Könyvek

Alexandra David-Néel egy rendkívüli nő volt, egészen különleges élettel, mely fantasztikus kalandokkal volt tarkítva. Sokat utazott élete során, de igazából India és Tibet volt az a vidék, amely az élete központi szereplőjévé vált. Ő az első európai nő, aki felfedezte Tibetet, sőt többször is járt ott, akkor is, amikor még az országba történő belépés tiltott volt. Az „Arjopa – Európai asszony zarándokútja a tiltott Lhászába” című könyvében, ötödik tibeti utazásának kalandjait meséli el. Kísérője, hű társa az utazásai során Aphur Jongden nevelt fia volt. A könyvben kettejük különleges vándorlásának történetét ismerhetjük meg, a számtalan veszéllyel fenyegető Belső-Ázsiában. Alexandra David-Néel ritka és különleges könyve 1943-ban jelent meg Debrecenben a Pannónia Könyvnyomda Vállalat gondozásában. A 291 oldalas könyvet Kemény Katalin fordította, az eredeti 1927-ben megjelent „My journey to Lhasa” című mű alapján. A magyar kiadásban tíz kép és egy térkép található.

Az 1943-as kiadás

Alexandra David-Néel felfedező 1868. október 24-én született Párizsban. Apja a francia származású Louis David francia szabadkőműves, liberális újságíró, tanár, míg anyja a skandináv származású, belga Alexandrine Borghmans volt. A teljes nevén Louise Eugénie Alexandrine Marie David már gyermekkorában rajongott Jules Verne könyveiért, a benne olvasott kalandos utazások megragadták a képzeletét. Később figyelme Ázsia felé fordult, amikor egy mesét olvasott Buddháról. Gyermekkora nem volt könnyű, többször megszökött otthonról, de elsősorban a család tétlensége zavarta, míg ő kalandokkal teli életre vágyott. Volt eset, hogy szüleitől elmenekült, elérte a hollandiai Vlissingen kikötőjét, ahonnan Angliába hajózott, de hamarosan a pénzhiány miatt vissza kellett térnie. Ekkor 15 éves volt. Figyelme egyre inkább a keleti filózófia irányába fordult.

A szerzőnő gyermekként

17 évesen ismét elhagyja otthonát és egyedül vonattal Svájcba utazott, ahol sokat túrázott az Alpokban. Zaklatott anyja utazott utána, hogy visszavigye gyermekét. 1886-ban a Conservatoire royal de Bruxellesben zongorát és éneket kezdett el tanulni. Ahogy 18 éves lett ismét útra kelt, egyedül bejárta Angliát, Svájcot és Spanyolországot, eközben pedig Madam Blavatsky Teozófiai Társaságában is tanult. 1889-ben visszatér Brüsszelbe és folytatja zenei tanulmányait, de nagyon sok időt tölt a Guimet Múzeumban ahol a keleti gondolkodást és a vallásokat tanulmányozta. 1890-ben kezd szanszkritul és tibeti nyelven tanulni. 1891-ben keresztanyja halálát követően jelentős összeget örököl, és bár szülei az örökség üzleti befektetésre ösztönzik, ő inkább elutazik Indiába. Több mint egy évet tölt az országban, valamint jár Ceylonban és Nepálban is. Jogát tanult Swami Bhaskarananda Saraswatitól, majd mikor elfogyott a pénze, visszatér Európába. Magasra értékelt szoprán hangja miatt rövid kalandként 1895-1897-ig a Hanoi Operaház énekese lesz, de igazán nem tud szabadulni India és a Himalája iránt érzett vonzalmától. Visszatér Párizsba, folytatja zenei karrierjét, majd egy tuniszi meghívásra az Észak-Afrikai országba érkezik. Itt ismerkedik meg Philippe-Néellel a tunéziai vasút főmérnökével. 1902-ben feladja zenei karrierjét, majd néhány hónapig még művészeti vezetőként dolgozik Tuniszban. 1904-ben feleségül veszi Philippe Neél de Saint-Sauveur, akivel közös életük gyakran viharos volt, de egymás kölcsönös tisztelete mindvégig megmaradt. Gyermeket nem akart Alexandra, hiszen tudta, hogy a szabadság iránti vágya olyan erős, ami nem egyeztethető össze az anyasággal. Pár év „kalandmentes élet” következik, ami meg is viseli Alexandra David-Néelt, úgy érzi élete cél nélküli, ezért depresszióval küszködik. Végül férje, aki látja szenvedését, felajánlja, hogy utazzon Indiába, annak érdekében, hogy tökéletesítse keleti nyelveit és az egy évesre tervezett utazás költségeit is megfinanszírozza.

Fogadott fia, Jongden-láma

Az 1 évből végül 14 év lesz, amely során Alexandra David-Néel bejárja Ázsia rejtett vidékeit. 1912-ben Kalkuttában, Alexandra lehetőséget kap a Hardwar Szanszkrit Főiskolától, hogy a buddhizmus tanulmányozza. Elutazik a szikkimi királyi kolostorba, ahol összebarátkozik Maharaj Kumarral és ebben az időszakban számos buddhista kolostort látogat meg, hogy bővítse a buddhizmusról szóló ismereteit. Még ebben az évben Kazi Dawa Samdup láma kíséretében elutazik Kalimpongba, ahol a száműzetésben találkozik a 13. Dalai Lámával. Ekkoriban bejárja az összes nagyobb kolostort és alaposan elmélyíti ismereteit a buddhizmusban. 1914-ben az egyik kolostorban találkozik a fiatal Aphur Jongden-nel, akit később végül fiává fogadott. Jongden-nel közösen remeteségbe vonulnak és a Himalája 3900 méter fölötti részein élik nomád életüket. Ebben az időben minden akadály ellenére kétszer is bejut Tibetbe és találkozik Pancsen Lámával. Lhászát, a tiltott várost azonban nem sikerül elérnie. Tiltott kirándulásai miatt a brittek végül kitiltják Szikkimből. Három kemény év következik remeteként a Himalájában, de Jongden mindvégig mellette van, együtt járják a vidéket. Európában dúl az első világháború, így visszatérni nem tudnak, ezért Indiába utaznak, majd Japánba. A távollét a Himalájától erősen felébreszti honvágyát, ezért a tanulásba menekül. Itt találkozik Ekai Kavagucsi filozófus szerzetessel, aki elmesélni neki, hogy miként sikerült 18 hónapot Lhaszába töltenie, kínai szerzetesnek álcázva magát.

Az utazás volt az élete

A történet új reményt ad Alexandrának, aki Jongdennel együtt Koreán át Pekingbe utazik. Egy láma társasággal közösen keresztülvágnak Kínán, keletről nyugat felé, járnak a Góbi-sivatagban és Mongóliában is. Három évig tanulnak a Kum-Bum kolostorban, majd mindenüket hátrahagyva nekivágnak újabb kalandos útjuknak. Alexandra koldusasszonynak öltözik, míg Jongden a szerzetesi ruháját ölti magára. Felderítettlen utakon haladva, sikeresen átlépik a tibeti határt és végre elérnek Lhászába. Két hónapot sikerül itt tölteniük, majd az egyik szomszédjuk gyanút fog, feljelenti őket a lhászái kormányzónál, aki azonban ekkor még nem foglalkozik velük. Amikor azonban hírt kap, hogy Alexandra és Jongden  elérte Gyantzét, akkor már érdeklődése a páros felé fordul. A várost elérve azonban szerencséjükre feltartóztatja őket a brit kereskedelmi képviselő, aki féltve őket Lhásza kormányzójától, segít nekik és olyan papírokkal látja el őket, hogy Szikkimen keresztül el tudjanak jutni Indiába. 1925-ben visszatérnek Európába, ahol Jongdennek együtt számos előadást tartanak tapasztalataikról és élményeikről. 1927-ben jelenik meg egyik legsikeresebb könyve az „Utazásom Lhasába”. A könyv megjelenését követően a kritikusok komolyan bírálják az abban leírtak hitelességét, mint például a levitációt, vagy éppen a tumo-t azaz a testhőmérséklet emelését meditációval. 1928-ban Alexandra vásárol egy kis házat Digne-les-Bains-ben (Provence), amelyet Samten-Dzongnak azaz “meditációs erődnek” nevez. 1928-ban a francia elnök, Gaston Doumergue, aki Alexandra nagy csodálója, hatvanezer frankot ad neki, hogy Szibériába és Mongóliába utazzon azért, hogy tanulmányozza a szovjet Közép-Ázsia törzseit, de végül a zavaros politikai helyzet miatt Moszkva megtagadja vízumát.

A szerzőnő halála előtt

1937-ben hatvankilenc éves korában, Alexandra David-Néel úgy dönt, hogy Moszkván át a Transzszibériai vasúttal Kínába indul Jongdennel. Célja az ősi taoizmus tanulmányozása volt. A második kínai-japán háború közepén találta magát, ahol szembesül a bombázások, az éhínség, a járványok és a kegyetlen hideg által okozott számtalan halállal. Kínában másfél évet töltenek, majd a tibeti Tachienlu városába mennek. Súlyos ízületi gyulladásokkal küzd már ekkoriban, ami elmondása szerint megnehezíti a tumo gyakorlását, így egyre nehezebb a régen megszokott módon vándorolni. 1941-ben férje aki egyben az egyik legnagyobb támogatója is volt meghal, ő is súlyos betegségben szenved és Jongden is problémákkal küzd, így egyre csekélyebb az esély, hogy tartósan a Himalájában tudjanak maradni. 1946-ban érik el Indiát, majd visszatérnek Európába, a digne-i „Samten Dzong” -ba. 1949-1954 között számos könyve jelent meg. 1955-ben hű társa, fogadott fia Jongden meghal, így egyedül marad Alexandra David-Néel, aki gyászában, 87 évesen a munkába menekül. Tanult és írt élete végéig. 100 évesen megújítatta az útlevelét, mert vissza kívánt térni még egyszer Tibetbe, de végül 1969. szeptember 8-án hajnalban, 101 évesen meghal. 1973-ban a fogadott fia, Jongden és az ő hamvait, Marie-Madeleine Peyronnet elviszi Indiába és a Gangeszbe szórja. 1977-ben Digne-ben megnyitják az Alexandra David-Néel Kulturális Központot, amelyben múzeum mellett, tibeti kézműves termékek boltja és a tibeti gyerekek oktatását segítő egyesület is helyet kapott.

Részlet a könyvből:

„Korán indultunk. Első napi utunk rövid volt. Kis védett fennsíkon, ahol gyönyörű kilátás nyílt a Kha-Karpo-láncolat csúcsára, ott ütöttük fel sátrunkat. „Keselyűtemető” a hely neve, nevét így kapta: a kínaiak minden évben ugyanabban az időben százával ütik agyon a ragadozó madarakat, hogy atán tollaikkal jó üzletet csináljanak. Csalétkül kimúlt lovat vagy öszvért használnak és hálókat feszítenek ki; ahogy a szerencsétlen teremtések beleakadnak, leütik őket. A megkopasztott madártestek újabb keselyűknek ismét újabb csalétkül szolgálnak, ezek ismét áldozatul hullanak és így megy ez egész hónapon át rothadás és bűz közepette. Szerencsére, mikor elértem ezt a helyet a keselyűmészárlás idején már túlvoltak, s a talajt borító alacsony tüskés növények alatt már csak halványodó csonthalmokat láttam.

Zarándokok között

A Pan-csen rin-po-cse, aki Tasi láma néven ismeretes

A természetnek megvan a maga sajátos nyelve. És lehetséges, hogyha az ember sokáig élt egyedül, saját belsőjének félig tudattalan érzelmeit ki tudja belőle olvasni és sok titokzatosat előre megsejt. Való igaz, hogy ezen az estén a fenséges Kha-Karpo, amint a telehold fényében a világos égen élesen felemelkedett, nem egy átléphetetlen határ fenyegető őrét juttatta eszembe. Inkább valami tiszteletreméltó, de kegyes istent láttam benne egy titokzatos ország küszöbén, aki hajlandó volt védőszentemmé válni és Tibet iránti kalandos szerelmemet pártfogolni. A következő reggel is napfelkeltekor, a Kha-Karpo óriás csúcsa csillogó hófoltjaival bátorítóan mosolygott felém. Hálás voltam a jó előjelért és üdvözletemet küldtem neki.

Útközben

A sigace-i Tasi-Lünpo kolostor lámái

Éjjeli szállásomat egy hegyszakadék bejáratánál ütöttem fel, amelyből a Mekong egy mellékfolyója hevesen áramlott elő. Vad, festői hely volt ez, komor vöröses sziklák közé zárva. A holnapi nap döntő lesz és ezért reggel annak az ösvénynek a lábánál kell lennem, amely a Dokar-hágóhoz s egyúttal annak az országnak a határához vezet, amelyet lakói is a „független Tibetnek” hívnak. Tervemnek ott kell majd kiállani a tűzpróbát. Vajjon sikerül-e, és úgy, amint reméltem? Vajjon megszabadulok-e a kuliktól, anélkül, hogy szándékomat megsejtenék? És vajjon Londre falu fekvése, amelyről oly keveset sikerült megtudnom, kedvez-e majd éjjeli menekülésemnek fel a hegyre, a Dokar-hágót keresztező s a Kha-Karpo körül vezető zarándokútra?

Alexandra és Jongden

A kérdések tömege merült fel és mindegyiknek megvolt a maga nehézsége. S mégis, alighogy a földre feküdtem a kis sátorban (amit Yongden még a lolok országában készített), már a szabadság régi boldog érzése és a teljes megelégedés töltött el, amit a magányban akárhányszor érzek, s elaludtam oly szelíden, mint a gyermek, aki anyja meséjét hallgatta.

Alexandra David Néel

Következő reggel elhagytuk öreg barátomat, a Mekongot, és nyugatnak fordultunk, követve a sziklaszakadékot, amelynek bejáratánál töltöttük az éjjelt. A szakadék nemsokára keskeny, sűrű erdőkkel benőtt völggyé tágult. Az idő napos volt, jól esett a vándorlás. Két lovas tibeti mellett haladtunk el. A lovasok alig vettek bennünket észre, lehet kínaiaknak néztek, mivel Yongden is, én is kínai öltözetet viseltünk. Mégis ez az első találkozás (s még hány hasonló találkozás állt előttünk!) tompa rémületet keltett bennünk. Mindenesetre még Tibet kínai fennhatóság alatt álló részében voltunk, amely az utazók számára, ha saját felelősségükre is, de nyitva áll.. A legfontosabb most az volt, hogy a határhoz ilyen közel vándorlásomnak valami híre ne keljen. Mert ha egyszer a tibeti hivatalnokokat figyelmeztetik, bizonyosan gondosan elzárják az utat, ami a belépést a tiltott országrészbe jelentékenyen megnehezítette volna.

Lhászában

Egy bátor európai nő a tibetiek között

Kevéssel dél előtt pillantottuk meg londre falut. Yongden és én könnyen elkerülhettük volna, hogy a falun keresztül menjünk. Alkonyatig elrejtőzhettünk volna az erdőben. Ez sok mérgelődéstől és fáradságtól kímélt volna meg, mert a Kha-Karpo-láncolat meredek lejtőitől, amelyeket meg kellett másznunk, már csak a vad hegyi folyó választott el bennünket. A folyam irányát követtük s a szoros szakadékban többször átkeltünk rajta. Most azonban ezt nem tehettük, mert a kuliknak határozottan megmondtam, hogy a lu-cse törzsek országába akarok növényeket gyűjteni. A Lu-cse-kiangba vezető út azonban Londre-n vezetett keresztül és onnan a Kha-Karpoval épen ellentétes irányú fordulatott vett.

Tibeti kolostorban

Abban a tudatban, hogy minden megtett lépés nehezebbé teszi tervezett menekülésemet, nagyon nyugtalanul követtem a két tibetit, akik valami 20 kilométerre fekvő erdős fennsíkra akartak vezetni, ahol jó táborhelyet tudtak. Yongden és én látszólag alig vetettünk egy pillantást a Dokar-hágó felé; a valóságban azonban, amennyire csak képesek voltunk, emlékezetünkbe véstünk minden ismertetőjegyet, hogy segítségükkel a következő éjjel majd fölismerhessük a vidéket, amelyen újból keresztül kell mennünk.

Lhászai piactér

Londre-ba való bevonulásunk oly észrevétlenül történt, hogy kívánni se lehett volna különben. Úgy látszott, a bennszülöttek közül, akikkel találkoztunk, egy se figyel reánk. Ezt talán annak a szerencsés véletlennek köszönhettük, hogy egy amerikai természetbúvár épen a közelben dolgozott és kutatásaival egész sereg embert foglalkoztatott. A falusiak bizonyára azt hitték, hogy mi is szolgálatba akarunk állni s oda készülünk. Miután a lu-cs-kiangi úton, célommal mindig ellenkező irányban, pár kilométert megtettünk, a további előrehaladást nem tartottam tanácsosnak. Biztonságunk azt követelte, hogy a hosszú útra, amelynek Londre-tól a lehető legmesszebb kellett vinnie bennünket, minél több idő maradjon, és hogy a reggel a falutól már jó messze, lehetőleg a zarándokúton találjon. Ha már egyszer ott vagyunk, akkor könnyen elhitethetjük, hogy Tibet valamelyik északi részéből jöttünk, hogy körüljárjuk a szent hegyet.

Tulku láma házikápolnája

Sokáig nem tudtam elhatározni, hogy a független Tibetbe melyik bejáratot válasszam. Végül amellett döntöttem, amelyik felé ősszel sok utazó jár, jobban mondva a körülmények késztettek arra, hogy ezt válasszam. Természetesen ezzel a gyakori találkozások veszélye járt együtt. De ennek is megvolt a maga jó oldala, mert Tibet különböző vidékeiről származó zarándokok között, akik minden lehető dialektusban beszéltek, és akik között az asszonyok minden elképzelhető ruhát és fejrevalót viseltek, az én nyelvjárásom apró sajátságai vagy arcvonásaim s ruhám könnyebben elsiklottak, mint bárhol másutt. És ha netalán kutatásra kerülne a sor, oly sok embert érintene, hogy összekavarodás nélkül aligha menne a dolog. Ez szintén csak az én javamat szolgálná. Én azonban szívből reméltem, hogy erre nem kerül a sor és hogy utazásunk első hetében lehetőleg kevés emberrel fogunk találkozni.”

Tulku láma lakása

“Csörten” tibeti vallásos emlékmű

Alexandra David-Néel élete és utazásai egészen hihetetlenek. Remeteként a Himalájában olyan körülmények között élt évekig, amely vélhetően sok európai nő számára elképzelhetetlen lett volna és mindeközben olyan távolságokat tettek meg fogadott fiával, amely egy komolyan tervezett és szervezett expedíció esetén sem lett volna kis teljesítmény. Nem csoda, hogy könyvének 1927-es megjelenését követően a kritikusok kétséggel fogadták a történeteit, a hihetetlen nomád körülmények közötti túlélési praktikáit, valamint az elért eredményeit. Voltak olyanok, akik még azt is kétségbe vonták, hogy valaha egyáltalán járt Tibetben. A tények azonban Alexandrát igazolták ma már nem vonja senki kétségbe utazásainak megvalósulását. Persze európaiként a mai napig nehéz elképzelni meditációs technikáit, amivel például olyannyira megemelte saját testhőjét, hogy akár ruha nélkül is képes volt hosszabb ideig a fagyban tartózkodni. Ez volt a már többször emlegetett tumo. Utazása során számos kalandot élt át, vállán kereszbevetve mindig ott volt az elmaradhatatlan barna bőrtáskája, benne a revolverével, amellyel távol tudta tartani magától az esetleges támadókat. Útitársával Jongdennel, aki aztán egész életében, mint fogadott fia vele maradt, vándoroltak a Himalája járt és járatlan ösvényein, egy cél által vezérelve, hogy eljussanak Lhászába a tiltott városba.

A Dalai láma palotája Lhászában

Alexandra David Néel utazásának térképe

Az „Arjopa” című könyvet nem ismertem mielőtt megvettem. Egy aukción éppen a Chernel könyvemre licitáltam és vártam az aukció végét, amikor a lassan múló utolsó 10 percben megakadt a szemem a könyvön. Elolvastam a rövid leírását az aukción és rájöttem, hogy a ritka és addig nem is hallott könyv, igazán beleillik a gyűjteményembe. Azonnal megtettem rá a licitemet és végül a Chernek könyvvel együtt sikeresen meg is vásároltam. Sokáig csak állt a polcomon, végül belekezdtem. Tudni kell, hogy számomra a Himalája vidéke mindig is kiemelt hely volt a világon, fiatalon még hittem benne, hogy egyszer meghódíthatom valamely ismert csúcsát a méretes hegységnek. A fiatalságom és vele álmaim egy része is elszállt, azonban a térség iránti vonzalmam megmaradt. Éppen ezért fokozott izgalommal és várakozással fogtam a könyvnek és nem csalódtam. Kivételesen lenyűgöző a könyv és nem is csupán azért, amit konkrétan leír a szerző, hanem sokkal inkább a történetből leszűrhető, minden oldalt átható, töretlen kitartása Alexandra David Néel-nek. Félelmetesen elszánt volt Alexandra David-Néel, aminek köszönhetően végül sikerült megvalósítani álmai nagy részét. Példaértékű és magával ragadó az élete, amely nem volt más mint egy nagy utazás. A könyv jól megírt, olvasmányos, de néhol lassú történetvezetésű, ami azonban számomra nem okozott valós élményvesztést, pontosan azért, mert nagyon hamar magával ragadott a szerző tollából áradó fantasztikus hit és teljesítmény. A terület, a buddhizmus, és a hihetetlen teljesítmények iránt vonzalmat érző olvasóknak kötelező alapmű, de mindenki másnak is bátran ajánlott könyv. Beszerezni az 1943-as kiadást nagyon nehéz, ritka és árát tekintve sem átlagos, de ismereteim szerint létezik belőle modern kiadás is „Utam Lhaszába” címmel. Alexandra David-Néeltől búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen további klasszikus értelembe vett útleírása nem jelent meg 1945 előtt magyarul, annak ellenére, hogy élete során rendkívül termékeny író volt. A kivételes életet élt szerzőnő egyetlen a blog tematikájába illő műve azonban mindenképpen a top kategóriát képviseli, ami miatt sokáig emlékezni fogok rá és vélhetően az a könyv amelyet idővel újra fogok olvasni.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment