Amerikai napló

Lengyel Menyhért az a szerző, akinek a nevét idehaza említve vélhetően kevés embernek jut eszébe valami, míg ha Amerikában, Hollywoodban azt mondom, hogy Melchior Lengyel, akkor sokak tudni fogják ki is Ő. Lengyel Menyhért a saját kora egyik legnagyszerűbb dráma és forgatókönyvírója volt, aki azonban igazán komoly hírnévre Amerikában tett csak szert, fantasztikus forgatókönyveivel. 1937-ben költözött az Egyesült Államokba, majd röviddel megérkezését követően már igazi világsztárokkal dolgozott együtt. Lengyel azonban nem ekkor járt először Amerikában, hanem már 1920 őszén is megfordult ott, amikor egy több hónapos utazást tett az országban. Élményeiről, az út során szerzett tapasztalatairól aztán hazatérését követően írja meg, az „Amerikai napló” című kötetét. A könyv nem egy klasszikus útleírás, sokkal inkább egy apró epizódokból álló útinapló, de mindenképpen ott van a helye a magyar nyelvű amerikai utazási irodalomban, hiszen egy jól megírt, remek könyv az 1920-as évek Amerikájáról, azon belül is elsősorban New Yorkról. A könyv idehaza 1922-ben jelenik meg Budapesten, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat kiadásában. A 200 oldalas könyvben illusztráció nem található.

Lengyel Menyhért könyve

Lengyel Menyhért író, publicista, színmű és forgatókönyvíró, Lebovics Menyhért néven, 1880. január 12.-én született Balmazújváros, Híreshát nevű pusztáján. Apja Lebovics Bernát, míg anyja Klein Rézi volt. Középiskoláját Miskolcon végezte, majd irodalmi pályafutását újságíróként Kassán és Budapesten kezdte. Színpadi szerzőként 1907-ben debütált, amikor a „A nagy fejedelem” című színművét bemutatta a Thália Társaság. A darab sikeres volt, így új darabját a „A hálás utókor” címűt már a Nemzeti Színház mutatta be 1908-ban. Az új színmű olyan jól sikerült, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Vojnits-díjjal jutalmazta.

A fiatal szerző

A világsiker sem váratott magára sokáig. 1909-ben megjelent „Taifun” című színdarabja már a nemzetközi elismeréseket is meghozta Lengyel Menyhértnek. A darab nagy népszerűségnek örvendett olyannyira, hogy 1914-ben amerikai film is készült belőle. A színműírás mellett ez időben sem felejtette el az újságírást, a Nyugatban, a kor legjelentősebb magyar irodalmi folyóiratában rendszeresen publikált. Az első világháború idejében az „Est” című lap megbízásából Svájcban dolgozott, innen küldte publikációit és sokszor háborúellenes cikkeit haza. 1916-ban írta meg a „A csodálatos mandarin” című művét, melyből később Bartók Béla világhírű táncjátéka született. A háború után Amerikába utazott, ahol a figyelme a film irányába fordult. Hazatérését követően a színház mellett már a filmmel is aktívan foglalkozott, egy ideig még a berlini May-Film dramaturgja is volt. 1929-1930-ban Karinthy Frigyes mellett a Belvárosi Színház társigazgatójaként dolgozott, majd 1931-ben a Pesti Napló londoni tudósítója lett. Angliában találkoztak és barátkoztak össze Korda Sándor magyar származású filmrendező-producerrel, akivel 1937-ben Amerikába utazott, ahol le is telepedett. Megérkezését követően hamarosan Hollywoodban nagyon sikeres, keresett szövegkönyvíró lett. Olyan nevekkel dolgozott mint, Paul Czinner, George Cukor vagy Otto Preminger. A „Lenni vagy nem lenni” című, Hitler-ellenes vígjáték közös munkájuk volt Ernst Lubitsch rendezővel 1942-ben. A film saját korában is nagy siker lett és a mai napig is rendszeresen műsorra tűzik különböző tévécsatornák, emellett színpadi változat is készült belőle. A siker hatására nagyon keresett forgatókönyv író lett Lengyel Menyhért. Olyan sztároknak írt forgatókönyvet, mint Greta Garbo, Marlene Dietrich vagy akár Gregory Peck. A Greta Garbo főszereplésével készült „Ninocska” című filmet a legjobb eredeti forgatókönyvért 1949-ben Oscar-díjra jelölték. Melchior Lengyel ahogy ott ismerték, világhírű lett. Darabjait játszották világszerte, Európában és Amerikában, sőt még Japánban is, ugyanakkor Magyarországon a neve ezidőtájt feledésbe merült egy időre.

Melchior Lengyel

1960-ban visszatért Európába és Olaszországban telepedett le. 1963-ban irodalmi munkásságáért Róma város nagydíjával tüntették ki. A neve idehaza a hatvanas évek végén kezdett ismét megjelenni a köztudatban, amikor 1969-ben a Madách Színház bemutatta a „A waterlooi csata” című darabját, majd röviddel ezután több vidéki teátrum műsorára tűzte Lengyel Menyhért további darabjait. Európába történő visszaköltözése után többször hazalátogatott Magyarországra, majd 1974-ben végleg le kíván telepedni ismét idehaza, de röviddel Budapestre érkezését követően, még mielőtt a frissen kitöltött magyar állampolgárságot igazoló okmányát átvette volna, 1974. október 23.-án, súlyos tüdőgyulladásban, 94 éves korában elhunyt.

Részlet a könyvből:

„Február 27.

Tegnap délután Dohnányi első koncertjén voltunk az Aolian Hallban . . . Szürke délután, kedélytelen, csaknem üres nézőtér, – magyarok jórészt – az az érzésünk, hogy ez a nagy város egész távol tartotta magát a dologtól, semmi különösebb reklám… s a pódiumon előlép a szikár, sápadt Dohnányi, fekete redingotban, amit itt már senki sem visel, magas fehér mellénnyel, inkább úgy néz ki, mint egy tanár, nem mint egy művész . . .

Kilátás az épülő Empire State Buildingből

Valami fájdalmas nyomás a szíven: — mit keresel itt, isteni muzsikus, ez nem a neked való világ. Ide dobokkal és kürtökkel kell jönni, melyek előbb beharsonázzák a várost a neveddel, — s ide külsőségek kellenek, bozontos művészfejek, ágálás, komédiázás, — giccses misztérium a nagy művész körül — legalább is két press agents, akik teleírják a lapokat storykkal rólad, míg feltámad a közönség érdeklődése, kegyébe fogad, mint geniálist és érdekest s ama két-három — nem több! — zongora- s hegedű-kedvence közé helyez, akiknek hangversenyére mindig zsúfolásig megtelnek a termek, míg a többi, bármily tehetséges művész, nem bírja áttörni a közöny vasfalát . . . Csábítja, húzza a világ művészeit New-Yorkba a dollár, — a legfinomabb lelkek és agyvelők fetrengenek az arany Istenségének oltára előtt, készen felnyitni agyukat és szívüket — de az Istenség könyörtelen —: hidegen néz áldozataira . . . Remények roppannak össze, ambíciók törnek le, vert hadseregek távoznak a harctérről, melyen könnyű sikert reméltek, — a nagy város hidegen örvénylik tovább elsülyedt álmok felett… S csak mindig az a két-három kedvenc marad: Kreisler — Rachmaninow . . .

A Szabadság-szobor

Ezeket gondoltuk, míg Dohnányi zongorához ült s a maga póznélküli, személytelen módján, mely egyben mégis csak az övé s a legerősebben individuális — gyönyörű számait lejátszotta, nem gondolva arra, hogy Amerikának játszik, ahol talán külső hatás, művészi fejrázás s ilyen csacsiságok ajánlatosak volnának … Mint mindig, elmerülve muzsikájában, magának játszott Dohnányi s a kiválasztottak érezték, hogy ők most megnyilatkozásnak tanúi — s ez brilliáns s elbájoló. De nem tudták elhinni, hogy ilyen egyszerű formában jelentkező művészi kvalitás itt eredményre, sikerre számíthat… A kis közönség persze nagyon ünnepelte, — s egy kövér jóhiszemű kereskedő, aki hazafias kötelességének tartja, hogy minden honfitárs hangversenyén ott legyen, s ott mindig csak tapsot hall, megelégedetten konstatálja: »minden művész nagyszerű és mindegyiknek sikere van«.

Motoros rendőrök New-Yorkban

El voltunk bájolva s egyben szomorúak lettünk, — féltettük Dohnányit… Még az éjjel azonban, pár órával a koncert után már örömteljes meglepetéssel olvastuk a New-York American-ban Max Smith cikkét, mely túláradó lelkesedéssel üdvözölte Dohnányit, s másnap reggel a többi újság is mind… Szégyeltem magam kishitűségemért nem Dohnányival, hanem — New-Yorkkal szemben. Ami igazán jó, magasrendű és művészi, — az ne féljen — itt észreveszik! Ócska legenda, hogy egy művésznek itt a nívót le kell szállítani, — ellenkezőleg, fel kell emelkednie tudása, tehetsége s képessége legmagasabb fokára — akkor megkapja a megérdemelt sikert. (Későbbi jegyzeteimből: Dohnányi még néhányszor kis közönség előtt játszott, — de utolsó hangversenyei, különösen a szimfonikus zenekarral adott koncertje már nagy, elragadtatott közönség előtt folytak le. Dohnányi ma a legnagyobb tekintély, első star Amerikában.) Parisban kicsúfolják a világot, Németországban agyonfilozofálják, Pesten agyonokoskodják s viccelik — New-Yorkban — úgy veszik a dolgokat, ahogy vannak — nem fölényeskedve, hanem köteles szerénységgel a jelenségekkel szemben.

Március 3.

Az elnöki inaugurációra ideutaztunk. New-Yorktól Washingtonig a táj kopár, vigasztalan. Improvizált városok a mezőkön, — kétségbeejtően egyforma házakkal, hosszú sorokban egymás mellett, mint a jövendő sivár elképzelése: a phalanster. Futó jel arról, hogy a kapitalizmus végső, legkifejlettebb formájában a kommunizmussal érintkezik.

Columbus Circle

Azt hittük, a vonatok zsúfolva lesznek, hiszen Washington négy órányira van New-Yorktól s Harding elnöki beiktatása a legnagyobb politikai események egyike — nemcsak Amerika, hanem a világ életében — csodálkozva tapasztaltuk tehát, milyen kevesen utaznak. Senki sem hagyja ott egy napra sem az üzletét egy politikai látványosság kedvéért — az elnök várva várt beszédét úgyis olvasni fogják még abban az órában, amikor elmondotta, az ünnepélyt pedig majd megnézik — ugyancsak még aznap este a moziban. Mit törjék magukat?

New-Yorki utcakép

Amerikának, sok minden egyéb között, az a nagy szerencséje, hogy csak két nagy politikai pártja van: a republikánusok s a demokraták pártja, — a munkáspárt csak most kezd hatalmasan felfejlődni, de eddig nem sokat számított. S a két uralkodó párt is alapelveiben nem sok eltérést mutat, legalább nekünk, idegeneknek, európaiaknak, akik extrém árnyalatokhoz vagyunk szokva, — nem tűnnek fel jelentékenyeknek azok az elvi ellentétek, melyek a két pártot egymástól elválasztják. — Hogy egy európai ország mennyi politikai pártárnyalattal rendelkezik! Tegyük fel, hogy egy európai országban is eredetileg csak két ilyen nagy párt lett volna, milyen alakulatokra bomlott volna az rövid idő alatt! Hány »Független Republikánus« — »Országos Demokrata« — »Republikánus Farmer Párt« — »Déli Demokrata Szövetség« — »Republikánus Néppárt« — »Demokratikus Jogegyenlőség! Párt« — »Szociál Demokrata« — »Szociál Republikánus« — »Republikánus Monarchisták Pártja« — s »Demokrata Konzervatív Párt« lenne belőle, — mindegyik a maga politikai vezérével, sajtójával, korrupciójával (no, erről itt is eleget panaszkodnak).

A forgalmas Times Sguare

A két vezető amerikai párt nem is annyira elveiben, mint embereiben különbözik. Másféle emberek a demokraták s másfélék a republikánusok. A demokraták talán szabadelvűbbek — de roszszabbul kormányoznak s közigazgatnak, mint a konzervatívabb republikánusok. A magyarázata ennek — amint felvilágosítottak — az, hogy a demokraták kevesebbet voltak uralmon s ritkábban jutnak a kormányrúdhoz, — tehát mohóbbak, korruptabbak s tapasztalatlanabbak, mint a republikánusok, akiket több puritánság s hozzáértés jellemez. De ezek csak nagy, nem is meglátható általánosságok. A szenátus ülésein, ahová később bejutottam — első impresszióm az volt, hogy a szenátorok vidéki emberek, akik biztosan néhány erős vezető hatása alatt állanak. S bár a négyévenként megismétlődő elnökválasztás s az ezzel járó általános hivatalnokfelfrissítés sok nyugtalanságot idéz elő az országban, — mégis előttem ez látszik a helyesebb módszernek, mert nem kövesíti meg a bürokráciát. Amely bürokrácia nem érzi magát biztonságban, az nem képzelődhetik s nem tarthatja magát az emberek fölött álló külön hatalomnak — nincs is ideje hozzá, hogy szokásokat és ostoba formalitásokat vegyen fel. Tényleg, ami kevés érintkezésem amerikai hivatalokkal volt, az mind kellemes emlékeim közé tartozik. — A tekintély pöffeszkedése teljesen hiányzik ezekből az emberekből.

Lower East Side

Washington szép, élénk város, — széles utcákkal, sok középülettel, az amerikaiak büszkén azt mondják rá, hogy olyan, mint egy európai város. Szerintem ez az egyetlen hátránya. Mert valóban olyan, — de ha már európai városról van szó, akkor inkább Drezdát vagy Münchent választom. Nagy élénkség persze, de azért minden akadály nélkül kapunk szobát a hotelben.”

Az Oscar jelölést hozó “Ninocska” moziplakátja

A Hitler-ellenes vígjáték, “A Lenni vagy nem lenni” moziplakátja

Lengyel Menyhért könyve, ahogy az idézet részből is látszik, egy különös útinapló, amelyben a szerző sajátos stílusában mesél amerikai útjáról, az ott átélt élményeiről, nőkről, alkoholról és prostitúcióról, színházról és filmről, művészetről és művészekről, politikáról és korrupcióról, valamint megannyi más dologról, ami valamilyen gondolatot ébresztett benne. Impressziók sorozata a mű, a háttérben azonban gyönyörűen kirajzolódik a 20-as évek Amerikája, minden szépségével és furcsaságával. A könyvből az derült ki számomra, hogy a szerző pár hét alatt megszerette az országot, összességében pozitív véleményt formált róla, mindenképpen pozitívabbat, mint Európa bizonyos országairól. Az 1937-es kiköltözését követően bár világhírű lett, de valójában amerikai polgár soha, hiszen folyamatosan vándorolt, szállodáról-szállodára költözött és igazán sehol nem telepedett le tartósabban, amiben lehet közrejátszott az is, hogy az idegen nyelvekkel is mindig gondja volt. Szívében mindvégig magyar maradt, de a történelmi helyzet mindig úgy alakult, hogy mennie kellett, így élete nagy részében egyfajta vándorként járta a világot, időről-időre meg megállva valahol, hogy aztán ismét tovább indulhasson.

Cipőpucoló fiú New-York utcáin

Lengyel Menyhért könyve számomra szerethető volt. Nem egy tudományos alaposságú útleírás, de mindenképpen egy üde színfoltja a magyar nyelvű amerikai utazási irodalomnak és szerintem kellően olvasmányos ahhoz, hogy jól lehessen az olvasással haladni, nincsenek benne lassú, unalmas részek, hanem jól megírt, pergő, rövid epizódok sorozata a könyv, amelyből végül kikerekedik a teljes mű.  A könyv nem egy gyakori darab, persze ha valaki türelmes, akkor előbb-utóbb rátalál, de semmiképpen nem egy bármikor-bárhol megvásárolható kategória. Aki kedveli az elektronikus formátumot, annak szerencséje van, hiszen az a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában az MTDA-ban megtalálható a könyv és szabadon le is tölthető. Azt gondolom a térség felé érdeklődést mutató olvasóknak erőteljesen ajánlott, de mindenki másnak is az, hiszen egy jó stílusban megírt érdekes és olvasmányos könyv, Lengyel Menyhért „Amerikai napló” című műve. A szerzőtől most azonban elbúcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen bár kimondottan termékeny író volt, utazással kapcsolatos műve csak ez az egy jelent meg. A vizsgaidőszakom bár sok feszültséget kelt bennem, de igyekszem mindent úgy szervezni, hogy jövő héten ismét valami különleges történettel térhessen vissza az ELBIDA projekt.