A csönd szigete

Számomra a december munka szempontjából mindig az év legnehezebb időszaka, azonban ahogy a vége felé közeledik a hajtás, igyekszem visszatérni egy kicsit intenzívebben a szeretett könyveimhez, mert már nagyon hiányoztak. Nemrég a könyvespolcom előtt gyönyörködtem gyűjteményemben, amikor megakadt a szemem „A csönd szigete” című könyvön. Alaphelyzetben is vágyok egy csendes szigetre, de decemberben pedig mindennél jobban elhagynám a hétköznapi mókuskereket és visszavonulnék csendes magányomba egy embermentes szigetre. Persze a vágyaimat nem akarom összekeverni a valósággal, de Rusinol Santiago könyve rövid időre segített kikapcsolni a hétköznapi túlpörgésből. A szerző, egy híres spanyol festő, aki a katalán modernizmus egyik vezető alakja volt. Élete során többször járt Mallorca szigetén és az ott töltött idő, művészetére nagy hatással volt. Festmények tucatja született a Mallorcán töltött időkben, valamint egy könyv is, „L’illa de la calma” címmel. Az eredeti mű 1913-ban jelent meg, míg a magyar kiadás 1927-ben Cegléden a Helikon Könyvkiadóvállalat, Sárik Gyula és Fiai kiadásában. A magyar kiadás különlegessége, hogy a fordító Ringer Erzsébet festő és grafikus volt, aki saját rajzaival díszitette a mindösszesen 300 példányban megjelent könyvet, sőt további extraként minden rajzát saját aláírásával is ellátta.  Az összesen 190 oldalas könyvben 6 hártyalappal fedett Ringer grafika található.

Rusinol Santiago katalán festő, író, 1861. február 25.-én született Barcelonában. Apja korán meghalt. A nevelését átvevő textilgyáros nagyapja a családi tradíciók szerint üzletembernek szánta. Hamar kiderült, hogy erősen érdeklődik a művészetek iránt, de először csak titokban mert festeni, nehogy nagyapja megtudja azt. A tehetsége azonban utat tört magának és megnyerte nagyapja támogatását is, így már szabadon tanulhatott festeni.

Rövid idő alatt a katalán impresszionizmus jelentős képviselőjévé vált. Elsősorban az európai, főleg a párizsi irányzatokat honosította meg a század utolsó évtizedében. Hamarosan a katalán szellemi élet vezéralakja is lett. A festés mellett másik nagy szerelme az utazás volt. Prózai köteteinek jelentős részében spanyolországi és külföldi barangolásainak az élményeit örökítette meg. 1897-ben írt „Oracions” (Imádságok) című kötetének költői prózája a katalán modernista stílusirányzatának egyik legjelentősebb irodalmi megnyilvánulása volt. A festészet mellett szórakozásból írt regényei és drámái rendkívül sikeres, ünnepelt szerzővé tették. Drámaíróként gazdag és sokoldalú életművet hagyott hátra. Többször járt Mallorcán, ami mind a festői, mind az írói munkáságára nagy hatással volt. Mallorca népszerűsége sokat köszönhet Rusinol Santiagonak, hiszen festményei és „L’illade la calma” című műve sokakban felébresztette a vágyat, hogy a szigetre látogassanak.

Jó kapcsolatban volt a nála 20 évvel fiatalabb Pablo Picassoval, hatása Picasso művészetére vitathatatlan. Művészi életpályáját, összesen mintegy ezer alkotás és irodalmi mű fémjelzi, mellyel saját korának meghatározó szereplője volt a művészeti életben. 1931. július 13.-án, 70 éves korában, Aranjuezben halt meg.

Részlet a könyvből:

„A szigetnek és a csönd ezen földjének legnagyobb csöndjét talán a szerencsés solleri kikötőben találjuk. Egy magas parttal, egy házfüzérrel, egy fenyves halommal, egy hegylánc felnyúló falával, hogy a legkisebb széltől is óvja a tengert, megépitették a legbékésebb kikötőt, aminőt csak öregségére egy kétárbocos kapitánya kivánhat.

Ha meggondoljuk, hogy mennyi más kikötő nem egyéb, mint körülfogott hánytorgás, ahol ki- bejárnak a hajók, meg se állapodnak, máris kirakodnak, ahol a szirénák úgy üvöltenek, mintha a tolongásban egymás csavarjára hágtak volna és annyiféle szinű lámpa gyullad ki, hogy már ez maga kész tengeri betegség, és azokat összehasonlitjuk ezzel a solleri kikötővel, magunkat is kapitánynak érezzük, aki öregségét itt szeretné leélni.

Itt a bárka, amely nem fehér, be sem léphet, hacsak át nem meszelik. Ha valamelyik szénportól piszkosan érkezik, azt rákötelezik a tisztaság vesztegzárára és addig be nem eresztik. A szirénába, amelynek füttyre van kedve, beléfojtják a hangot jókora büntetéssel és a rossz szagú csónakot kitiltják. Soller kikötője nem tűri a lármát. A tengere nem tűri a hullámokat, a lakosai nem tűrik a kiabálást. Ez a kikötő, a csöndre higgadt emberek kikötője.

A szegény bárkákat kivéve, amiknek halászniok kell, nem találhatunk ennél jobb helyet roncsolt hajók felépülésére és telelésére. Nincsenek légáramlások, nincsen apály-dagály! És micsoda nap! A part egy oldalán van egy zug, amit a vámőrök nagyon jól ösmernek, ahol, ha a csolnak bemegy, el se mozdul többet. Elkezd ringatózni és a ringásnak ütemére olyan édes szender lepi meg, hogy ott lepihen a habokon és alszik a tenger ölén. Sehol nem tudjuk úgy megérteni, mint itt, a horgászás időtöltésének költészetét.

Az ember leül valami patkán és tűz vagy nem tűz csalétket a horgára, amire jön vagy nem jön hal, ami a horgászat dolgában a legmellékesebb. A fődolog itt a vizeknek sós lehellete, a sátor gyanánt összehajló fenyőfák illata, a fény tükrözésének visszaverődése… és az andalgás… és legfőkép az az andalgás, amely oly édesen kábitja a szivedet.

Itt megértjük azokat a majdnem fakirokat is, akikről azt mesélik, hogy álom fogja el őket, amint szemük a köldökükre mered. Igy vagyunk mi horgászok az úszó dugóval. Nézzük és az erőltetett nézésben már nem is látjuk. A szemideg oda van rögzitve, de az agyunk az szabad. Az agy ködösen hallgat egy harmónikát, amely egy itt telelő bárkából hangzik feléje, hallgatja a víz ütődését a parti sziklákon és a hullám verődését, amely úgy siklik le, mint egy vizióra. Osztrigának érezzük magunkat, vagy legalább is azok szeretnénk lenni. És azok az órák úgy surrannak el, hogy a végén, mielőtt felkelünk, ijdeten keressük nem nőtt-e moha a lábainkon.

Onnan megyünk tovább… és nem tudjuk, hová. Megyünk ösztönösen; látunk asszonyokat, akik hálókat bogoznak, mintha rózsafüzért morzsolnának, és elvakulva a kékségtől és fehérségtől, egy világitótorony lábához kerülünk és nem tudjuk, azért van-e az ott, hogy a bárkákat elintse a veszélytől vagy, hogy jelezze nekik, hogy itt nincs semmi baj.

Ebben a világitótoronyban, amit csak azért világitanajk, hogy a szabályokat betartsák, van egy kis kertecske néhány cserép virággal, olyan csenevész virágokkal, aminőket a toronyőrök tartanak, hogy valaki társuk legyen. Van ott egy nagy mohos vasmacska, amely nem mozdult a mórók ideje óta és ott van a minden kikötőnek elmaradhatatlan kőpadja is, amelyhez az öreg hajósok járnak, hogy igyanak a nostalgia vizéből.

Ott leülünk és ők beszélnek a tengerről és semmi másról, csak a tengerről. Az ő számukra a föld minden része csak part, mintha a narancsnak csak a héjját látták volna; de az már igaz, hogy mivel látták az egészet és mivel minden helyen, ahol csak megfordultak, arra a mappára, amit az arcukon viselnek, egy-egy ujabb ránc került, nem fáradnak sohse bele, hogy meséljenek a népekről, akiket láttak és amig olyan nyugalommal mesélnek, amit a tengeren tespedt csöndnek hivnának, a nap kezd leszállani és addig száll-száll, míg végre úgy tünik, hogy a víz emelkedett fel hozzá, hogy benyelje őt.”

Rusinol Santiago könyve finoman szólva sem egy hagyományos útleírás. Lényegében impressziók sorozata Mallorca szigetéről, amely oly mély hatást gyakorolt a szerzőre. Eleinte furcsa olvasni, de valahogy, valahol, valamikor beszippant a könyv és utána nagyon érdekes élményt okoz. Stílusa egyszerű, szófordulatai humorosak, megfigyelései találók és mindemellett a sziget iránti vonzalma oly erősen átjön, hogy az olvasó is nagyon hamar vágyakozni kezd a „csend szigetére”. Nem csoda, hogy saját korában jelentősen növelte a sziget iránt érdeklődő turisták számát, hiszen aki olvassa az biztosan vágyat fog érezni, hogy ellátogasson Mallorcára és talán átélje ugyanazt az érzést, amit Rusinol Santiago ott a szigeten. A szerző nem csak szerette a szigetet, hanem talán a kevesek egyike volt, aki a lelkét is érezte, sőt ezt művében vissza is tudja adni.

A könyv gyűjtőként rendkívül vonzó célpont volt, hiszen összesen háromszáz, számozott példányban jelent csak meg, amely értékét tovább növeli, hogy Ringer Erzsébet a mű fordítója, saját grafikáival illusztrálta a könyvet és minden képet eredetiben még alá is írt. A gyűjteményemben található kötet a 242. számú könyv. Nagyon szívesen ajánlanám is a művet, de nyilvánvaló, hogy a csekély példányszámban megjelent könyv nehezen beszerezhető és elektronikus formátumban pedig ismereteim szerint nem elérhető. Ettől függetlenül, ha valakinek a kezébe akad, vagy éppen a bejegyzés olvasásakor eszébe jut, hogy a saját könyvespolcán is van egy példány, akkor semmiképpen ne hagyja ki. Igazi magával ragadó könyv, amely minden furcsasága ellenére fantasztikus olvasmányélményt ad. Most azonban Rusinol Santiagótól, a híres katalán művésztől végleg elbúcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen ismereteim szerint ez az egyetlen magyarul megjelent műve, annak ellenére, hogy utazásait előszeretettel vetette papírra és több műve is jelent meg további útiélményeiről spanyol nyelven. Ahogy a művészt, úgy a szeretett szigetét Mallorcát is elhagyjuk egy időre, de hamarosan, egy másik történetben ismét egy szigetcsoporton, az Admiralitás-szigeteken találjuk majd magunkat. Irány tehát, Manus szigete!