SomogyikumVillámbejegyzések

Ismét egy mérföldkőhöz ért az ELBIDA projekt, hiszen 1965 nappal az első poszt után, most elértünk az első vendégposzthoz. Pár hete említettem „Őseink nyomában” című bejegyzésemben, hogy hamarosan valami egészen különleges következik. Akkor tudatosan nem akartam sem az érintett szerző, sem a hozzátartozó nevét említeni, de most már nyugodtan megtehetem. Ingrid Brattberg 10 éves korában költözött ki Magyarországról, családjával Svédországba. A magyarul ma is remekül kommunikáló és író Ingrid, már gyermekkorában sok érdekeset hallott dédapja izgalmas és kalandos életéről, ezért úgy döntött alaposan kikutatja azt. A dédapa nem más, mint Kőváry Kaffehr Béla (Ali efendi), akinek az életrajza, ahogy azt a különlegesen ritka, az „Utazásom Törökországban, a Görög-szigeteken és Szerbiában” című műve kapcsán is már említettem, alig-alig volt ismert. EDDIG!!!

Ingridnek köszönhetően részleteiben ismerhetjük meg egy rendkívüli ember, kalandos életútját. Ingrid nem csupán a családi történetekből építette fel dédapja életútját, hanem komoly levéltári kutatómunka is húzódik a háttérben. Az pedig, hogy kaposvári kapcsolódása is van Kőváry-Kaffehr Béla életének, az nekem már csupán csak hab a tortán.

Nagyon hálás vagyok és rendkívül köszönöm Ingridnek, mind az írást, mind az eddig soha nem látott és publikált, egészen rendkívüli képeket, valamint a ritka Kőváry kötet digitalizált verzióját is, amit így minden érdeklődő szabadon elérhet a blogban az ELBIDÁRIUMból, és részese lehet bárki Ali efendi különleges utazásának.

Nincs más hátra, mint jöjjön Ingrid Brattberg fantasztikus írása dédapjáról, Kőváry-Kaffehr Béláról.

 

Dédapám: Kőváry-Kaffehr Béla

Megpróbálom elmesélni dédapám Kőváry-Kaffehr Béla eddig rejtett, többek számára jórészt ismeretlen élettörténetét. Remélem, ezzel az írással sikerül fényt deríteni nem mindennapi életére – kivételes személyét közelebb hozva a mai emberekhez -, és be tudom mutatni, ki is volt ő valójában.

Már gyermekkoromban sok érdekességet hallottam izgalmas és kalandos életéről, most pedig a családi történeteket az archívumokban felkutatott számos új adattal szeretném kiegészíteni, ezzel is teljesebbé téve életrajzát.

Még mindig sok kérdés merül fel bennem különleges személyével kapcsolatban, amelyekre remélem, hogy a jövőben választ találok. Bízom benne, hogy ezzel is hozzájárulhatok ahhoz, hogy élete és munkássága ne merüljön feledésbe.

Kaffer Béla – az anyakönyvben Kaffer Adalbertus –  1855. szeptember 23-án született Somogy megyében a Fajsz és Pusztakovácsi mellett található Kürtös faluban a 2. számú házban, a kis kápolna mellett. Édesanyja a német származású házvezetőnő Kaffer Catharina volt. A kis Béla első éveit Kürtösön töltötte, de 1859 körül Kaposvárra költöztek édesapjához gróf Niczky Györgyhöz, akinek birtokán Catharina gazdasszonyként dolgozott. (Akkor persze nem volt publikus, hogy a kisfiú valójában a nőtlen gróf vérszerinti fia, ilyen dolgokról akkoriban nem szívesen beszéltek.)

Az apa: Gróf Niczky György Mária
(A képen mint honvéd őrnagy az 1848-49-es szabadságharc idején)

Béla tehát apai részről neves történelmi családból származott.

A Jaák vagyis Ják nemzetségből eredő ősi magyar család leszármazása az okleveleken egészen 1221-ig követhető vissza. A Niczky nevet először a 14. században használták. (Történelmi érdekesség, hogy a Ják nemzetséget az ősi iratok attól a Vecelin német lovagtól származtatják, aki Szent István korában jött a bajorországi Wasserburgból, és a kereszténységért vívott sorsdöntő csatában megölte Koppányt. Szent István a tettéért ”bőséges javadalmakkal adományozta meg”.)

Emléktábla a Ják nemzetség címerével
(Jobbra fent az alapító ősatya, balra fent a Ják nemzetségből “kisarjadzott” nemesi családok nevével)

Béla sok évszázadra visszanyúló családfájában több jelentős szerepet betöltő személy is található, és a rokoni szálak mind az egyenesági, mind az oldalági felmenők esetében több főnemesi családdal kapcsolatban kimutathatók. (Pl. Batthyányak, Széchenyiek, Esterházyak)

Édesapja gróf Niczky György Mária – aki 1809-ben született Grácban -, a Niczky-család somogyi ágából származott.

Édesapja szülei: gróf Niczky János György (Kőszeg, 1776 – Torony, 1829) és sárladányi gróf Schmidegg Maria Anna (Sopron, 1780 – Mosdós, 1865)

Nagyszülei: gróf Niczky György József (1750- Zágráb, 1814) Verőce vármegye főispánja, titkos tanácsos és németújvári Batthyány Izabella (1743 – 1782)

Dédapja: gróf nickyfalvi Niczky Kristóf (Sümeg, 1725 – Buda, 1787) tárnokmester, országbíró, királyi személynök, a Szent-István-rend lovagja, II. József főtanácsadója, „Magyarországban az Oskolabéli Tudományoknak fő Gyámolója és Gondviselője.” (Grófi rangot kapott 1765-ben.)

Dédanyja: pribéri Jankovich Katalin (1726-1784)

Ükapja: Niczky György IV, (1693- ?) Zala és Somogy vármegyei alispánja, királyi ítélőmester

Ükanyja: bocsári Svastits Julianna)

A Niczky családnak a 19. században is kiterjedt birtokai voltak Vas, Somogy, Zala és Veszprém megyékben, úgymint: Berzence, Vámos, Mosdós, Nagyberki, Kercseliget, Csapi, Torony, hogy a több közül csak néhányat említsek.

Bélának volt egy idősebb féltestvére is Ladányi György, aki közbíróként dolgozott Kaposváron 1867-1872-ig. (Ő szintén a nőtlen Niczky Györgynek Hainess Matildtól 1832-ben született gyermeke volt.)

A fiatal Béla Kaposvárra költözésével egy teljesen új világba került. A gróf által nevelt, taníttatott fiú itt kezdte meg tanulmányait, majd Nagyszombaton, Nagykanizsán, Pápán folytatta, később a Keszthelyi Gazdasági Főiskola hallgatója is volt. Kaposváron együtt járt gimnáziumba Krisztinkovich Edével (akinek később a Rába szabályozásában volt nagy szerepe), a nagykanizsai kegyesrendi főgimnáziumban pedig iskolatársa volt Halis Istvánnak, aki későbbi neves helytörténész, iró, várospolitikus lett. Béla már fiatal korában is rendkívül tehetséges volt, amit kitűnő iskolai eredményei igazolnak. Beszélt németül, latinul, franciául, később törökül is. Nagyon ambiciózus fiatalember volt.

Apja a nagybirtokos Niczky György, kaposvári tartózkodása alatt sokat tett a város fejlődéséért, ügyeinek előmozdításáéert. Már 1845-ben gondoskodott a Jókai liget, a Donnerváros fásitásáról, és tagja volt a Mezőgazdasági Egyesületnek is. 1865 körül az akasztófadomb alatt még egy gőzmalmot is építtetett. Az épület ma is létezik, és kulturálisan védett. Az idősebb fia, Ladányi György szintén hatékonyan dolgozott a település fejlődéséért. Eredményes munkájának köszönhetően Kaposvár nagyközséget rendezett tanácsú városnak nyilvánították. Nagy érdeme volt abban is, hogy sikerült tető alá hozni a duna-drávai (Bátaszék-Dombóvár-Zákány) vasút elindítását. Ezt követően – miután lemondott bírósági tisztségéről – visszatért Mosdósra gazdálkodni.

Niczky György fő szenvedélye a vadászat volt, a gazdasági ügyek nem annyira érdekelték, a malom körül sem alakultak szerencsésen a dolgok, így végül is azt el kellett adnia.

Ezekben az években Kaposváron a Sétatér utcában a Krisztinkovich-házban laktak, (ma Irányi Dániel u.). 1872-ben elköltöztek gazdaasszonyával és Bélával Niczky Zala megyei birtokára, Kámaházapusztára.

Ezen a birtokon, a kastély előtt közvetlenül álló nagy tölgyfához egy híres monda is fűződött, az ”Attila király monda”. A mesés történet egészen az avarok és a palócok idejéig nyúlik vissza, amikor Attila király meglátogatta Göcsejországban a palócok földjét azon a helyen, ahol most Kámaházapuszta található. Itt csapataival a híres tölgy alatt táborozott, amely a monda szerint egy ellenséges támadásban megvédte Attila életét.

Még a török időkben az ezen a helyen létező és megostromolt Kányavár köveinek, tégláinak felhasználásával épült Kámaházapusztán a fényes úri lak, a Kányavári major és a pákai templom.

A regényes történetek, a vidék, Zala megye történelme már korán felkeltette a minden iránt fogékony, ifjú Kaffer Béla érdeklődését. Az itt töltött időszak alatt 1872 körül kezdte használni a Kővári – majd a későbbiek folyamán Kőváry – Béla nevet.

1872 és 75 között Béla hét barátjának segítségével összegyűjtötte Göcsej népdalait, melyek Abafi Lajos kiadásában jelentek meg 1876-ban.

Kép a Göcseji múzeumból

Újságírói munkásságát 17 éves korában kezdte meg. 1873-ban a ”Vasárnapi Ujság”-nál dolgozott, de a ”Zalai Közlöny” munkatársa is volt 1872-től 78-ig. Tucatnyi cikket publikált, majd 1876-ban az Abafi Lajos által szerkesztett ”Figyelő” című irodalomtörténeti közlöny munkatársa is lett.

1876-ban a svéd irodalom fejlődéséről írt, 1877-ben lefordította franciáról Barboix Roger könyvét: Korrajzok az első császárság korából. 1877-79-ben a nagykanizsai ”Új Nemzeti Naptárt” szerkesztette.

Írásai között az Attila királyról szóló monda is napvilágot látott. (Bátorfi: Adatok Zala megye történetéhez. Nagykanizsa, 1877.)

Bélát apja Zala megye politikai világával is megismertette. 1875-ben Pákán együtt tevékenykedtek, mint az Alsó-lendvai Szabadelvü Hajós-párt tagjai. Leendő dédapám nagykanizsai lakos lett ebben az időben.

Édesapjával  – aki szenvedélyes és világjárta nagy vadász volt -, különféle vadászatokban is részt vett, például Lenck Ödön birtokán, aki főbérlő volt az alsó-lendvai hercegi uradalomban. (Lenck az alsó-lendvai Takarékpénztár elnöke is volt. Neki és testvérének szól Béla későbbi, törökországi útjáról szóló könyvének ajánlása.)

Apa és fia az alsó-lendvai Hubertus vadásztársaság tagjai voltak. Gróf Niczky vadászjelvénye – a csodaszarvas  kulccsal a szájában – jelenleg is családunk tulajdonában van.

Gróf Niczky György “Hubertusz” vadászjelvénye
(saját fotó)

Az 1877-ben kitört orosz-török háború hozta az eddigi legnagyobb változást Kőváry Béla életébe. A romantikus lelkületű, kalandvágyó Béla szívébe is belopódzott az a különös meleg érzelem, ami a Monarchiában sokakat lelkesített, hogy harcoljanak a törökök oldalán az orosz terjeszkedés ellen, és beálljanak a török hadseregbe. Minden valószínűség szerint Erődy Béla 1877-ben kiadott ”Gyakorlati török nyelvtan” című könyvét vette segítségül, hogy magánszorgalomból megtanulja a török nyelvet még utazása előtt. (Később, hazatérte után ennek második kiadása is tulajdonában volt. Ebben a bővített kiadásban sok szép népdal, és több jeles török költő műve is szerepel. Ekkor jelent meg Dallos Gyula könyve is, a ”Kis török tolmács. Magántanulásra és keleti utazók számára” )

Kőváry-Kaffehr Béla (Ali efendi) 1877
(Knebel Ferenc, Szombathely felvétele)
(a családi albumból)

Kőváry Béla ekkor – 1877 júniusában -, Nagykanizsáról Konstantinápolyba indult, és Ali efendi néven főhadnagyi rangban részt vett az orosz-török háborúban. A plevnai nagy csatában megsebesült, és viszontagságos út után tért vissza Szerbián át Budapestre, hogy ott gyógyuljon fel sérüléséből. Hősies helytállásáért megkapta a török hadsereg kitűntetését, a Medzsidje-rendet, amit családunk most is őriz. Yataganja is sok éven át családi kincs volt, ami a második világháború alatt sajnos elveszett.

Kőváry Béla mint Ali efendi 1877-ben
(a családi albumból)

Kőváry Medzsidje-rendje a hozzá tartozó dokumentummal együtt
(a család tulajdonában)
(saját fotó)

Kőváry a frontról is több cikkben tudósított a ”Vasárnapi Ujság” melléklapjában a ”Háború-Króniká”-ban, és a ”Pesti Napló”-ban. Hazatérése után írta meg könyvét tapasztalatairól és élményeiről.: Utazásom Törökországban, a Görög-szigeteken és Szerbiában. Nagykanizsa, 1878. Fischel Fülöp kiadása.

A család tulajdonában lévö olajfestmény ”Kőváry-Kaffehr Béla”
(saját fotó)

Ebben az időszakban műfordításokkal is foglalkozott, és török nyelvből lefordította Kiáni, Sémi, Mohamed, Sunbullitad Baki és Tefi Efendi verseit (1879., 1881., 1886.) Versfordításai szépirodalmi folyóiratokban is megjelentek.

Ország-Világ. Képes hetilap, 1881. IX. füzet

1882-ben Szombathelyen telepedett le, ahol először mint királyi ügyészségi írnok dolgozott. Itt kiadott egy kis könyvet “Költemények” címmel, amely saját versein kívül török költemények műfordításait is tartalmazta. A verseket a török irodalomról szóló kis értekezéssel egészítette ki.

Béla 1883-tól – továbbra is mint ügyészségi irnok – Zalaegerszegen folytatta munkáját, ahol szintén aktív társasági életet élt. A vadásztársaságban is sokat időzött, de szabadidejének egy részét mindig Szombathelyen töltötte, és 1886-ban végleg ide tért vissza, ahol a későbbiekben lapszerkesztőként dolgozott.

Ez év decemberétől 1888 végéig a ”Dunántúl” című függetlenségi és 48-as politikai lapot szerkesztette. 1886 novemberében magánéletében is örömteli változás következett be: Szombathelyen házasságot kötött Kárpáti Emiliával, Kárpáti Kelemen premontrei kanonok húgával.

(Kárpáti Kelemen (Rábaszentmárton, 1859 – Szombathely, 1923) csornai premontrei kanonok, Székesfehérvári Tanker. Kir. Főigazgató, Szombathelyen a Premontrei Főgimnázium igazgatója, a Savaria Múzeum igazgatója és a régészeti egylet titkára. Alapító tagja volt az 1899-ben megalakult Vasvármegyei Kultúregyesületnek és a Városszépítő Egylet elnöke is volt. 1909-ben a Ferenc József-rend lovagja kitüntetésben részesült. A Kárpáti család élete is érdekes, de ez egy teljesen más történet…)

1886 és 1901 között örvendetesen bővült a Kaffehr család, hat gyermekük született: Nepomuk János, László, István, György, Béla és Mária.

Dédapám továbbra is szerkesztőként dolgozott, de Szombathely ügyeiért, fejlődéséért is nagyon sokat tett. 1887-ben kiadta a ”Verőfényes napok. Humoreszkek” című munkáját, és Füredi Mórral közösen ”Eisenburg” címmel egy szabadelvű német lapot is indított. 1887–88-ban szerkesztette még a ”Volksfreund” című politikai hetilapot, ezt követően pedig 1889-ben megalapította, majd 15 éven át szerkesztette, és adta ki a ”Vasvármegye” című szabadelvű politikai és társadalmi hetilapot. Emellett összeállította a ”Vasvármegye Berzsenyinek” című emlékkönyvet és a ”Dunántúl naptár”-t. 1893-ben a Szombathelyi M. Kerékpáros szaklapnak is munkatársa lett.

Alapító tagja volt a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének, és minden sajtókongresszuson részt vett: 1897-ben Stockholmban, 1898-ban Lisszabonban, 1899-ben Fiúmében stb. Ezek az utak is sok érdekes élményt nyújtottak Bélának és a többi vidéki újságírónak, amelyről több korabeli újság, kiadvány is beszámolt, többek között pl. Vértesi Károly könyvéből (Spanyolország, Portugália. A lisszaboni nemzetközi sajtó-kongresszus. Útleírás. Bp., 1906.) is értesülhetünk a nem mindennapi eseményekről.

(A beszámolók leírják, hogy a banketteken kívül kellemes kirándulásokat is szerveztek a vendégek tiszteletére. Fiúméből a közgyűlés után a társaság a ”Libumia” gőzősön Crikvenicába kirándult egy gyönyörű tengeri úton, pompás időben és lelkes hangulatban. Ott fényes bankett várta őket, kitünő pezsgő, cigányzene, barátkozás, jókedv.

Mint olvashatjuk, az 1898-as lisszaboni kongresszus is csodálatos emlékeket adott a résztvevőknek. A királyi udvar, a város, a tudományos társaságok gazdag programokkal várták a hírlapírókat. A társaság vonattal ment kirándulni a híres helyre, Sintrába. Kaffehr Béla, aki alapos ismerője volt a faunának, mindegyik tropikus fának a nevét ismerte. Kollégájával Lenkei Lajossal utazott egy kocsiban a szerpentinutakon a világ egyik legszebb pontjára. A sintrai Pena-palota – a királyi kastély – aranyfényben úszó kupoláival, toronyaival várta a vendégeket. Nagy mulatságot rendeztek, volt ölelkezés, dalolás, és amikor Kaffehr Béla Camõest, a legnagyobb portugál költőt kezdte idézni, a portugálok vállaikra emelték és össze-vissza csókolták a jóképű magyart… A találkozás a királlyal és királynővel, a sok látnivaló, a forró éghajlat, a lisszaboni és madridi bikaviadalok, a Casinó, a bájos mosolyú, sötétszemű nők látványa felejthetetlenné tették az utazást.)

1899 októberében ünnepelte Kőváry-Kaffehr Béla hírlapírói működésének huszonötéves jubileumát.

Budapesti Napló, 1899. október 10.

Dédapám alapító tagja volt a szentgotthárdi állami gimnáziumnak. Az apai hagyományokhoz hűen a szombathelyi katolikus főgimnáziumban is szívesen támogatta a szegény diákokat.

1897-ben a Mezőgazdasági Hitelintézet alapítói között volt, többek között gróf Batthyány Lajossal, gróf Erdődy Gyulával és gróf Széchenyi Tivadarral. A Vasvármegyei Elektromos Művek Részvénytársaságnak felügyelö-bizottsági tagja volt. Érdeklődése a város ügyei iránt nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is megnyilvánult, hiszen Szombathely összes kulturális és társadalmi mozgalmának buzgó élharcosa volt, aminek elismeréséül beválasztották a képviselőtestületbe. Dédapám ambiciózus, energikus, szórakoztató, nagyszerű humorérzékkel rendelkező úriember volt. A jó gyermekkori neveltetésének köszönhetően minden társadalmi közegbe könnyen beilleszkedett. Hasonlóan, mint apja – gróf Niczky Kaposváron -, ő is fáradhatatlanul tevékenykedett városának fejlesztésében. Fontosnak tartotta szép zöldövezeti környezet kiépítését, parkok létrehozását.  Botanikai ismereteivel jelentősen hozzájárult az 1890-es évek végén kialakításra kerülő Szent István-park fásítási programjához. Tagja volt a Szépítő Egyesületnek a Mezőgazdasági Egyesületnek és a Vasvármegyei Kulturális Egyesületnek is. Többek közt előadásokat is tartott különböző témákban. (Pl. a Zenekedvelők Egyesületében a “Vipera”című előadását hallgathatták meg az érdeklődők.) 1900 novemberében beválasztották a Szombathelyi Légszeszvilágítási Társulat igazgatósági tagjainak sorába, és részvényes volt a Mayer gépgyárban is.

A város érdekét mindig szívügyének tekintette, tevékenységét egész élete során az apai példa és útmutatás inspirálta.

A képviselőtestület
(Magyarország és a Nagyvilág. Képes folyóirat, 1898. március)

Mindemellett a katonai múlttal is rendelkező Kaffehr úr egy szenvedélyes ember volt világos, következetes elvekkel, aminek következtében igazságának megvédése érdekében  – a kor szokása szerint – több párbajt is vívott mind pisztollyal, mind karddal. (Pl. Éhen Gyula és Füredi Mór ellen sajtóperekből kifolyólag, szerencsére halálos sérülések nélkül.)

Sajnos dédapámnak szomorú időket is át kellett élnie. 1887-ben elsőszülött fia Nepomuk János egyéves korában meghalt. Apja, aki utolsó éveiben nagyon sokat vadászott a Szombathely melletti vadászterületén, 1889 december 7-én a Kiskar utca 21-es Kaffehr-házban – ahol élete végét töltötte -, 81 éves korában elhunyt. Gróf Niczky Györgyöt a szombathelyi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Az 1900-as év újból családi tragédiát hozott magával: egyik fiúk a ”kis Béla”, hároméves korában megbetegedett és meghalt.

A ”kiskatonák”
Gyermekei: László és István
(a családi gyűjteményből)

Kaffehr Béla nagyon családszerető ember volt, és szabadidejét is leginkább feleségével és gyermekeivel töltötte. A család szívesen tartózkodott olaszországi nyaralójukban Grado-ban csakúgy, mint a Kőszegi-hegységben lévő Velemben, de szívesen látta vidéki hírlapíró-kollégáit is otthonában a Hegy utcai ”Kaffehr-villában” (ma Gagarin u.), vagy a Felsőhegyi ”Kaffehr-házban” Oladon, ahol szőlője is volt.

Kaffehr Béla fiaival
(Szombathely, 1901)
(a családi albumból)

1905-ben a ”Vasvármegye” szerkesztésétől visszalépett, valamint a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségénél viselt igazgatói állásáról is lemondott, de az újságírást nem hagyta abba. Szerkesztett még egy közgazdasági revüt is, majd utoljára a “Munka” című lapot indította meg. Éles esze, józan ítélőképessége, agilitása, színes stílusa és híres szatirizáló képessége a magyar hírlapírás legelső emberei közé emelték.

Kaffehr Béla – 52 éves korában –  1907. április 30-án váratlanul összeesett a városháza tanácstermében, és néhány órával később otthonában meghalt. Munkás élete hirtelen félbeszakadt, kiesett a kezéből az a fényes toll, amelynek mestere volt. Korai halála miatt nem tudott gondoskodni gyermekei további neveléséről, és nem élvezhette hosszú, kemény munkájának gyümölcsét sem. Maga után hagyta gyászoló nejét Emiliát, valamint négy gyermekét: Lászlót, Istvánt, Györgyöt és a kis Máriát. Halála után sógora Kárpáti Kelemen lett gyermekeinek gyámja.

Kaffehr Béla Szombathelyen nyugszik a Szent Márton temetőben.

Az Ujság, 1907. május 5.

Kaffehr Béla síremléke
Szent Márton temető, Szombathely
(saját fotó, 2018)

Kaffehr Bélának az írás és a fordítás iránti szenvedélye öröklődött a családban. Nagyapám Kaffehr István (1892-1990) is rajongott ezért a tevékenységért, a napi két kávé és a pipa mellett egyetlen igazi szenvedélye a külföldi matematikai szakkönyvek fordítása volt. Többek között lefordította Tolsztov szovjet matematikus majdnem négyszáz oldalas Fourier-sorok című könyvét, amelyben a metamatikai statisztika területén használható, végtelen sorokba fejtett matematikai görbék összefüggéseiről van szó. Ugyancsak lefordította magyarra a potsdami mérnöki egyetem differenciális egyenleteinek megoldási lehetőségeiről szóló előadásainak gyűjteményét, majd a végtelen matematikai sorok német kutatóinak legjobb előadásait tartalmazó könyvét. A könyvkötészetben is jártas volt, az elkészült munkákat gyöngybetűkkel lejegyezte, majd saját maga fűzte, kötötte be őket. De könyvek iránti szeretete, ügyessége nemcsak matatematikai témákban nyilvánult meg. Családunk őrzi például Mécs László összes verseinek nagyapám által kézzel átírt, és gyönyörű illusztrációkkal kiegészített köteteit.

Az egyedi Mécs László kötet
(Saját fotók)

A könyvek és az olvasás iránti érdeklődés, a jó íráskészség megléte a következő generációkban is nyomon követhető.

Unokái közül Mária lányának gyermeke Márkus László (1923-2003) is újságíró lett. (1962-től az ”Új Ember” munkatársa, 1970-től 10 évig a ”Magyar Kurír” főszerkesztője, majd a ”Független Újság” című lapot szerkesztette. Utolsó éveiben az egyik televíziós csatorna egyházi műsora fűződött a nevéhez.)

György fiának gyermeke, a ragyogó tehetségű ifj. Kaffehr György (1926-1946) is újságírói pályára készült, de sajnos fiatalon bekövetkezett tragikus halála megakadályozta tervei megvalósításában.

Be kell vallanom, hogy magam is bizonyos örömet érzek az írásban és a fordításban, és jelenleg fordítom dédapám “Utazásom Törökországban, a Görög szigeteken és Szerbiában” című könyvét svédre, hogy itt nálunk is minél többen részesei lehessenek kalandjainak.

“Midsommar-2021” Svédország

                                                                                                                               Ingrid Brattberg

                                                                                                                           Kőváry-Kaffehr Béla

                                                                                                                                  dédunokája

 

4 hozzászólás

  1. Ali efendi, Kővári Béla valóban rtka, de kifejezetten olvasmányos könyvét éppen a közemúltban olvasta el, és örülök, hogy a dédunokája így őrzi az emlékét és köszönöm neki a sok értékes nformáció megosztását!

  2. A sír Szent Mártonban megérdemelne kis törődést, ha már a bombázást is ilyen derekasan megállta. Javasolnám beszéljen Orbán Róberttel, meg a Szépítő Egyesülettel, ők biztosan szívesen gondozzák rendszeresen is, ha Ön nem tudja megtenni. Igen sokat tartózkodnak ott.

    • Orbán Róberttal már kapcsolatot vettem régen a sír felújj´tásával kapcsolatban, sajnos tavaly nem lett ebböl semmi, de remélkedünk hogy ebben az évben rá kerül a sor.

Hozzászólás a(z) Korányi Tamás bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment