Hét év a kannibálok földjén

Külmissziós szolgálatok történeteivel eddig is találkoztunk már az ELBIDA projektben, de a most következő utazás egyike a legkülönlegesebb missziós kalandoknak, amit gyűjteményemből olvastam. Történetünk főszereplője Molnár Mária, aki 42 évesen indult el Pápua Új-Guineába, az Admiralitás-szigetcsoport legnagyobb szigetére, a Manusra (Mánuszra). Az ottani missziós munkájának hét évéről mesél, az Ivanyos Lajos által, Molnár Mária leveleiből összeállított „Hét év a kannibálok földjén” című könyve. A kötet akkor jelent meg, amikor Molnár Mária rövid időre hazautazott missziós állomásáról, hazahozta addigi néprajzi gyűjtését, előadásokat tartott, pihent egy kicsit, majd 1936-ban ismét visszatért állomáshelyére. A különleges helyszín és a missziós munka megismerése mellett, a könyv betekintést enged a szigeten élő kannibál törzs különös életébe is. A mű bevezetését Ivanyos Lajos írta, csakúgy ahogy a levelek feldolgozását és összeállítását is ő végezte, majd 1935-ben Budapesten a Magyar Református Külmisszió Szövetség kiadásában jelent meg a könyv. A 184 oldalas műben számos, eredeti Molnár Mária által készített fotó biztosítja az illusztrációt. Ragaszkodva a hagyományokhoz, de nem  figyelmen kívül hagyva a mű jellegét, ez esetben két rövid életrajz jelenik meg a bejegyzésben. Ivanyos Lajosé aki a könyvet megalkotta és Molnár Máriáé, aki története a mű alapját adja.

Ivanyos Lajos református lelkész, levéltáros és egyháztörténeti kutató 1901. július 2.-án született Ómorovicán azaz a mai Bácskossuthfalván. Középiskolai tanulmányait a kecskeméti református főgimnáziumban végezte, majd 1921-ben le is érettségizett. Teológiát először Budapesten, majd később Skóciában tanult. Rákospalotán, Ócsán és Budapesten több helyen is végzett szolgálatot, majd 1930-ban a Filadelfia Diakonissza Egylet kórházi és diakonisszaképző Intézet lelkésze lett. 1935-ben először Kalocsán, majd 1940-tő Rákosligeten gyülekezeti lelkészként tevékenykedik. Ezt követően a Külmissziói Szövetség lelkésze, emellett pedig a hajdúböszörményi misszionáriusképző és fiú Kálvineum igazgatója volt. A külmissziós munka lehetetlenné válása miatt a misszionáriusképzésre sem volt már szükség, így 1949-től konventi missziói lelkész lett, majd 1952-től egészen a nyugdíjba meneteléig pedig a Magyarországi Református Egyház Konventi levéltárának a vezetője volt.

Ivanyos irodalmi tevékenységének keretében 1925-1927 között a Diákvilág című lap szerkesztője is volt, számos tanulmányt és szakcikket írt, valamint rendszeresen foglalkozott írásaiban külmissziók történeteivel. Levéltári segédletek összeállításában is jeleskedett és ő állította fel a Zsinati Levéltárat is. 1971. március 1.-én ment nyugdíjba és röviddel nyugalomba vonulását követően, 1973. február 13.-án, 72 éves korában Budapesten hunyt el.

Történetünk kulcsszereplője Molnár Mária református misszionárius 1886-ban született Várpalotán. Szülei Budapestre költözése után elkezdett járni a Bethánia Egylet Biblia körébe, ahol gyakorlatilag elsőként kapcsolatba került az egyházzal és rátalált az élethivatására. Elvégezte a polgári iskolát és nővéri képzést is kapott. Édesapja 1908-as halálát követően műtősnővérként helyezkedett el és anyagilag igyekezett segíteni családját. Az első világháború kitörésekor Aradon tartózkodott, innen tért vissza Budapestre, ahol sérült katonákat ápolt önkéntesként. Galíciában egy járványkórházban dr. Csia Sándor mellett szolgált. Frontszolgálatáért a háború után a Koronás Ezüst Érdemkeresztet kapta a Vitézségi Érem szalagjával, valamint Vöröskereszt Érdemrenddel is elismerték szolgálatait. A háborút követően a győri gyülekezetben lett diakónissza, ahol börtönben és kórházban lévő „bukott lányok”-nak segített. 1925-ben Németországba utazik, elsősorban nyelvtanulási célból. Több évet töltött a Liebenzelli Misszióban, ahol megtetszett neki a külszolgálatban végzett missziós munka.

Többször is jelentkezett, de elutasították külszolgálati kérelmét, arra hivatkozva, hogy túlkoros. Miután sikerült megszereznie a számára kedvező orvosi véleményt, a Magyar Missziós Szövetség küldötteként elindulhatott Pápua Új-Guineába, a külmissziói szolgálatba. 1927 decemberében indult egy missziós társával a számára addig csak elmesélésből ismert manusi misszióba. A misszió állomása Manus szigetén volt, de a megérkezést követően három héttel, Molnár Mária átköltözött Pitilu-szigetére, ami az ő „bázisa” lett. Első alkalommal hét évet töltött az Admiralitás szigetcsoport szigetein, majd 1935-ben egy rövid időre hazautazott, de 1936 elején már vissza is tért Pitilu-szigetére. A második világháború kitörésével a német, holland és angol misszionáriusokat visszarendelték, de Molnár Mária a kevés maradók egyikeként folytatta vállalt munkáját.

A háború során japán megszállók lepték el a szigetcsoportot, akik jódarabig barátságosan kezelték a helyi misszionáriusokat. 1943-ban azonban radikális változás történt a szemléletükben, mely eredményeként 1943. március 16-án, az Akikaze nevű torpedóromboló hajó fedélzetén húsz embert, köztük Molnár Máriát is kivégezték. Még aznap további 44 hívet is a halálba küldtek a japán katonák, ezzel gyakorlatilag felszámolva a mánuszi missziót. Molnár Mária 57 éves volt, nevét és emlékét a szigeten róla elnevezett lányiskola őrzi.

Részlet a könyvből:

„Július 25-én reggel útnak indultunk a hegyek közé, hogy felkeressük a szigetnek a legrejtettebben lakó népét is. Bár misszionáriustársaim nem tanácsolták, hogy én is velük tartsak, mivel az út igen fáradságos, de fekete nőtestvéreimnek a lelki szükséglete valósággal égette a lelkemet. A nők elrejtőznek, ha idegen férfiak közelednek a falujuk felé. A misszionáriusokat sem hallgathatják tehát, csak a férfiak és a fiúgyermekek, meg esetleg néhány idősebb harcias asszony. Igy egészen természetes, hogy nő viheti el legkönnyebben az evangéliumot a nőkhöz.

A csomagolást nagy gonddal kellett végezni, hogy a hosszú úton ne kelljen az ifjaknak semmi felesleges holmi se cipelniök. Viszont 12 napra való élelmet, ágynak való alkalmatosságot, több ruhát és cipőt mégis csak vinnünk kellett. Nagy pléhdobozokba csomagoltunk, hogy minden védve legyen az esőtől és a hangyáktól. Útközben semmit se lehet vásárolni banánon kívül. Bár csak a legszükségesebbeket pakoltunk össze, mégis 16 ifjúra volt szükségünk, hogy a holmikat vigyék.

Reggel 10 órakor elértük az első községet. Szobont, ahol már volt is iskolánk egy tanítóval. Áhitatot tartottam az összejött nőkkel, a férfiakkal de Roo misszionárius. Nem időztünk tovább, mert sz éjszakát innen húsz km.-nyire eső harmadik községben szándékoztunk tölteni. Bulhard községben is mindenkit otthon találtunk és a szabadban áhitatot tartottunk. Ebéd után tovább indultunk.

Délután négy órakor már Mbuvard-on voltunk. A „pihenőházban” ütöttük fel a tanyánkat. Szakácsunk azonnal tüzet rakott és három kőből álló tűzhelyen elkészítette vacsoránkat, megsütve vagy útközben lőtt galambot. A lakosság roppant meg volt lepődve, hogy egy „Miss” is eljött a falujukba. Az első ember, akit megláttam, egy öreg kannibál volt, akinek a hajfonata egészen a sarkáig ért, olyan hosszúra növesztette, erre aztán nagyon büszke is volt. A férfiaknak itt is de Roo miszionárius tartott áhítatot, én pedig a nőknek egy egészen külön helyen, mivel nem mehettek a férfiak közé.

Vacsora után igyekeztünk minél gyorsabban elhelyezni ágyainkat, kifeszíteni moszkitóhálóinkat és lefeküdni. Nagyon kemény volt az a négy dorong, ami ágy gyanánt szolgált, így nem sokat alhattam és nagyon örültem a reggelnek. Goebel Raymund egy háló-ágyat hozott magával Németországból, ebben aztán most is jól alhatott.

Másnap ismét áhitatot tartottam külön a férfiaknak és külön a nőknek. Goebel és de Roo misszionáriusok egy közelben fekvő, de útinkból kieső községet kerestek fel. Mire visszakerültek, elkészült az ebéd. Közben meglátogattam a nőket házaikban. Délutánra megeredt az eső. Örültünk, hogy a szakadó esőben tető alatt lehettünk. Másnap azonban korán indulnunk kellett.

Nehét út kezdődött: hegyre fel, hegyről le. A vörös agyagos talaj igen síkos lett az esőtől. A botom nagyon jó szolgálatot tett most, nem is lehetett volna nélkülöznöm. Ruhámat egészen rövidre kellett fognom, mert bizony sok helyen patakzó vízen kellett átugornunk.

Útunk vagy három kis falun vezetett keresztül. Mindenütt hirdettük az Igét. A bennszülöttek nagy csodálkozással nézték a szemléltető képeket, amiket fára, vagy dorongra akasztottunk. Az asszonyok és lányok körülfogtak és hol a kezem szorongatták, hol hátba verdestek, így fejezték ki örömüket afelett, hogy testvéreimnek neveztem őket és, hogy én is csak olyan nő vagyok, mint ők. Mindenütt le kellett bontanom a hajamat és engednem, hogy végig tapogassák, mert ők még ilyent sohasem láttak. Fehér nő még nem volt nálunk, ők pedig nem jártak sem a missziói állomáson, sem Lorungoban. Én voltam az első „fehér csoda”.

25 km-es túra után délután 4 órakor érkeztünk „Namburán-Tingau”-ba. Azonnal összegyülekeztek a férfiak és a gyermekek. A törzsfőnök jelt adott a nőknek, hogy ők is jöhetnek, mert egy „Miszisz” is jött. Az összejövetel után még volt annyi időm, hogy az est beállta előtt néhány látogatást tegyek. Nagyon boldogok voltak. Azonnal megkínáltak ennivalójukkal, amit egy fatálra fektetett nagy zöld levélen ízlésesen elhelyeztek és elém tettek a padozatra, ahol ültem. Egy másik háznál ugyanilyen fatálon finom banánt hoztak. Mindenütt nagy áhítattal hallgatták, amint egy-egy éneket elénekeltem.

Egyre azt mondogatták, hogy maradjak nálunk, semmiesetre se menjek tovább, mert arra még embert esznek. Igy marasztaltak: – Maradj itt nálunk, mi nem bántunk, mi hallani szeretnénk a te Jézusodról.

Másnap vasárnap volt. Nem mentünk tovább, hanem összejövetelt tartottunk háromszor is, amiken a törzsfőnök tolmácsolt bennünket a bennszülöttek által használt angol nyelvből. A teremtést, az özönvizet és az azután következő időket röviden érintve az Úr Jézus születésére és jövetele céljára irányítottam figyelmüket. – Megigértem, hogy néhány hétre el fogok menni hozzájuk. Mindjárt hozzá is kezdtek iskolaépítéshez és azt mondták, hogy nekem is építenek egy kis házat.

Hétfőn reggel korán útrakeltünk. Bujang községet óhajtottunk elérni, amely Namburán-Tingautól 21 km-nyire, vagy 800 m. magasan fekszik. Ez volt a legnehezebb út, amit addig tettük. Nem is út volt, hanem csak irtás. Az erdő nagy fáit kivágták, azok egymás fölé estek és úgy maradtak, amíg el nem korhadtak. Igy aztán a fatörzseken kellett átmennünk, amelyek gyakran híd gyanánt szolgáltak egy-egy mély szakadék fölött. Nagyon lassan haladhattunk, az agyag is a cipőnkre tapadt és folyton megcsúszott a lábunk. Még az egyébként kitünően mászó ifjaink is alig tudtak előrejutni. Különben se szívesen mentek tovább, mert Bujang még nagyon ellenséges indulattal viseltetett minden idegennel szemben.

Délután két órakor Bujang előfalujába értünk, ahol egy fiatal törzsfőnüök jött elénk katonásan tisztelegve. Miután megértette, hogy misszionáriusok vagyunk és nem pénzt szedni jöttünk, se pedig munkásokat toborozni, egy fából készült hosszúkás dobon jelt adott, amire minden oldalról előjöttek az emberek. Kis bibliai képeket osztogattunk szét a nők és a gyermekek között és indultunk tovább, mivel úgy is erre kellett visszatérnünk.”

Molnár Mária 1927. december 14.-én reggel indult vonattal Liebenzellből.  Marseillen keresztül Toulonba ment, ahol hajóra szállt. Az „Orsova” nevű hajóval december 18-án kikötöttek Nápolyban, majd tovább indultak és december 20-án már Port-Saidban voltak. A viharos tengeren némi késést halmozott fel a hajó, így bár többen szerettek volna Kairóba kirándulni, de végül ez nem volt lehetséges. 1928. január 1-én érkeztek meg Ceylon szigetére, Colomboba. Egy nap pihenő után ismét hajóra szálltak, majd tizenhét vízen töltött nap után kikötöttek Sidneyben. Az utazási engedély kisebb csúszása miatt, csak a hónap végén tudott tovább utazni Mária, így addig Simpfendörfer lelkész és családja látta vendégül. Ausztráliából már az új-guineai és újbritanniai methodista misszió igazgatójával, Cox úrral utazott tovább, majd nagyjából két hét hajózás után érkeztek meg 1928. február 14-én Mánusz szigetéhez, azonban a viharos tenger miatt csak másnap szálltak ténylegesen partra. A szigeten három hetet tölt, majd Doepke misszionáriussal áthajóznak Pitilu-szigetére, ahol végül Molnár Mária, azaz „Miszisz Doktor”, a missziós munkáját végezte az elkövetkező 15 évben.

A liebenzelli missziót 1899-ben alapították Hamburgban, majd 1902-ben került ténylegesen csak Liebenzellbe. 1906-ban kezdték meg tevékenységüket Óceánia szigetein. Az Admiralitás-szigeteken 1913-ban a német gyarmatokat igazgató kormány egy rendőrállomást hozott létre, hogy véget vessenek a belső törzsi viszályoknak és a kannibalizmusnak. A rendteremtés sikeres volt, így 1914-ben elkezdődhettek a missziós munkálatok. Az első két misszionárius Doepke Frigyes és Kraft Hermann volt. 10 évig dolgoztak, mire az első embert meg tudták keresztelni. 1935-ben a könyv megjelenésének az évében, az óceániai térségben már 224 missziós állomás van, és 688 misszionárius tevékenykedik a területen. Ekkorra már a létrehozott missziós iskolákban közel 66.000 helyi növendék tanul, míg a hét missziós kórházban összesen 217 betegnek biztosítanak ellátást. Az óceániai térség missziós szempontból legfontosabb része az Admiralitás szigetcsoport volt. Az egyik missziói állomás Manus-szigetén volt, innen mentek a misszionáriusok a környező szigetekre is. Molnár Mária állomáshelye, Pitilu-szigete, Manustól északra helyezkedett el, egy csupán 4-5 kilométere tengeri csatorna választotta el a főszigettől.

Molnár Mária hét év szolgálat után rövid időre hazatért Magyarországra. Az itthon töltött időben több helyen tartott előadást a fekete pápuák között szerzett élményeiről és tapasztalatairól. Bár nem volt néprajzkutató, az ott töltött évek alatt alaposan megismerte, megfigyelte a helyi őslakosok szokásait, hétköznapi életüket, ünnepeiket, eszközeiket és kultúrájukat. A hazatérésekor az évek alatt összegyűjtött tárgyakat is magával hozta, melyet a Sárospataki Református Kollégium Múzeumának adományozott. A mintegy 240 tárgyból álló, páratlan néprajzi értéket képviselő anyag, ismereteim szerint a mai napig megtekinthető Sárospatakon.

A Molnár Mária missziós munkáját, utazását elmesélő „Hét év a kannibálok földjén” című mű, egy kitűnő és élvezetes olvasmány. Személy szerint nagyon szerettem, és meggyőződésem, hogy azok közé a történetek közé tartozik (sok ilyen van), amelyek esetében érdemes lenne elgondolkodni a megfilmesítésen. Nyilván lehet, hogy nincs igazam, de én azt gondolom, amikor történelmi filmekben gondolkodunk, akkor érdemes lenne személyek élettörténetén keresztül bemutatni történeteket, korokat, élethelyzeteket. Magyarországon számos olyan rendkívüli ember létezett, akik életútjának az objektív bemutatása film formájában alkalmas lenne arra, hogy növelje, az amúgy sokszor alacsony szintű nemzeti büszkeségünket. Persze nem hősteremtésről, vagy mesterséges mítoszgyártás beszélek túlcsorduló nacionalista érzelemmel nyakon öntve, hanem objektív, emberi és mély, már-már dokumentarista jellegű játékfilmekről, amelyben van lehetőség adott esetben a főszereplő gyengeségeit is tabumentesen bemutatni. Molnár Mária kalandokkal teli élete véleményem szerint tehát egy ilyen, nemzeti büszkeséget növelő történet lehetne, melyben a könyvben is érzékelhető, személyéből áradó jóságot és elhivatottságot is jól be lehetne mutatni. Az eredeti 1935-ben megjelent mű nehezen beszerezhető ritka kötet, amely sajnos elektronikus formátumban sem fellelhető, így ajánlásom ez esetben is inkább csak elméleti. Ugyanakkor, ha valakinek már a könyvespolcán pihen a könyv, vagy valamilyen módon a jövőben a kezébe akad a mű, akkor olvassa el bátran, hiszen a kifejezetten ajánlott kategóriát képviseli a személyes mércém szerint. Molnár Máriáról ismereteim szerint több kötet nem született 1945 előtt, ahogy Ivanyos Lajos sem írt több az ELBIDA projekt tematikájába passzoló művet, így most búcsúzunk tőlük itt a blogban. Az ELBIDA projektben azonban számos további hasonló, misszós utazás történetét fogom bemutatni az elkövetkezendőkben, hiszen ezen utak száma és dokumentáltsága kimagasló az időszakban.