyi utakon robogok tovább, törpe pálmák, bibircses kaktuszok erdeje alján  a Gorge de la Chiffa művészi útján. Az erdő a kaktuszokból átlombosodik; ez itt már a magasság jele: hogy Afrika nyarán a «téli sport» helyek közelében járunk. A csalitok alatt, kőtömbök fölemelt homlokán át csermely csörgedezik. Csodálatos hatása van itt a víznek. Hiszen ez a csermely e sziklabordákhoz képest nem több, mint a legparányibb ér az ember kezefején. De ha ebből az érből egyetlenegy csöpp kiszikkad, fölriadunk. Valami elkiáltja bennünk: vér! vér! Ugyanilyen a föld testében a víz. Az élet misztikus szimbóluma. Ahol nincs víz, ott nincsen többe élet. Ahogy ezt a kis csermelyt nézem, valaki húzogatja köntösömet. Azt hiszem, megakadt a csalit valamelyik vendégmarasztó kaktuszában. Ki akarom magamat szabadítani és hátranyúlok. Apró, sovány szőrös kezet érzek tenyeremben és összerezzenek, mert eszembe jut a hátborzongató színdarab, a «La main du singe», melyet egyszer a párizsi Grande Guignole színpadán végigszörnyűködtem. Megfordulok – sunyi, kolduló szemek villannak rám. Ah, hiszen ez a csermely a «ruisseau des singes», amelyhez leözönlenek Afrika fura kis proletárjai, a majmok. Kitopognak a bozótból, lehintáznak a gallyakról, rám vigyorognak a kövek mögül. Tudjak: most ingyen lehet kapni valamit, ami nem mindennapi kenyér, hanem csemege. Elmosolyodom: mennyi ismerős ábrázat! Elkomolyodom: szeretném a mögöttem biceg, agglegény-képű majmot megkérdezni : ugyan ki vagy? Ki vagy, hogy ennyire emberi vagy, vagy talán te mondod krákogva: az ember annyira állati?

Odessza

De hiszen itt ülök az előkelő algeri negyed legszebb terraszán és jól érzem magamat Európában. Körülöttem minden európai… A kashba lapos, kupolás fehér házainak összevisszasága elmosódik a csillagfényben. Ellaposodik kalandregénnyé, mely nem is fekszik előttem; – az egészet csak valamikor régen olvashattam.

Athéni utcakép

A szomszéd asztalhoz előkelő arab telepedett. Büszke, szép férfi. Üdén, gondosan csavart turbánjáról, selymes köntöséröl lerí a módos elégedettség. Kávébarna arca kiegyensúlyozott. Szemeiről lehullt az a titokzatos fátyol, melyet a keleti emberek pillantása elé von – talán az a távoli hajnal, minek ébredését Mekka felől várják. Szénfekete, göndörödő szakálla gondozott,  s a hogy fölveti méltóságos fejét, andalító illat csap meg. Nem is tudom, a grasse-i párfűm lehellete vagy az igazi rózsaolaj köszöntése. A szálas ember annyi kényelemmel helyezkedik el a kis széken, hogy én bizony még az otthoni kereveten sem értek ennyi kényelemhez. Ez az előkelő arab nyugodt, hogy én talán álmaimban sem tudok ennyire nyugodt lenni. Lesodorja finom kesztyűjét és nagy csontos ujjain, melyeken még meglátszik a vadparipák kantárszárának fogásából vagy a damaszkuszi pengék forgatásából visszamaradt terheltség, pompás gyűrűk csillannak. Azokkal koppant egyet-kettőt a kis márványasztalon. Ez a halk koppantás, amilyen diszkrét, olyan kemény parancs. Parancs, amely nem szokott ellentmondáshoz.

Az athéni akadémia épülete

Algír – Jamaa al-Jdid Ans

Ki is szalad tüstént a francia garcon. Ahogy a hajlongó fiúhoz szól – máris tudom, hogy ö itt törzsvendég. Az, akit mindenki ismer, akinek mindenki süvegel. Hallga – remekül beszéli a franciát, akar Coquelin a Cyrano szerepében a Comédie színpadán vagy a zöld-frakkosok az Académie ülésén. «Son Excellence» és «mon général» után érdeklődik. Kicsengő franciasága szinte normann módon «csúcsíves» a hangsúlyban. Ahogyan issza török kávéját, cseppekre megosztott gyönyörűséggel, ahogyan oxidált ezüstből vert tárcájából kitapogatja a legcsábítóbb cigarettát és kimért mozdulattal háromszor koppintja selyem ujjasához, hogy a füstáldozatra szánt életöröm tömörebb legyen, én, a csöndes szomszéd, mindent tudok róla. Ez az ember az élet kis és nagy kéjeinek barátja, amilyet csak az európai kultúra képes kitermelni. Ő már nem a régi mór. Az európai levegő nem csak a lelket cizellálja, de átsímítja még az arcok vonásait is. Az ő ükunokáinak már haloványabb lesz orcája és arcélük rajza kevésbbé lesz éles, mint az övé. Csak még talán az ükunoka szemében fog megvillanni a hazajáró lélek, az oázisok pásztortüzének a fényévek időmértéken túl is visszatérő csillanása,- az ő szerelmes vagy haragos lelkünkben fog néha-néha kirobbanni a kialudt vulkánok kitörése, a sivatag fantáziainak ősi vadsága…”

Marathoni szőlőültetvényen

A “Vulcania” nevű hajó

Jankovics könyvében, ha figyelmesen olvassuk, három plusz egy, időben eltérő utazás emlékeit találjuk. Minden utazás hajóval a Földközi tengeren történt, időben 1934, 1935 és 1936-ban. A plusz egyként említett kakukktojás, egy időben korábbi utazás emlékének felidézése, ahol a helyszín Isztambul, az utazás dátuma pedig 1928. A négy utazás impressziói keverve jelennek meg a könyvben. Az 1934-es körutat az „Vulcania” fedélzetén tette meg és vélhetően az utazás vége átnyúlt a következő évre is. Akkori utazásról máltai, olaszországi, tunéziai, algériai, marokkói és spanyolországi emlékeket mesél, epizódszerűen felvillantva azokat. 1935-ben az „Oceania” nevű hajóval utazott, ekkor görögországi és oroszországi, míg 1936-ben az „Augustus” fedélzetén utazva görögországi, szíriai és olaszországi megállókkal. Minden kikötőről mesél egy élményt, egy benyomást, egy történetet, visszaidézi gondolatait és érzéseit, de eközben a háttérben kirajzolódik a szerző személyiségének sok érdekes aspektusa is.

Jankovics is utazott vele – Az “Augustus” 

Tangeri forgatad

A „Kikötők” című könyv előtt is kedveltem Jankovicsot és műveit, de most méginkább kedves lett nekem a szerző. Stílusa, megfogalmazásai, merengő gondolatai engem magukkal ragadtak és úgy tudtam utazni a Földközi tengeren Jankoviccsal, hogy mindeközben az élet nagy dolgairól is lehetett elmélkedni. Az „Észak szigetei” igazi útleírás, az „Uttalan utakon” és a „Sasfészkek” hegymászás és utazás, míg a „Kikötők” pedig utazás és maga Jankovics. Szerethető a mű, így mindenkinek bátran ajánlom és ez esetben a vásárlás sem tartozik a lehetetlen missziók sorába, sőt, kimondottan  könnyen beszerezhető a könyv, a legkönnyebben a szerző eddig bemutatott művei közül. Azonban ha valaki nem ragaszkodik a könyv fizikai érintéséhez, akkor elektronikus formátumban az ELBIDÁRIUMból is elérheti azt. Bár a legutóbbi Jankovics bejegyzés zárásaként azt említettem, hogy az utolsó műve fog érkezni hamarosan az ELBIDA projektben, végül a sors úgy hozta, hogy lett újra egy utolsó előtti és így ismét jelezhetem, hogy az összes műve közül, utolsóként, a legfontosabb még hátra van. Az idén reményeim szerint még érkezik Jankovics és vele együtt, életművének zárásaként, a magyar turista irodalomban egyedülálló, „Az Alpesek” című műve is.

3 hozzászólás

  1. Örülök, hogy legalább egy könyvet én is inspiráltam. Fordítva gyakoribb volt…

    • A gyűjtői hozzáállásod és tudásod a témában az, amely igazán inspiráló.
      Örülök, hogy ismerlek 🙂

Hozzászólás a(z) ELBIDA bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment