Magyar Tudományos Afrikai (Szahara-Etiópiai) Expedíció emlékkönyve

Tegye fel a kezét, aki hallott már a híres Magyar Tudományos Afrikai Expedícióról. Többen lehet, az 1987-1988-as expedícióra gondolnak, amely Teleki Sámuel afrikai expedíciójának 100. évfordulója alkalmából indult útnak. Akkor egy 12 fős csapat melynek vezetője Gábris Gyula geomorfológus volt, járta végig a Teleki expedíció útvonalát és eközben korszerű módszerekkel komplex természet- és társadalomföldrajzi, geomorfológiai, földtani, őslénytani, térképészeti, botanikai, zoológiai, néprajzi és nyelvészeti megfigyeléseket végeztek. Valóban ennek a kutatóútnak Magyar Tudományos Afrika Expedíció volt a neve, de én nem erre gondolok. 1934-35-ben dr. Bendefy László kezdte el szervezni, az eleinte Magyar-Etiópiai expedíció, majd később Magyar Afrikai expedíció néven ismerté vált kutatóutat, amely legvégül Magyar Tudományos Afrikai Expedíció néven nem valósult meg soha. Nem valósult meg, mert a világpolitikai események olyan fordulatot vettek, ami miatt, a hosszas és gondos előkészülettel létrehozott expedíciós csapat mögül kitáncolt a finanszírozás. Bár Bendefy és csapata itthon maradt, egy könyv azért megjelent az expedícióról, amely egy különleges emléke ennek a soha meg nem valósult különös utazásnak. A könyv „Magyar Tudományos Afrikai (Szahara-Etiópiai) Expedíció emlékkönyve” címmel 1935-ben jelent meg Budapesten, az Elbert és Társa Könyvnyomdában. A mindössze 32 oldalas műben számos kép található. Az emlékkönyv szerzője egyértelműen nem azonosítható, de vélhetően Bendefy László keze erősen benne volt a létrejöttében, így önhatalmúlag őt neveztem meg szerzőként, akiről a szokásos rövid életrajz a bejegyzésben szólni fog. A blogbejegyzés alapja maga az emlékkönyv, de forrásként Dr. Krizsán László, “Bendefy László tervezett Afrika-expedíciójának iratai” című tanulmányát is használtam, mely a  Vasi Szemle LI. évfolyam 3. számában jelent meg.

Bendefy László (Benda László) geodéta, geológus és történész 1904. augusztus 17-én született Vasváron egy tanító családban. Apja harcolt az I. világháborúban, fogságba esett, és csak nehezen és betegen tudott hazatérni, majd nem sokkal később meghalt. Özvegy édesanyja egyedül nevelte nehézségek között négy gyermekét, melyből László a legidősebb volt. Iskoláit szülővárosában kezdte meg, majd a szentgotthárdi állami gimnáziumban érettségizett. Ezt követően párhuzamosan két egyetemre is beiratkozott. A Pázmány Péter Tudományegyetem Természettudományi Karára, valamint a József Nádor Műegyetem Mérnök Karára. 1928-ban mérnöki diplomát szerzett, 1929-ben pedig geológus diplomát. Egyetemi évei alatt nem csak tanult, hanem mellette a Vas megyei múzeum ásvány- kőzet- és őslénytárának anyagát is rendezte, 1924-1929 között őre is volt, valamint a korábban megszakadt baltavári őslénytani ásatás folytatását is ekkor szervezte. 1928-tól a Pest megyei Dunavölgyi Lecsapoló és Öntöző Társulatnál mérnökként részt vett a Dunamenti Főcsatorna építési munkálataiban, majd még abban az évben a MÁV artézi kút szakértője lett. 1929-ben a Magyar Állami Földmérés szolgálatában állt majd onnan 1931-ben a Magyar Királyi Háromszögelő Hivatalba vezényelték mérnökként.

Első könyve még 22 éves korában jelent meg, ezt követően pedig folyamatosan írt. 1934-ig születési nevén, Benda Lászlóként publikált, 1934-es munkái Bendefy-Benda László néven jelentek meg, majd ezt követően véglegesen Bendefy lett. 1934-35-ben kutatóexpedíciót szervezett Afrikába, Magyar Tudományos Afrikai Expedíció néven. Az expedíció során a Líbia déli részén fekvő Tibeszti hegylánc tövében kutattak volna, mindeközben feltárva ezzel feltételezett olaj és földgáz lelőhelyeket. Az expedíció szervezése során több időt töltött Rómában és szabadidejében a Vatikáni Levéltárban kutatott Juliánusz barát utazásának írásos dokumentumai után. A Magyar Tudományos Afrikai Expedíció végül nem valósul meg finanszírozási problémák miatt, de a Rómában kutatással töltött napok eredményeként 1936-ban megjelent „Az ismeretlen Juliánus” című könyve. A könyv eladásából származó bevételét felajánlotta a budai várban álló Juliánus szobor költségeire. A következő években a magyar őstörténet kutatásával foglalkozott sokat.  A 30-as évek első éveiben a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet tudományos főmunkatársa lett. 1945 februárjában Budapest ostroma során súlyosan megsebesült. Felgyógyulása után 1946-ban ismét jelentkezett a Pénzügyminisztérium Állami Földmérési főosztályán. 1949-ben a Háromszögelő Hivatalban felsőrendű szintezéssel foglalkozott. 1958-ban megkapta a műszaki tudományok kandidátusa fokozatot. A Magyarhoni Földtani Társulat szakosztályi alelnökeként és a Geodéziai Bibliográfia főszerkesztőjeként is tevékenykedett. 1959-től fő munkaterülete a hidrológia lett, amelyet 1967-ig az Országos Vízügyi Főigazgatóság nemzetközi geodéziai szakértőjeként, majd azt követően mint a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet főmunkatársa végzett. Tagja volt az Magyar Tudományos Akadémia 1974-ben alakult Tudomány- és technikatörténeti komplex bizottságának. A tudománytörténet és a technikatörténet területén  is, nagyszámú tanulmánya, bibliográfiája és biográfiája jelent meg. Élete során számos elismerést kapott, 1966-ban a Munka Érdemrend Ezüst fokozatát, 1971-ban Lázár Deák emlékérmet, 1973-ban Nívó díjat (MTA), 1976-ban pedig METESZ díjat és a Térképészet Kiváló Dolgozója emlékéremet. 1972-ben, külön eljárásban elnyerte a földtani tudományok doktora címet is. Súlyos szívbeteg volt. 1977. augusztus 13-án néhány nappal 73. születésnapja előtt hunyt el Budapesten.

Részlet a könyvből:

„Az expedició földrajzi szempontból három nagy probléma megoldásán fog dolgozni. Az egyik a sivatag kérdése, a másik a Csad és Bodele medencék problémája, a harmadik Keletszomália és Etiópia.

Lássuk, mik ezek a problémák. A sivatagkutatás terén Bendefy dr. expediciója a „Mission scientifique saharienne” munkáját akarja folytatni. Ennek az expediciónak eredményeiről Bulla B. tollából a Földr. Közl. ezévi LXII. kt. 1-3. számában rövid közlemény jelent meg.

A XV. nemzetközi antropológiai kongresszuson számolt be gróf Begoum a Szahara kiszáradására vonatkozó kutatásairól. A Szaharából már régóta ismeretesek a paleolit és neolitkori ősembernek eszközei, amelyek alapos bizonyítékok arra, hogy a Szahara azidőben lakott volt. Már pedig tudjuk azt, hogy a Szahara jelenlegi fizikai földrajzi viszonyai nem alkalmasak arra, hogy ott tömegek éljenek meg, sőt még az oázislakók nyomorúságos életét is alig-alig teszik lehetővé. Gróf Begoum szerint, aki a „Mission scientifique saharienne” vezetője volt és elismerten neves szakember e téren, az Ighargar vádiban morfológiai bizonyítékokat talált a Szahara korábbi, esősebb éghajlatára vonatkozóan.

Az a tény, hogy néhány tamariszkusz még ma is él, hogy az egykori Ighargar folyó forrásvidékén, a Hoggar hegységben még ma is vannak természetes oázisok, valószínűvé teszi, hogy a mai állapot kezdetét nem túlságosan régi időkbe kell helyeznünk. Elégséges volt talán csak egészen jelentéktelen, viszonylagos klimarosszabbodás a jégkorszak utáni időkben és már ez is okozhatta a régi terrasz növénytakarójának pusztulását és végül a védőtakaró nélkül maradt terraszfelszín is a sivatagi denudáció áldozatává lett. Begoum elmélete nem jelenti a Szahara-probléma végleges megoldását. Ellenkezőleg: ő csak nagyon érdekes és értékes útmutatást szolgáltatott a további kutatásokhoz, amelyeknek nemcsak az lehet az eredménye, hogy ennek a kérdésnek megoldására vezet, hanem talán kezünkbe adja a kulcsot amelyen át a Szahara természetes vízellátásának megoldásához vezet az út.

Nem kevésbbé érdekes a Csád tó problémája, amelyről a magyar földrajztudomány egyik legkitűnőbbje, Cholnoky prof. ezeket írja „Afrika” c. munkájában (277-281. old.): (Bendefy ezen a ponton valóban Cholnoky Jenő művéből idéz, de mondatokat, részeket kihagy, bizonyos mondatokat pedig leegyszerűsít, az eredeti Cholnoky művel összehasonlítva) „A Csad-tó medencéje Afrika belsejének legnagyobb, mondhatnók centrális fekvésű medencéje. Igen későn ismertük meg s még ma is sok rejtelmes kérdés fűződik hozzá. A legérdekesebb az, hogy a tó nem foglalja el a medence legalacsonyabb részét, mert a medence legmélyebb helye a tótól északkeletre, az úgynevezett Bodele. A Csad-tó felszíne kereken 243 m magasan van a tenger szintje felett. Egy-két méter hiba lehet benne, már csak azért is, mert a tó vízállása nagyon ingatag. A Bodele-lapály legmélyebb helye az eddigi mérések szerint 170 m maga­san van a tenger színe felett. A tó és a Bodele közt van még egy zárt mélyedés, az Eggei. A tóból hosszú, lapos völgy, a Bar-el-Gazal vezet a Bodele felé. De ebben a völgyben most nem folyik víz. Teljesen száraz, a tó felől homokbuckák zárják el nyílását s minden arra vall, hogy igen régen nem folyt már erre víz. Ha azonban a Csad-tó egy-két méterrel megáradna, akkor bizonyára utat találna a fölös víz a mélyedések felé. Kétségtelen, hogy valamikor a tó fölös vize csakugyan erre folyt le a Bodele felé. Némelyek azt hiszik, hogy akkora Bodelének ki kellett volna töltődnie vízzel, egészen a medencéig vagy legalább is a Csad-tó szintjéig. Igen ám, de ha a Bódéiét 70 m magasan kitöltjük vízzel, hogy a Csad- tóval összeérjen, akkor a víz elöntötte volna a Tibeszti-hegység és a Csad-tó között levő egész területet.

A Csad-tó fölös vize nem volt sohasem olyan sok, hogy megtudta volna tölteni akár csak magát, az élesen körülhatárolt Bódéiét is. Hisz maga a Csad-tó sem tölti ki az egész, rendelkezésére álló medencét! A Sári és az Ubangi közt olyan lapos a vízválasztó hátság, hogy eleve feltehető, hogy itt a vízválasztóvonal nem állandó. Bizonyára van­nak bizonytalan lefolyású területek. A völgyfők hátravágódása nem egyforma gyors. Azok a völgyfők fognak gyorsabban visszaharapódzni, amelyeknek főfolyója gyorsabban vágja be völgyét.

A Csad tó északról és keletről semmiféle patakot sem kap. A tó alakját alig lehet térképezni. Különösen északi és keleti széle a szigeteknek áttekinthetetlen zűrzavara. A szigetek közt a csatornák itt-ott elég mélyek. A szigetek övezetén belül a zátonyok, sekélyek övezete következik, ezen belül aztán a hínáros, vízinövényes sekélv- ségek akadályozzák a hajókat, végül az északnyugati fél közepe táján és a déli rész szélei felé, a delta homlokzata előtt mélyebb, frissebb víz van. A szél majd a keleti, majd a nyugati partokon tolja ki messze a vizet s letelepülésre csak a magasabb, homokos részek alkalmasak, való­színűleg régi homokbuckák ezek, ma teljesen átnedvesedett állapotban vannak.”

Ezen a kevéssé ismert vidéken vág át a magyar expedició hogy Darfur érintésével egyenesen Ugandába tartson. Innét hatol be Abessziniába, hogy annak ismeretlen vidékein végezzen földtörténeti kutatásokat.”

A Magyar Tudományos Afrikai Expedíció bár nem valósult meg, de ettől függetlenül sok munkát és szervezést tettek bele a tervezett expedíció tagjai, maga Bendefy és a kutatóút megvalósítására létrehozott bizottság tagjai is. Az expedíció fővédnöke József főherceg volt, míg az expedíció Országos Bizottságának ügyvezető elnökének Vitéz Csécsi Nagy Imre nyugalmazott magyar királyi altábornagyot választották meg. A bizottság névsorát böngészve olyan nevek bukkannak fel többek között, mint Dr. Lukács György volt miniszter, Baranyi Tibor Szeged város főispánja, Vitéz baráti dr. Huszár Aladár az Országos Társadalombiztosító Intézet elnöke, vitéz Jány Gusztáv magyar királyi ezredes aki a Honvéd Ludovika Akadémia parancsnoka volt, Kintzig Ferenc MÁV üzletigazgató, Kovács Alajos a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal elnöke, dr. Princz Gyula egyetemi tanár vagy éppen nemesdédi Stephaich Pál Somogy vármegye alispánja.

Több dokumentum is alátámasztja, hogy a kezdetektől a legnagyobb kihívás az anyagi támogatás összegyűjtése volt. Sok helyre írtak támogató levelet, de nem sok sikerrel. Dr. Entz Géza a Magyar Nemzeti Múzeum egyik igazgatója levélben kért anyagi támogatást vitéz dr. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztertől, jelezve neki az expedíció kiemelt fontosságát, de azt is, hogy maga a múzeum olyan anyagi körülmények között van, hogy ők csak erkölcsi támogatást tudnak biztosítani. Ugyanígy ment a támogatáskérő levél, dr. Hóman Bálint vallás és közoktatásügyi miniszterhez is. A támogatások apránként érkeztek, de végül kezdett összeállni az expedíció felszerelése, a csapat és kész volt a konkrét terv is.

1935-ben vitéz Csécsi Nagy Imre levélben tájékoztatja Hóman Bálintot arról, hogy lényegében szinte kész van minden az expedíció megkezdéséhez. A csapat tagjai: dr. Bendefy László geológus mint a csapat vezetője, Baja Benedek festőművész, Farkas Károly rádiótechnikus, Ferenczhalmi Antal topográfus, Jancsó Kálmán mérnök és Nagy Lajos autószerelő voltak. Csécsi leveléből az is kiderül, hogy az expedíció során hernyótalpas gépkocsikat terveznek használni, szám szerint kettőt, mely rendelkezésükre is állt. Ekkor már megvoltak a tudományos felszerelések, tábori eszközök és a nagy teljesítményű rövidhullámú rádió adóállomás is, amellyel Csécsi szerint az úton jelentős kultúrpropagandát tudnak majd Magyarország mellett kifejteni. A levélből az is kiderül, hogy az anyagi kérdésekre az Olasz kormány adta meg végül a választ és vállalta az expedíció anyagi kiadásainak a teljes fedezetét. Az expedíció jelvénye egy kiterjesztett szárnyú turulmadár lett Afrika felett, melynek karmaiban a korona nélküli magyar címer látható.

A tervezett útvonal a következő volt: Tripoli, Gadamesz, Gat, Murzuk, Tummo, a Tibeszi hegység, Bilma, Mao, Ein, Galacca-Uvenat hegység, Dakhla oázis, Farafrah oázis, el-Fayum, Kairó, Sziva oázis, Giarabab, Cufra, Gebel, Soda és Tripoli.

Az expedíció előkészülete során a háttérben komoly már-már nemzetközi szintű tudományos összefogás alakult ki. A Magyar Királyi Meterologiai és Földmágnességi Intézet hitelesítette a kutatóút műszereit, a Magyar Királyi Földtani Intézet a geológiai gyűjtéshez szükséges eszközök egy részét biztosította, a Magyar Nemzeti Múzeum Növény és Állattára is adott speciális eszközöket, a Magyar Királyi József Műszaki és Közgazdasági Egyetem Erdőmérnöki Osztálya a talajbiológiai eszközöket, míg a Magyar Királyi Kertészeti Főiskola a talajtani gyűjtéshez szükséges felszereléseket bocsátott a csapat rendelkezésére. A hazai partnerek mellett több római, milánói, firenzei és pisai tudományos intézett adott térképeket és látta el tudományos szakirodalommal az induló csapatot.

Ekkor már úgy tűnt, minden összeállt, „pénz, paripa, fegyver” megvolt és csak a konkrét napját kellett kiválasztani az indulásnak. Ezen a ponton jött azonban az összeomlás és ezen a ponton húzta keresztbe a világpolitika Bendefy afrikai expedícióját. Sokan támadták Bendefyt a kudarc miatt, pedig nem volt része benne. A valódi ok, dr. Melocco János diplomata 1935-ben megjelent „Mi van és mi lehet Abesszíniában?” című könyvéből derül ki.

„A háború befejezése után a londoni egyezmény értelmében a német gyarmatokon osztozó két nagyhatalom: Anglia és Franciaország, köteles volt Olaszországnak, amely az osztozkodásból kimaradt, bizonyos területi kompenzációkat adni. Ezt a pontot a két nagyhatalom jóidéig nem teljesítette…

A világháború befejezése óta azonban tizenöt esztendő telt el és mindenki látta, hogy Olaszország követelései napról-napra kisebb reményekkel kecsegtethetnek. A közben megkötött angol-olasz egyezmény… nem sokat változtatott a helyzeten, hiszen Olaszországnak Franciaországgal szemben voltak fontosabb követelései, amelyeknek beváltása azonban nem nagyon látszott valószínűnek.

Kétségtelen, hogy ez a helyzet még sokáig akadályozta volna az európai kontinens két nagyhatalmának megegyezését, ha a közbejött európai események nem siettették volna ennek a kérdésnek az elintézését is. Így azután a dunai problémának és közvetve Németországnak köszönhető, hogy sikerült Olaszország és Franciaország között elfogadható formában rendezni az afrikai kérdést. Tagadhatatlan, hogy nagy szerepe volt a francia-olasz megegyezés létrejöttében az abesszin határokon beállott áldatlan helyzetnek is, amely Olaszországot bizonyos szempontból engedékenyebbé tette.

A területi kompenzációk során Olaszország eredetileg utat akart szerezni Közép-Afrika még nagyon kevéssé kihasznált vidékei felé azzal, hogy Franciaországtól az Afrique Occidentale Francaise néven szereplő gyarmatnak a Csád-tóig terjedő részét megszerzi. Ez a követelés mindenesetre kissé merész volt, mert hiszen egy ilyen területsáv elvesztése elvágta volna egymástól Franciaország közép és kelet-afrikai birtokait, ezért előrelátható volt, hogy Franciaország ezen a téren nem fogja teljesíteni Olaszország követelését. Éppen ezért Olaszország mindjárt a tárgyalások elején csökkentette igényeit. A francia-olasz gyarmati határon vonul végig a Tibesti-hegység. A hegylánc tövében igen sok jel arra mutat, hogy a környéken petróleumot, vagy legalábbis földgázt lehet találni. Olaszország tehát minden körülmények között meg akarta szerezni a hegységnek még francia területen fekvő, fúrások szempontjából sokkal előnyösebben alakuló részét. Hogy mit jelentene egy ilyen kiváló energiaforrás ezen, az évszázadok óta nagy nehézségekkel is alig járható úton, azt nagyon könnyen el lehet képzelni. Ez már magában is azt jelentené, hogy Olaszország a kezében tartja Közép-Afrika forgalmát és ezzel ismét Róma kezébe került volna az ókor útja, amely összekötötte a hatalmas kincsekkel rendelkező szárazföld közepét az egykori Római birodalommal.

Ezt a petróleumgyanús területet akarta egyébként felkutatni 1935 elején dr. Benda László honfitársunk expedíciója is. Kutatásaik egyik célja éppen a petróleum lett volna s ezért az olasz kormány, amely akkor még erősen számított a terület megszerzésére, kilátásba is helyezte a legmesszebbmenő támogatást az expedíció számára. A magyar kutatóútja azonban éppen azon hiúsult meg, hogy az olasz kormány a franciákkal megkötött egyezmény után nem számíthatván többé a petróleumvidék megszerzésére, abbahagyta az expedíció támogatását, amely így magára maradva, anyagi eszközök híján nem tudta terveit megvalósítani.”

A Melocco könyvéből idézett részből tehát egyértelműen kiderül, hogy a francia és olasz területi egyezmény áldozata lett Bendefy expedíciója és az is, hogy az olaszoknak alapvetően a támogatással nem csupán a tudomány támogatása volt a céljuk, hanem annak a kőolajlelőhelynek a feltárása a Tibeszti hegység lábánál, amelyet később kiaknázva jelentős értékre tehetett volna szert Olaszország. Ahogy az olaszok petróleum-álma, úgy Bendefyék expedíciós-álma is egy pillanat alatt szertefoszlott. Ezzel zárult a Magyar Tudományos Afrikai Expedíció története. (Apró megjegyzés a „petróleum” kifejezéshez. Az 1920-as évek közepéig Magyarországon a kőolajat nevezték petróleumnak és ezt követően is még évekig sokan petróleumként említik a ma már kőolajként ismert fekete aranyat)

Bendefy nagy álmának, a Magyar Tudományos Afrikai Expedíciónak állít emléket a most bemutatott aprócska könyv, amely valódi különlegességét pontosan az adja, hogy maga a kutatóút soha nem valósult meg. Egy gyűjtőként kimondottan lázba hozó különleges kiadvány ez, amely sokkal inkább érdekesség az utazás témájában, mint sem útleírás, ugyanakkor mégis azt gondoltam, emlékezzünk meg itt az ELBIDA projektben a kutatóútról, amelybe sok energiát fektettek a szervezők, de végül a világpolitika keresztülhúzta a megvalósulását. A klasszikus, olvasására buzdító ajánlás ebben az esetben elmarad, hiszen az emlékkönyv célja igazából nem olvasmányélmény biztosítása volt az olvasóknak, hanem egyfajta tájékoztatás és népszerűsítés, amely során bemutatták a korabeli érdeklődőknek az expedíció terveit, feladatait, a szervezésben elért eredményeit és a benne résztvevő szakembereket és támogatókat. Nagyon ritka kiadvány, nehezen beszerezhető, akinek azonban a keze ügyébe kerül egy példány, az vigyázzon rá, hiszen ez a különleges könyv, a Magyar Tudományos Afrikai Expedíciónak az egyetlen írásos emléke. Bendefy Lászlótól nem búcsúzunk, hiszen termékeny szerzőként biztosan találkozni fogunk még vele itt az ELBIDA projektben, ahol jövő héten ismét egy különleges és ritka könyv érkezik a hagyományos útleírások világából.