Könyvek

Manapság egyre nehezebb aukciókon könyvet venni. Pontosabban egyre nehezebb, korlátozott anyagi lehetőségekkel. Éppen minap beszélgettünk egy jó barátommal, aki ugyancsak komoly gyűjtő, hogy az elmúlt években jelentősen nőtt a régi könyvek ára. Persze mi mind a ketten az útleírásokért rajongunk és azon a piacon van tapasztalatunk, de vélhetően az áremelkedés nem csak erre a szűk szegmensre igaz, hanem általánosságban is tapasztalható. Biztosan sok oka van ennek, de az is tény, hogy úgy látszik megjelent egy olyan befektetői réteg is a területen, aki nem a könyvek szeretete miatt, hanem jól megfontolt gazdasági érdekből vásárol és hosszútávon jövedelmező befektetésnek gondolja a régi könyveket is már. Laikusként én is ezt gondolom, de engem inkább vonz a könyv szeretete, mint sem a remek befektetés. Egy azonban biztos. Az aukciókon, ahol a koncentráltan jelenik meg a különleges könyvek köre, iszonyatos leütési árak vannak manapság. A magam fajta „korlátozott anyagi forrásokkal” rendelkező gyűjtőnek tehát nem marad más, mint az internetes piacterek és használt könyv árusok kínálatának a böngészése, vagy egyéb speciális lelőhelyek felkutatása. A vadászat azonban ezeken a terepeken a legizgalmasabb. Amikor az ember, több nap, több hét sikertelen keresgélés után, végül rábukkan egy olyan darabra, ami még nincs a gyűjteményében, akkor jön az az érzés, amiért igazán szeretek gyűjtőként létezni. Idővel persze terjed az ember híre, egyre többen tudják, hogy az a hosszú hajú kaposvári srác mit gyűjt, így természetesen megjelennek olyan kereskedők is, akik célzott ajánlatukkal keresnek meg, ha birtokukba kerül egy-egy különlegesebb útleírás. Ők azok, akik remek köteteket tudnak szállítani és náluk anélkül tudok alkudozni, hogy komoly konkurenciám lenne.

Különösen ritka könyv

Telefonomba többük is el van mentve. A nevük megjelenése a telefon kijelzőjén, hasonló izgalmat okoz, mint amikor az ember rábukkan egy különleges kötetre. Amikor meglátom, hogy hívnak, azonnal tudom, most esélyem van valami különlegesre. Van közülük olyan, akivel soha nem találkoztam, de van olyan is, akivel már-már baráti kapcsolat alakult ki. A most következő ritka könyv szomorú aktualitását az adja, hogy akitől vásároltam, az sajnos a közelmúltban hunyt el. Egy régiség és könyvkereskedő volt, aki remek könyveket szerzett nekem emellett pedig emberileg is remek figura volt. Ő volt az, akinek a neve amikor megjelent a kijelzőn, jött az érzés. Egyszer Baja környékén sikerült neki egy nagyobb könyvhagyatékot felvásárolnia. Még haza se ért, már útközben hívott, hogy mit talált. Van egy ilyenem: Demuth Gyula: Képek az osztrák fővárosból, mondta kicsit rekedtes hangján. Azonnal rávágtam, hogy jöhet, mert soha nem hallottam még előtte Demuthról. Az adás-vétel megtörtént egy kaposvári gyorsétterem parkolójában, majd mindenki ment a dolgára. Időm nem nagyon volt mélyen belemenni Demuthba, de azt rövid utánanézés után is láttam, hogy nem egy tömegáru a cucc. Örültem neki nagyon, amikor a legnagyobb meglepetésemre pár nap múlva ismét megjelent „beszállítóm neve” a telefonom kijelzőjén. Felkaptam a telefont, mire ő csak annyit mondott: Van még egy Demuthom.

Ajándékozási bejegyzés a szerző kézírásával

A két Demuth eddig a polcon pihent, de a váratlan és szomorú hír, ismét ráirányította a figyelmem, ezért most következzék közülük az egyik. Demuth Gyula „Képek az osztrák fővárosból” című könyve, igazi ritkaság. Talán aukción is mindösszesen egyszer szerepelt, de akkor sem önálló könyvként, hanem egy Demuth kolligátum részeként. Egyszerű papírkötéses kis mű, amelyben a szerző egy bécsi utazása élményeit és emlékeit osztja meg az olvasóval, amolyan útikalauz stílusban. A könyv soha nem került boltokba, csupán néhány példányt nyomtattatott a szerző, melyeket ajándékba adott ismerőseinek, barátainak és tanítványainak. A birtokomban lévő példányt, „szorgalmas kis tanítványának”, Mayer Imrének adta a szerző, 1903. szeptember 2-án. A különleges kis kötet 1903-ban készült Kazal József bajai könyvnyomdájában. A mindösszesen 47 oldalas könyvben illusztráció nem található.

Stephaniebrücke a Duna csatornán

Demuth Gyula az a szerző, akinek életéről gyakorlatilag alig tudni valamit. Apró foszlányok itt-ott felbukkannak az archívumok világában, de valódi életrajza, vagy életrajz alapja nincs. Azt biztosan tudni, hogy Demuth Gyula tanító 1865-ben született, vélhetően Baján. Apja Demuth János kántortanító volt, aki 1922-ban halt meg, 86 éves korában. A néptanítók lapjában megjelent gyászhír szerint 50 évig szolgálta ő is a magyar népoktatás ügyét. Demuth Gyula egyetlen gyermek volt a családban, nem volt testvére. Sokáig a bajai városi népiskola tanítójaként dolgozott és emellett a bajai állami kertésziskolában a közismereti tárgyak oktatója volt. Neve később már, mint a kispest-alsórészi általános iskola igazgatója és a Tanítók Ferenc József Házának igazgatója jelenik meg. A tanítás mellett több vidéki újságnak is munkatársa volt, elsősorban állatvédelmi témában írt és több útirajza is jelent meg. Legfontosabb műve a „Bécsi Kalauz” című könyv volt, mely megjelenését követően sokáig, az egyetlen magyar szövegű útikönyv volt Bécsről. Két gyermeke ismert. Demuth Lajos, aki ugyancsak a tanári pályát választotta és Demuth Irén, aki a kultuszminisztérium tisztviselőjeként dolgozott. Demuth Gyula  vélhetőn 1923-ban, egy évvel 86 éves apjának halálát követően, 58 éves korában hunyt el.

Részlet a könyvből:

„Mielőtt a hajó Dévénynél osztrák területre lép, mégegyszer kigyönyörködheti magát az utas hazánk dunaparti vidékeinek természeti szépségeiben.

A Ferenc József rakpart

Vácz környékének  megkapó panorámája, a visegrád—nagymarosi tájképek elbájoló nagyszerűsége, a komáromi vársánczok történelmileg is nevezetes érdekessége által még mindig elbűvölten áll az  ember, midőn a hajó őskoronázó Pozsony városa alatt köt ki. Néhány háromemeletes palota emelkedik ki a dunaparti szép házsorból, melyet egy tér szakit meg, rajta Mária Terézia pompás lovas-szobra, a históriai nevezetességü Vitam et Sangvinem felirattal. A mérsékelt magasságú hegyen épült, négytornyú pozsonyi várkastély már előbb is látható volt.

Korabeli bécsi utcakép

Pozsony fölött egy kanyarulatnál magas és kopár hegy tünik fel a közeli láthatáron. Dévény várához közeledünk. A teljesen különváltan álló sziklahegy csucsán, régi várromok közül, egy merészen ég felé nyúló kőoszlop tetejéről a milleniumi Árpád szobor tekint le reánk. Méltóbb pontra alig lehetett volna helyezni a nagy honfoglaló érczalakját.

Kursalon Hübner

Az Arpád-emléket büszkén emelő szikla óriás lábánál kezdődnek a Kis-Kárpátok haragos zöld erdőséggel boritott hegylánczai, melyek ágoskodva vonulnak el a kéklő messzeségbe.

Szépművészeti Múzeum

A dévényi várhegy észak felőli oldalán sietve tör sírja felé a Morva folyó. A Morva torkolatival szemben pedig a Lajta vize ömlik a Dunába; mindkettő természetes határt vonva Magyarország és Ausztria közé.

A bécsi piac

Ha körül tekintünk hazánk e határszéli nevezetes pontján a hajó födélzetéről, mindezeket egyszerre is láthatjuk. Előttünk Dévény, mögöttünk Pozsony várát; a Duna balpartján Morva, jobbpartján pedig Lajla torkolatát. A Duna újabb fordulata azonban egyszerre megfoszt bennünket ez egész változatos kép szemlélésétól.

Az egyetem

Az osztrák terület dunaparti vidékei Dévény fölött egyhangú, unalmas képeket állítanak elénk, melyeket csak itt-ott vált fel egy-egy érdekesebb tájrészlet. Így először is a Duna jobb partján fekvő Hainburg városka tünik fel regényes fekvése, szépen épült nyaralói és kedves apró hidaktól tarka vasut vonala által. Orth és Fischamend a bécsiek kiránduló helyei természeti szépség és fekvés tekintetében azonban már messze elmaradnak a budapestiek nyaraló helyeitől, pl. Verőcze, Zebegény- vagy Budafok-Téténytől; nem is említve Visegrád—Nagy-Marost.

A városháza

De immár a császári főváros közvetlen közelébe értünk, s alig választ el egy félóra az odaérkezés idejétől: mégsem látszik valami is a nagy világvárosból.

Burgtheater, az osztrákok nemzeti színháza

Észak-nyugat felé vonuló magas hegyek tövénél mélyen alant fekszik Bécs, úgy hogy az egészen közelébe ért hajón álló utas elött az utolsó negyed órában is, a néhány füstölgő gyárkémény mellett, csupán a világkiállításból meghagyott Rotunda és egy-két templom kupolája árulja el, hogy az osztrák főváros falai elött áll.

Az Operaház

A hajó megelőzőleg kiköt már egy sziget csucsán. Az utasok nagyrésze sietve száll át az itt várakozó kisebb hajóra, mely a Bécs városon átvezetett csatorna torkolatán befordulva sok kishid alatt, 4—5 emeletes paloták között szállítja utasait a város közepére. Míg a Budapestről indult nagy hajó megmaradt utazóival, a Dunán folytatva útját, két hatalmas vasuti összekötő hid alatt halad el és a várostól távolabb eső Práterquai állomáson köt ki.”

A bécsi Parlament

Demuth Gyula még utazása előtt igyekezett beszerezni egy olyan könyvet, amely magyarul mutatja be a város nevezetes látnivalóit. Ekkor kellett megtapasztalnia, hogy nem létezett ilyen mű. Vélhetően ez az élmény volt az, ami a szerzőt arra sarkalta, hogy utazási élményeit, egy műben összegezze. A most bemutatott „Képek az osztrák fővárosból” című mű, egy amolyan nulladik verziója a szerző később megjelenő bécsi útikönyvének. Itt még egyéni élménybeszámolóként mesél sok látnivalóról, nem pedig úgy, mint egy útikönyvben azt megszoktuk. Azt gondolom, hogy az élménybeszámoló írása közben jött rá, hogy akár ennyi erővel írhatna is egy komolyabb, Bécs városáról szóló útikönyvet, így a most bemutatott mű, végül nem került kiadásra, hanem csak a pár évvel később elkészült „Bécsi Kalauz” című nagymunka, amely végül több ezer példányban jelent meg. A könyve előszavában jelzi is, hogy ez a mű amolyan kiegészítő kötetként használandó, a majdan elkészülő nagy munkájához.

A fogadalmi templom

Demuth Gyula jó stílusban írt, így alapvetően olvasmányos a könyv. Semmi különleges, de az élményszerűsége miatt mégis érdekes, annak ellenére, hogy tartalomjegyzékéből egy száraz útikönyv képe rajzolódik ki. A „bécsi nép” bemutatása után kitér a belvárosra, a Práterre, az udvari múzeumokra, lovardákra, istállókra és kocsiszínekre és mesél az uralkodó család házikincstáráról és sírboltjáról is. Történelmi adatból annyit ír, ami még nem zavaró így végül egy élvezetes olvasmány kerekedik a műből. Ajánlanám is a könyvet, de vélhetően semmi értelme nincs, hiszen beszerezhetetlen és fellelhetetlen a könyv, ha a realitások világában maradunk. Demuthtól azonban nem búcsúzunk még végleg, hiszen nem ez volt az egyetlen utazással kapcsolatos műve. Létezik még egy olaszországi élménybeszámolója és egy másik mely egy erdélyi körutazás történetét írja le. Nagy szerencsémre az erdélyi utazásról szóló kötet már a polcomon pihen, így hamarosan vissza fog térni Demuth Gyula az ELBIDA projektben. Amikorra visszatér Demuth, addigra reményeim szerint már az ELBIDÁRIUMban is elérhető lesz, mindkét műve elektronikus formátumban, de ezt jelzem is akkor mindenképpen. Demuth Gyula bár nem a magyar utazási irodalom legkiemelkedőbb képviselője, nekem mégis fontos szerző marad, hiszen a „Demuth” kötetre pillantva, mindig belém villan majd könyvbeszállító barátom emléke.  Nyugodj békében Zoli!

2 hozzászólás

Hozzászólás a(z) Poliakovits Laszlo bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment